26. hét/2: Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul - A Q-ügyosztály esetei 1

A Q-ügyosztály iránti rajongásom 2018-ban kezdődött, amikor a mozikba került A 64-es betegnapló. Amikor beültem a filmre, fogalmam sem volt, hogy egy könyvadaptációt látok, ráadásul egy sorozat negyedik részéből. Kifelé jövet megállapítottam, hogy végre egy olyan filmet láttam, ahol nem balfékek a nyomozók, és azt is tudtam, hogy meg akarom ismerni ennek a sztorinak a könyvváltozatát, sőt, az egész sorozatot is. El is kezdtem összegyűjteni a könyveket; a sorozat a nyolcadik rész megjelenésével és a szinte már sehol nem kapható hatodik rész beszerzésével lett teljes. Ideje volt hát elkezdeni elölről.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 500
Fordító: Szöllősi Adrienne
Az olvasás ideje: 2020. június 26. – 2020. június 27. + 3 perc

A fülszöveg:
„A középkorú, kissé kiégett nyomozót, Carl Mørköt kiváló kopónak tartják, de mivel fárasztó alak, kollégái nem dolgoznak vele szívesen. Amikor megalakul a Q-ügyosztály az egyszer már lezárt, felderítetlenül maradt ügyek újravizsgálására, Carlt ennek élére száműzik. Az íróasztalára halmozott poros dossziék közül minden lelkesedés nélkül húzza elő egy népszerű politikusnő évekkel ezelőtti eltűnésének anyagát. A nőt utoljára egy komp fedélzetén látták értelmi fogyatékos öccsével. A rendőrség álláspontja szerint a csinos, harmincas Merete Lynggaard nagy valószínűséggel a tengerbe esett, bár a teste sosem került elő. Miután Carl Mørk és egyetlen segítsége, az eredetileg kávéfőzésre és takarításra mellé beosztott arab menekült, Assad munkához lát, csakhamar megdöbbentő részletek kerülnek felszínre. Ám annak kiderítése, hogy mi történt valójában, szinte lehetetlennek tűnik…”

A borító:
A sarokban kuporgó nő és a cím fölött látható elhagyatott ház képe előrevetíti, hogy emberrablós sztorit fogunk olvasni. A fekete-fehér kép számomra azt is jelzi, hogy lesz benne valami nyomasztó. A fülszöveg hozzáolvasásával pedig az is sejthető, hogy nem lesz ez olyan egyszerű.

Így tetszett:
A prológus után a dán rendőrség életébe csöppenünk bele, egyenesen a közepébe. A hely, az emberek, minden úgy tárul elénk, mintha mindig is ismertük volna őket; nincs bevezetés, felületes a szereplők jellemzése vagy a hely leírása. Mindent képzelj el, ahogy akarsz. Vagy ne, hiszen úgyis tudod, ki/mi hogy néz ki, és igazából mindegy is. Jussi Adler-Olsen nem bajlódik ilyen részletekkel, és azt hiszem, igaza is van. Ezek elterelik a figyelmet a tartalomról. Arra pedig igencsak oda kell figyelni.

A cselekmény két szálon és két idősíkon fut: az egyik a rendőröket mutatja a történet jelenében, a másik pedig az eltűnt nőről szól, és öt évvel korábban indul. A szálakat és az idősíkokat folyamatosan váltogatva bontakozik ki előttünk az ügy minden részlete. Korábban is említettem már, hogy szeretem ezt a fajta történetvezetést: hogy látom azt, amit a nyomozó nem, és azért szurkolok, hogy jöjjön rá arra, amit én már tudok.

Itt még annyi csavar van a dologban, hogy sem én, sem ők nem tudják, ki állhat a nő eltűnése mögött. Egy idő után persze az áldozat szálán a szerző lelövi a poént, de addig is jó volt tippelgetni, és még jobb volt látni beigazolódni a sejtésemet. A cselekmény eléggé összetett, szépen elrejtette a kapcsolódási pontokat, és persze igyekszik minket összezavarni egy másik ügy bemutatásával is. Tulajdonképpen ez utóbbi még életszerű is, elvégre soha senki nem csak egy ügyön dolgozik.

Különösen tetszett az, ahogy a hangulatot fokozta. Lassan, észrevétlenül. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ráz a hideg és az ujjaimmal dobolok a könyvön, épp csak nem kezdtem rágni a körmöm. Az utolsó oldalakon nagyon izgultam, szurkoltam Carlnak és Assadnak, hogy sikerrel járjanak, mielőtt késő lesz. A befejezés végül nagyon szép volt, kicsit meg is könnyeztem.

A szereplőket kezdettől fogva nagyon szerettem. Ha nem ismertem volna már korábbról A 64-es betegnaplót, minden bizonnyal másképp állok a mostanra kedvenc rendőrkarakteremmé vált Carl Mørck-höz, de így tudtam hova tenni a nyers modorát, és hatalmasakat nevettem rajta és Assadon. Utóbbit akkor is rögtön megkedveltem volna, ha most találkozom vele először. Meretét sajnáltam ugyan, de különösebb szimpátiát nem éreztem iránta, és a többi szereplő is semleges maradt. A visszatérő szereplőknél majd a sorozat többi részénél elbillen a mérleg.

A nyelvezet mai, egyszerű és könnyed, és bár a dán nevek elsőre furcsák lehetnek, hamar meg lehet szokni és gyorsan lehet haladni az olvasással. Egy-egy fordítási vagy szerkesztési hibára lettem csak figyelmes, például a vezetéknevek néhányszor összekeveredtek, illetve az egyik oldalon azt állítják, hogy az áldozat kapszulában vette be a THC-t, a másikon pedig már tablettáról beszélnek. A vége felé pedig a dátumot rontották el: 2002.03.02. után öt évvel, két hónappal és tizenhárom nappal nem 2007.03.02. van, hanem 2007.05.15. (A következő említésnél már jó volt.) Ezek ugyan apróságok, mégis megütközik rajtuk az ember egy pillanatra.

Kivételesen kevés idézetet hozok; nem nagyon értem rá jegyzetelni, az összes humoros mondatot pedig mégsem írhatom ki. Ezek lennének a kedvenceim:

„Carl hiába próbálta megérteni, nem talált magyarázatot a halál természetére. Csak annyit tudott róla, hogy jobbára váratlanul érkezik, végtelen csendben, és biztos a célpontjában.”

„Ez a Bak egy felfújt hólyag. Önimádó, beképzelt alak. Egy nyavalyás kis stréber. Igazi bürokrata. A feleségének minden bizonnyal adatlapokat kell kitöltenie, lehetőleg három példányban, ha ágyba akar bújni vele.”

„Hoztam haza két pizzát, tudja? És salátát. És az az igazság, hogy a pizza frissen jó. Ha kihűl és összeesik, ehetetlen.”

Ezennel kijelentem, hogy A Q-ügyosztály esetei belépett a kedvenc sorozataim közé.

5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

19. hét: Eva García Sáenz de Urturi: A fehér város csöndje

Ismét egy elég friss megjelenéssel jelentkezem. Egy olyan könyv értékelését hoztam ma, amelyet elsősorban a borítója miatt vettem meg. Még meg sem jelent, vagy éppen csak megjelent, és egy molyos karcban láttam meg a borítóját, és már tudtam, hogy nekem ez a könyv kell. Az érzést a fülszöveg elolvasása is megerősítette bennem. Húztam-halasztottam a megvételét, végül a Könyvfesztivál idejében kiírt akciónál nem tudtam tovább várni (nem is akartam). Épp csak befejeztem a Mengele-lányt, és már vettem is le a polcról A Szép Könyvet.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 640
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2020. május 1. – 2020. május 7.

A fülszöveg:
„Tasio ​Ortiz de Zárate, a közkedvelt régész, akit húsz évre ítéltek egy gyilkosságsorozatért, amely egész Vitória lakosságát rettegésben tartotta, hamarosan szabadul. Már csak néhány napot kell a börtönben töltenie, amikor az öldöklés újrakezdődik: az Öreg Katedrálisban egy húszéves pár meztelen holttestére bukkannak.
Az áldozatok halálát az okozta, hogy valaki méheket eresztett a torkukra. És ez még csak a kezdet.
Unai López de Ayala, bűnügyi profilalkotásban jártas fiatal nyomozó megszállottan igyekszik elejét venni a további gyilkosságoknak. Módszerei rendre felbosszantják a felettesét, Alba főhadnagyot, aki történetesen nő, és akivel ráadásul nyomozás közben zavaros szerelmi viszonyba bonyolódik.
Az idő mintha ellenük dolgozna, és Vitória lakóira újra minden sarkon veszély leselkedik. Ki lesz a következő áldozat?

A fehér város csöndje egy trilógia első kötete. A mű alapján forgatott film 2019-ben került spanyolországi forgalomba. A sorozat további részei: Vízáldozatok; Az idő urai.“

Eddig egyszer volt dolgom spanyol szerzővel, számíthattam közlékenységre, kiszólásra, lazaságra, látszólag vagy ténylegesen zagyva történetvezetésre. Nem rossz tulajdonságok ezek, de szokni kell. Az első kétszáz oldalnál tapasztaltam is ezeket, sokszor csak pislogtam vagy kapkodtam a fejem: most mi van? Hol vagyunk? Mi történik? Ki kicsoda? Sok név, hosszú nevek, sok helyszín, az ugrás az időben – először nehezen tudtam követni. Kicsit lassan is haladtam vele. Aztán egyszer csak megvilágosodtam, és onnantól beindult, és a cselekmény is elkezdett bonyolódni – de mennyire!

Viszonylag sokáig nem tudjuk, hogy itt két szál lesz, egy a jelenben, egy a múltban. A múltbeli szál leginkább azt szolgálja, hogy mi magunk megértsük a történteket, hogy ha ügyesek vagyunk, előbb rájöjjünk a titkokra, mint a nyomozók. A második szál aztán úgy tűnik el, ahogy felbukkant; a megfelelő helyen beleolvad a fő szálba. Olyan simán, hogy észre se vesszük.

A történet tele van váratlan fordulatokkal, ami nem hagyja, hogy unatkozzunk, és azt se, hogy letegyük a könyvet. Nem tudott nem érdekelni, hogy hogy van tovább, hogy jók-e a tippjeim a gyilkos személyét és az indítékát illetően. Az indítékot telibe találtam, és a személyét illetően is közel jártam, mégis meg tudott lepni. Majdnem az, akire te gondolsz, de mégsem, hanem a másik!

Az eseményeket és a fordulatokat tekintve az volt az érzésem, hogy ebben a történetben aztán tényleg minden jelen van, meg még a fordítottja is. Családi titok, házasságtörés, rengeteg halott, egy utolérhetetlen gyilkos, a meg nem értett, a bűnbak, a hackergyerek, az egyenes út és a nem hivatalos út, és a bizonytalanság mindenhol. Az érzés, hogy valami még mindig nem stimmel. Mintha az írónő minden ötletét, ami csak felmerült egy ilyen történethez, bele is akarta volna írni ebbe az egybe. És nagyon jól tette! Mindent felhasznált, és egy olyan szövevényes cselekményt hozott létre belőle, hogy tátva maradt a szám. Rendkívül összetett a történet, minden mindennel összefügg, mindenki mindenkihez kapcsolódik valahogyan. Mindenbe részletesen beavat, és egyúttal pörgeti az eseményeket. Nincs felesleges szereplő és a végére nem marad elvarratlan szál. A megoldás kicsit gyors, de ütős, és minden és mindenki a helyére kerül, a két főszereplő kapcsolatát kivéve. Tudom, hogy trilógiáról van szó, de ezen az egyen kívül nem látok már szálat, ahol a történet fonalát fel lehetne venni és gördülékenyen folytatni.

Az írói stílusba sem tudok igazán belekötni. Az elején kissé zavartak a kiszólások, de később rájöttem, hogy nagyon is emberi, ahogy ezt alkalmazza. Hisz mindenkivel előfordult már, hogy legszívesebben mást mondott volna, mint ami valójában elhangzott. Ez lehetővé teszi, hogy jobban belelássunk a főszereplő fejében, hogy jobban tudjunk vele azonosulni. Erre szolgál természetesen az E/1 is. Nagyon tetszett az is, ahogy a szereplők érzelmeit megjeleníti, és ahogy ezekre az intenzív érzelmekre építi fel a történetet. Az elhagyatottságra, a kitaszítottságra, a meg nem értettségre, az elkeseredettségre és a bosszúvágyra.

Hibát, vagy pontatlanságot talán csak a fordítónak tudok felróni az Alfredo Ruiz Kft-ért; valahogy sántának érzem, hogy egy spanyol cégnév után a magyar gazdasági társaságoknál használt rövidítés következik. Van egy halvány emlékem, miszerint ezeket nem szokás fordítani; mindenesetre nagyon idegenül hangzott ebben a környezetben. A másik, ami furcsa volt, hogy a 112 jelent meg segélyhívó számként; EU-ban ez az általános, mindenhonnan hívható, nincs arról információm, hogy Spanyolországban milyen arányban használják ezt és a nemzeti segélyhívó számokat. Nem hiba, hisz ha az eredetiben így van, akkor így van, csak meglepődtem rajta. Azt viszont végtelenül sajnálom, hogy a kötésnél néhány oldal összekeveredett; majdnem szívbajt kaptam, mikor megláttam, hogy a 448. oldal után a 481. következik. Szerencsére megtaláltam a többit, és csak néhány pillanatra akasztott meg. A történet érdekesebb volt.

Rossz érzéssel tölt el, hogy vége lett, pedig nem volt rövid. Mégis feleannyinak éreztem csak, mint amennyi valójában. Rengeteg jó gondolatot jegyeztem fel magamnak; nehéz kiválasztani, melyeket osszam meg, de azt hiszem, maradok a számomra legütősebbeknél.

„Eddig tartott a te vadászatod. Most kezdődik az enyém.”

„Az ember gyakran nem látja, mi van az orra előtt. Fel kell benne buknia, hogy észrevegye.”

„Az emlékezet időnként egészen triviális helyeken helyez el rajszögeket, hogy örökre megjelölje a fontos pillanatokat, akkor is, ha az „örökre” túl hosszú időnek tűnik számára.”

„A főszerkesztőknek óriási hatalom van a kezében: képesek szentté avatni egy nyomorultat, vagy elbuktatni akár a világ legbecsületesebb emberét is, ha úgy tartja kedvük.”

Nem egyszer fogom elolvasni. Valószínűleg a második kötet megjelenésekor (aminek még se híre, se hamva) újra előveszem.

És ebben a pillanatban azt, hiszem, hogy te leszel az idei kedvencem, #Kraken.

5/5