33-35. hét: Jean-Christophe Brisard - Lana Parshina: Hitler halála - A KGB titkos anyagai

Valahogy abban az időben kezdtem el gyűjteni a témában a könyveket, amikor ezt vettem – Anne Frank naplójával együtt. Talán A lány hét névvel volt a harmadik könyv a kosárban; ebben nem vagyok száz százalékig biztos, de jót nevettem magamon a pénztár felé menet. Hogy az olvasással miért vártam eddig, azt nem tudom megmondani.

Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 372
Fordító: Pacskovkszky Zsolt
Az olvasás ideje: 2021. július 23. - 2021. szeptember 2.

A fülszöveg:
„1945. ​április 30. A történelemkönyvekből úgy tudjuk, ezen a napon követett el öngyilkosságot Adolf Hitler a Vörös Hadsereg által körülzárt Berlinben. Ciánkapszulát vett be, majd főbe lőtte magát, a testét pedig végakaratának megfelelően elégették az emberei. Az elszenesedett állkapocs- és koponyadarabokat néhány nappal később találták meg szovjet katonák. Azonnal összeesküvés-elméletek és álhírek tucatjai kezdtek terjedni Hitler halálával kapcsolatban, a tárgyi bizonyítékokat és a bizonyító erejű dokumentumokat pedig a szovjet, majd orosz állami szervek az archívumok legmélyére, titkos aktákba száműzték. Jean-Christophe Brisard tényfeltáró újságíró és Lana Parshina dokumentumfilmes kitartóan küzdöttek azért, hogy hozzáférhessenek ezekhez a titkosított anyagokhoz. Könyvükben szemtanúk eddig ismeretlen vallomásait, korábban hozzáférhetetlen fotókat és kihallgatási jegyzőkönyveket tárnak elénk, és beszámolnak annak az egyedülálló törvényszéki vizsgálatnak az eredményéről is, amelyet a bunkerben talált földi maradványokon végeztek el. Lebilincselő nyomozásuknak köszönhetően egészen új megvilágításba kerül a náci diktátor halála. „

A borító:
Az elülső borítón a címszereplő fotója látható, vörös színben. Semmi extra, de mégis van benne valami figyelemfelkeltő. Nem véletlenül vettem le anno a polcról a boltban.

Így tetszett:
A fülszövege alapján elég ígéretesnek tűnt a könyv; az, hogy sokat vártam tőle, nem egészen fedi a valóságot. Inkább úgy mondanám, hogy azt vártam, hogy valami nagy újdonságot fog mondani. Valami áttörőt.

Viszonylag sok info van benne, de Brisard szakaszosan adagolja. Felváltva járunk a jelenkor Moszkvájában, a szerzők történetét olvasva, illetve 1945-ben vagy a háború utáni években. A szárazabb tények ez utóbbi időszakról szóló fejezetekben kapnak helyet, itt viszont töményen. Vannak itt idézetek a háborús bűnösök tárgyalásairól, a kihallgatási jegyzőkönyvekből, némelyikük emlékirataiból, illetve a már sokszor ismételt, a történelemkönyvekből is ismert tények is elhangzanak. Ezekből kevesebb is lehetett volna; feleslegesnek éreztem például azokat a fejezetrészeket, amelyek a náci tisztek elfogásáról, börtönéletéről, kihallgatásáról olvastam. Ezek nem tartoznak szervesen a témához.

A szerzőpárossal történtek leírása ezzel szemben naplószerű. Részletesen beavatnak minket abba, hogy hogyan sikerült a GARF-ba bejutni, milyen nehézkesen haladt az ügyük, mennyi elutasításban volt részük, mennyi hiábavaló próbálkozás után érték el, hogy láthassák a náci diktátornak tulajdonított maradványokat. Néha már-már az volt az érzésem, hogy regényt olvasok. Aztán persze ezt az illúziót megszakították a tények. Mégis ezeket a fejezeteket élveztem jobban; nagyon szurkoltam a nyomozásuknak, az utolsó oldalaknál szinte a körmömet rágtam. Velük együtt én is nagyon akartam tudni, mit találnak, mit sikerül bizonyítani.

Mindenre nem derül fény. Talán soha nem is fog. A legfontosabbat viszont sikerült bebizonyítani, a legnagyobb kételyt eloszlatni 1945. április 30-ával kapcsolatban.
Megkaptam-e a várt áttörést a könyvtől? Igen és nem. Igen, mert amikor arról vitatkozom valakivel, hogy Hitler meghalt-e azon a napon, tudom, hogy nekem van igazam. És nem, mert még jobb lett volna, ha még többet sikerül kideríteni. Ehhez viszont a másik oldaltól kellett volna olyan fokú együttműködés, amire nem voltak hajlandók. Ez rettentően bosszantott a könyv olvasása alatt. Engem is az mozgatott volna, hogy végre kiderülhetne, mi az igazság, de értem, hogy nekik miért fájna az, ha az jönne ki a vizsgálatokból, hogy valamit rosszul tudtak. Azért szeretném megérni, hogy egyszer azt a koponyát rendesen megvizsgálhassa valaki. Talán a százéves évfordulón. Alig negyed évszázad múlva.

 

22-23. hét: Richard Dargie: Hitler utolsó napja - A végső órák története

Rég voltam már, volt is egy hét, amelyen nem született könyves bejegyzés. Az igazság az, hogy egy elég zűrös időszakon vagyok túl, különös tekintettel a munkára, de a magánéletben is. Sajnos a közelmúltbeli dolgok – még ha nem is volt minden rossz - minimálisra limitálták az olvasásra szánható időt, és sokszor kedvem sem volt. Aztán jött ez a könyv, amivel nemcsak a buszon lehet cuki szerelésben polgárpukkasztani (vagy épp fullba’ tolni a kretént), hanem amivel haladni is lehetett, mert végre lekötötte a figyelmemet.

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 208
Fordító: Kelemen László
Az olvasás ideje: 2021. június 5. – 2021. június 14.

A fülszöveg:
„A könyv Hitler életének utolsó 24 órájára összpontosít, miközben három különböző szálat fon egybe: a második világháború utolsó heteinek Berlinben zajló történéseit, a náci Németország elkerülhetetlen veresége miatt a Führerbunkerban egyre fokozódó kétségbeesést, valamint a lehetőségeiből kifogyott, fáradt diktátor fejében kavargó emlékeket és az elméjét eluraló reménytelenséget jeleníti meg. A szerző drámai módon illusztrálja, hogyan készült fel a Führer a halálra, mialatt a legyőzött és megalázott főváros a német nemzettel együtt ébredezett az „ezeréves Harmadik Birodalom” rémálmából.”

A borító:
Egy igazi háború végi kép, vörösben – a legtökéletesebb választás.

Így tetszett:
A könyvben leírtak nagy része ismerős volt már számomra – ahogy mindenkinek, aki látta A bukás című legendás filmet, az lehet. Olvasás közben végig azt éreztem, hogy a film forgatókönyvét tartom a kezemben. Nem csoda hát, hogy még az olvasás ideje alatt meg kellett néznem az említett remekművet. (Egy szombat hajnali fél 2-es kezdéssel.)

Gyakorlatilag szinte pontosan az utolsó 24 óra eseményeit követjük végig, megtűzdelve természetesen néhány korábbra datálható történéssel, magyarázatokkal, és még némi bulvárral is, egészen meglepő részletekkel. Ki gondolna bele például abba, hogy Hitlernek is volt szexuális élete?

Tanúi lehetünk a fokozatos elzárkózásnak, testi hanyatlásnak, a beszűkülésnek; ahogy a végére, „hűséges Heinrichem” és más magas rangú náci tisztek árulása után már nem bízott senkiben, és ahogy szép lassan feladja a háború megnyerésének reményét. Megismerjük Hitler öngyilkosságának körülményeit is – már amennyi valóban elérhető róla -, illetve az ezzel kapcsolatos mítoszba is bepillantást nyerhetünk.

Könnyed hangvétellel megírt, tárgyilagos, de az érdeklődést fenntartó olvasmány, nincs tele száraz adatokkal. Ha lett volna annyi időm és energiám, egy szuszra végigolvastam volna. Az egyetlen gond az vele, hogy rövid. Írhatna Dargie hosszabb könyveket is, egész nap ellennék velük. Igazából bármit mesélhetne, én olvasnám.

Na jó, van még egy gond: egy kicsit beleragadtam ebbe a témába. Ha nem vigyázok, még a végén nem marad olvasatlan könyv azon a bizonyos polcon.

20. hét: Richard Dargie: Merényletek Hitler ellen

Ideje volt már levenni valamit arról a bizonyos polcról. Kapóra is jött egy kihívás, amelynek a teljesítéséhez már csak az a könyv hiányzott, amelyet a teljesítő partnerrel (kedvenc molyocskámmal) közösen kell elolvasni. Hogy miért épp ezt a könyvet választottuk… Nos, az belsős poén. :)

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 208
Fordító: Kelemen László
Az olvasás ideje: 2021. május 16. – 2021. május 20. hajnala

A fülszöveg:
„Milliók ​reménykedtek Adolf Hitler halálában, ám csak néhányan rendelkeztek azokkal a képességekkel, azzal az eltökéltséggel és lehetőséggel, hogy merényletet kísérelhessenek meg ellene. A Harmadik Birodalom messianisztikus vezetője ellen állítólag 42 merényletet kíséreltek meg, közülük harmincnál többet dokumentumok igazolnak.

Néhány merénylő abban reménykedett, hogy a Führer közelébe kerül és pisztollyal lelövi. Mások mesterlövészpuskával akarták leszedni. Akik ismerték a napirendjét, bombával vagy méreggel pusztították volna el. Többen is közel kerültek a sikerhez, köztük egy idealista német arisztokrata, egy vakmerő brit diplomata, sőt egy egyszerű asztalos is.
A könyv szereplői között kommunista és szocialista ellenállókkal, vallásos ellenzékiekkel, a német katonai elit konzervatív tagjaival, mi több, olyan egykori nácikkal találkozunk, akiknek elege lett vezetőjükből. Megismerkedhetünk a különböző szintű biztonsági intézkedésekkel, amelyekkel Hitlert védték ellenségeitől, és a szörnyű megtorlásokkal. Mindezek ellenére a Führer elsősorban a puszta szerencséjének és néha bohózatba illő véletleneknek köszönhette, hogy kialakult saját elpusztíthatatlanságába vetett hite.

A szerző, az egyik legrangosabb brit történész, kísérletet tett arra, hogy összegyűjtse valamennyi Hitler ellen tervezett, illetve megkísérlett merényletet. A könyv külön érdeme, hogy plasztikus leírást ad Hitler szokásairól és személyiségéről, valamint a náci párt és Hitler SS-testőrségéről.”

A borító:
A borítón X alakba rendezve látjuk azoknak az embereknek a portréit, akikről a könyv szól; ők a merénylők, akik, ha sikerrel jártak volna, átírták volna a ma ismert történelmet.

Így tetszett:
Ez a könyv első ránézésre felkeltette az érdeklődésemet; sokféle írás kering a Harmadik Birodalomról, de még nem láttam, hogy ezt a témát bárki érintette volna. Egyértelmű, hogy aki hatalmon van, annak vannak rosszakarói, ellenségei, akik a halálát kívánják. Nem meglepő az sem, hogy Hitler esetében a szélsőséges eszmék miatt az ilyen emberek száma sokszorosa is lehet annak, amit egy átlagos politikusnál lehet tapasztalni. Ez már önmagában figyelemreméltó, ennél csak az lehet érdekesebb, hogy milyen módszerekkel próbálkoztak eltenni őt láb alól. Egy cseppet viszont tartottam attól, hogy egy nagy adathalmazt kapok, nevekkel, helyszínekkel és évszámokkal.

Abszolút pozitívan csalódtam. Mivel tényirodalom, nyilvánvalóan nem nélkülözhetők az adatok, amelyek a hitelességet szolgálják, de nem ezeken volt a hangsúly. Kronológiai sorrendben haladva tárulnak elénk a különböző helyzetek, amelyekben Hitler meggyilkolását tervezték. Amennyit csak lehet, megtudunk a körülményekről is: mind a Harmadik Birodalomban uralkodó állapotokról, mind a merénylő előéletéről is elegendő információt kapunk ahhoz, hogy megértsük, mi miért úgy történt, ahogy.

Mindezt rendkívül olvasmányos formában prezentálják. A nyelvezet történelemben kevéssé jártasak számára is érthető, illetve a további megértést segítik a lábjegyzetek, és külön örültem a képeknek is. Ezek még többet segítettek abban, hogy magam előtt lássak mindent, amiről olvasok. Mintha csak ott lettem volna.

Elképesztő, és bizonyos esetekben valóban komikus, hogy min múlott egy-egy merénylet sikeressége – az időjáráson vagy éppen a természet hívó szaván. Egy biztos: egy bizonyos őrangyalnak igencsak sok dolga volt, csodálom, hogy nem fáradt el.

Kifejezetten jól esett most a sok kitalált borzalom után valódiról olvasni és sok új információval gazdagodtam, ami mindig hasznos. Szívesen olvasnék hasonlót más diktátorokról is.

19. hét/2. Pető Andrea - Elmondani az elmondhatatlant

Ennek a könyvnek nem a borítója, hanem a címe tetszett meg. Kényes téma, amiről nem sokat és nem szívesen beszélnek – épp ezért keltette fel az érdeklődésemet.

Kiadó: Jaffa
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 280
Az olvasás ideje: 2020. május 9. – 2020.május 10.

A fülszöveg:
„Magyarország ​II. világháborús történetét a politika- és hadtörténet alaposan feldolgozta már, létezett azonban a hadviselésnek egy olyan része is, amely sokáig láthatatlan és kibeszéletlen maradt. A civil lakosság elleni atrocitások, azon belül is elsősorban a nők ellen elkövetett tömeges nemi erőszak története politikai és személyes okokból is hosszú évtizedeken keresztül tabutémának számított.
Pető Andrea Elmondani az elmondhatatlant című kötete a módszertani és elméleti nehézségeket szem előtt tartva, alaposan és érzékenyen elemzi a kérdést, és a feminizmus fogalomrendszerét segítségül hívva elsősorban arra keresi a választ, hogy milyen események és elbeszélések formálták a nemi erőszakkal kapcsolatos kollektív emlékezetet, mi alakította ki a hallgatás és az elhallgatás spirálját, és végül hogyan vált a nők elleni erőszak története emlékezetpolitikai csatározások játékszerévé. A környező országokban történt hasonló esetek összehasonlító elemzésével azokat a tényezőket is igyekszik feltárni, amelyek egy háborúban tömeges nemi erőszak elkövetéséhez vezetnek. Az emlékezeti formák mellett részletesen szól a nemi erőszak láthatóvá tételéről, és ennek emlékezetpolitikai és jogi gyakorlatáról is. Végül a hozzáférhető szovjet forrásokat feldolgozva kísérletet tesz rá, hogy a másik oldal szempontjait is bemutassa.

PETŐ ANDREA (1964) történész, a Közép-Európa Egyetem (CEU) professzora, az MTA doktora. Kutatási területe a 20. századi társadalom és a társadalmi nemek története. Öt monográfiája, 31 szerkesztett kötete, számos tanulmánya jelent meg. Munkásságát Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével, az MTA Bolyai Plakettjével és az Európai Akadémiák (ALLEA) Kulturális Értékteremtésért járó Madame de Staël-díjával ismerték el.

Ezúttal nem tudom bő lére ereszteni a mondanivalómat. Maga a kötet is rövid, és a tényeken nincs mit értékelni. Beszélnek azok maguktól. Sokkal inkább a benyomásaimat írnám le.

Nem igazán tudom, mit vártam ettől a kötettől, mindenesetre valamiért azt gondoltam, hogy kevésbé lesz száraz és tényszerű. Az volt a benyomásom, mintha egy nagyon hosszú szakdolgozatot olvasnék. Ezt az érzetet erősítette a forrásmegjelölés, majd azok felsorolása 40 oldalban.

A kötet bevezetéseként a szerző pontosan elmondja, mit vizsgált, milyen módszertannal, milyen forrásokat használt és milyen nehézségekbe ütközött. Ez nagy segítség, ugyanis előre tudjuk, hogy a témán belül mire számítsunk és mire ne – például azért, mert hiányoznak a források, vagy nem kutathatók. Ebben a témában ez különösen jellemző.

A kérdést nagyon részletesen, minden oldalról megvizsgálja. Először kapunk egy történeti áttekintést a Magyarországot megszálló csapatokról; ezeket össze is hasonlítja.  Ezt követően beszél magáról a nemi erőszakról. Típusokba sorolja és magyarázza őket; teszi ezt olyan megvilágításban, amilyenről eddig még nem hallottam – ugyanis nem csak az a magyarázat van, hogy „a háború az háború, a nemi erőszak meg a természetes velejárója”, vagy az, hogy a katonák ezt azért tették, mert évekig nő nélkül kellett élniük. Megütköztem például azon, hogy a nemi erőszakot a hatalommal kapcsolja össze és háborús fegyverként jelöli – ebben az értelmezésben a nők meggyalázása a másik nép legyőzésének szimbóluma. Nagyon érdekes aspektus, korábban nem gondoltam erre az értelmezésre.

Tárgyalja a nemi erőszak következményeit is: a nem kívánt terhességeket, az ezeket követő abortuszokat, illetve megszületett gyerekeket, és a nemi betegségeket is, amennyire lehet, számszerűsítve. Ezután az elmondás/elhallgatás problémájával szembesít minket: melyik területen milyen arányban volt lehetőségük a nőknek az őket ért atrocitásokról beszámolni. Nagy átlagban azt mondhatjuk, hogy kevéssé. Sok területen nem mertek, másutt nem tudtak róla beszélni (nem volt erre megfelelő fórum, illetve hiányzott a megfelelő szókincs hozzá). Gyakori volt, hogy a szégyen – saját vagy férfirokonaik szégyene - elkerülése végett hallgattak. A rögzített beszámolókat pedig sok esetben megfelelő bizonyíték hiányában nem vették komolyan.

Végezetül betekintést nyerünk a másik oldal helyzetébe is – ugyanis mindennek két oldala van, akkor is, ha egyértelmű, melyik is a helyes. Keveset tudunk meg, ugyanis a források hiányosak, illetve ezen az oldalon még nem érték el azt az áttörést, amit az áldozatok oldalán. A katonanők helyzetéről mindenesetre érdekes volt olvasni.

Nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a tanulmányt, mert sok új információval gazdagodtam, és némiképp a látóköröm is szélesedett a témában. Ilyen gyorsan viszont nem érdemes olvasni; nagyon tömör és száraz, ami megterheli az agyat – nem is tudtam vele gyorsan haladni. A sok szakkifejezés is nehezíti az olvasást, és ugyan egyet-egyet zárójelben megmagyaráz, jobb lenne a többihez is egy lábjegyzet, hogy laikus olvasók számára is érthetőbb legyen.

Egyetlen mondatot emelnék ki a kötetből, ami megragadta a figyelmemet:

„A leírásban az „özvegyek és árvák” éppen olyan elbeszélési fordulat, mint később a „nők és gyerekek”: láthatatlanná és személytelenné teszi az áldozatokat, de egyben elítélendővé teszi a cselekedetet.”

A mondat igazsága vitán felül áll; hogy a szófordulat használata mennyire helyes, azt mindenki döntse el maga.

Azt hiszem, egy időre most elég lesz a tényfeltáró irodalomból; van ugyan még pár hasonló kötet a polcomon és a várólistámon, de most egy kicsit még halasztom őket. Épp itt az ideje visszatérni Gileádi Rolandhoz. J

4/5