49-51. hét: Stephen King: Billy Summers

Hagyománnyá vált nálam, hogy a friss King-megjelenéseket azonnal, a lehető leghamarabb kezdem és fejezem be, megadva a lehetőséget magamnak, hogy az első értékelője lehessek. Nos, Billyvel istenesen megcsúsztam, mind a kezdést, mind a befejezést illetően. Egyszerre bánom is meg nem is, mert egy ilyen könyvet falni kell, viszont így legalább tovább tartott az élmény.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 470
Fordító: Neset Adrienn
Az olvasás ideje: 2021. december 4. – 2021. december 23.

A fülszöveg:
„EGY RENDES FICKÓ ROSSZ MUNKAKÖRBEN

Billy Summers bérgyilkos, a legjobb a szakmájában. Kitüntetett iraki háborús veterán, a világ legjobb mesterlövészei közé tartozik. Munka után viszont felszívódik. Erkölcsi kódexe szerint csak az igazán rossz emberekre vadászik. Billy végleg ki akar szállni, előbb azonban vár még rá egy utolsó munka. Ugyan mi sülhetne el rosszul? Persze hogy minden. És miközben Billy megpróbálja összerakni szétesett világát, megmenti a fiatal Alice-t is, és végül együtt indulnak megbosszulni egy rendkívül gonosz ember bűneit.
A láttató erejű, izgalmas könyv részben háborús történet, részben óda az amerikai kisvárosokhoz és az ott élő emberekhez, ráadásul a King-próza egyik leglenyűgözőbb és legmeglepőbb párosát mutatja be. Regény a szerelemről, szerencséről, sorsról és egy olyan összetett hősről, aki mindössze az utolsó lövésre van a megváltástól.

A borító:
Jó ötlet ez a töltény középen, illetve a ház képe is, ahogy a füstben látszik – nem mögötte, hanem mintha ablakot vágnánk rajta, onnan néznénk. A kivitelezés gyönyörű, az pedig elgondolkodtató, hogy melyik ház is lehet az. Bucky-é, vagy a nyári lak… Szerintem az utóbbi.

Így tetszett:

Az utolsó meló témaköréből elég sok mindent ki lehet hozni, ami jól és rosszul is elsülhet. Attól függ, mennyi klisét halmoz fel benne a szerző. Volt belőlük Billy Summers történetében is, ami természetes; ha egy témát sokan sokféleképpen próbálnak feldolgozni, alig marad valami, ami újdonságként hat. Szerencsére kevéssel találkoztam.

A fülszöveget felületesen olvastam csak el (vagy úgy se), ezért nem igazán volt képem arról, mit is várjak a történettől. Az első úgy 30 oldalon úgy találtam, viszonylag lassú lesz, részletesen fel fogja építeni a regényt, amit egyáltalán nem bántam. Kimondottan élveztem azt a részt, amikor Billy beépülését írja le a szomszédságba. Örültem ugyanakkor, hogy nem fűzte fel az egész könyvet Az Utolsó Meló kivitelezésére – ez csak egy esemény volt a sok közül, egy mérföldkő, illetve egy fordulópont. Nagyra értékeltem, hogy nem azzal a bizonyos lövéssel zárul a történet. Talán én is öregszem, de nem is arra voltam kíváncsi, hogy hogy sikerül a merénylet, sokkal jobban érdekelt az, hogy mi történik Billyvel utána – elkapják-e vagy sem.

Alice belépése a történetbe igencsak megkavarja az amúgy sem éppen álló vizet. Billyről eddig is lehetett sejteni, hogy alapvetően nem rossz ember, de ez azon a ponton válik még inkább világossá, amikor a sorsára hagyott Alice-t felkarolja, mérlegelve, de vállalva a kockázatokat, amelyeket a lány jelenléte a szökésére nézve jelenthet. A továbbiakat már együtt tervezik meg.
Kiderül viszont, hogy az a bizonyos utolsó meló nem ott ér véget, ahol Billy (és az olvasó) gondolta. Az új információk az eddigieknél is jobban felülírják főhősünk terveit, és most már Alice sorsának alakulását is.

King nem először csinál olyat, hogy megkedveltet az olvasóval egy olyan karaktert, akiről, ha csak a leglényegesebb információkat tudjuk, nincs is szükségünk többre, már húzzuk is le a rolót. Billy is sokkal összetettebb, mint amilyennek látszik, kezdve onnan, hogy nem csak az együgyű énje van. A történetét megismerve – amelyet a szomszédságba való beépülése alatt a fedősztori hitelessé tétele érdekében kezd el írni – látjuk, milyen események, mennyi lelki trauma vezetett ahhoz, hogy előbb tengerészgyalogos, majd bérgyilkos legyen. Én kifejezetten kedveltem, kicsit Roland Deschainre emlékeztetett.

Alice, aki kitörni vágyik a szülői elnyomásból, de rosszkor, rossz helyre keveredik, korunk sok fiatal lányát testesíti meg. Az elején rettenetesen sajnáltam, és örültem a fejlődésének és a gyógyulásának, a vége felé viszont kissé kételkedni kezdtem benne, hogy egy hús-vér lány valóban hasonlóan viselkedne-e. Persze nem kizárt. A részéről kialakult függés emlékeztet a Stockholm-szindrómára, de mégsem erről van szó az esetében. Ha már az előbb a Setét Tornyot emlegettem, kettőjük viszonya nekem Roland és Jake viszonyára hajaz.

Kedveltem az Örökzöld utca lakóit, és az öreg Bucky-t is, Billy megbízói viszont ellenszenvesek voltak az első pillanattól.

Nem voltam biztos benne, hogy pontosan hogyan és hova fut ki a történet, de vagy megedződtem már, vagy csak elég jól ismerem Kinget ahhoz, hogy ne számítsak happy endre. Volt is könnyezés az utolsó oldalakon. Nem is állt volna jól ennek a sztorinak, ha minden jól alakul a végén. Az már tényleg túl klisés lett volna. A Ragyogásra való utalásra nem számítottam, de megmelengette a szívemet.

Egy remekül kidolgozott történetet kaptam az elmúlt három hétben, ami eléggé a szívemhez is nőtt. Billy élettörténetével és a könyves szállal kapcsolatban volt némi fenntartásom, és éreztem is egy kis bizonytalanságot körülötte, mintha King se tudta volta biztosan eldönteni, hogy jó ötlet-e így kezelni. Végül csalódást nem okozott, mert befejezte és nagyjából minden infót megtudtam, amit akartam, de egy icipicit sántít a megvalósítás. Emiatt a fél csillag mínusz. Azt viszont továbbra is imádom, ahogy belemászik a lélektanba. És tudjátok mit? Azt is imádom, hogy nem horrort ír.

48. hét: Paula Hawkins - A lány a vonaton

Ahogy már említettem: van a molyon egy kihívás, amelyre való jelentkezéskor három címkét kellett megadni, amely alapján a kihívásgazda választott három könyvet, amelyeket a teljesítéshez el kell olvasni a megadott határidőig. Az én címkéim az igaz történet, a krimi és a thriller voltak. A kapott könyvek pedig a Nem vagyok sorozatgyilkos, A lány a vonaton, és a Nemes teremtmények. Korábban egyiket sem olvastam, és csak a másodikról hallottam egy keveset. Kettőn már túl vagyok (az értékelések a címekre kattintva olvashatók), most végeztem a harmadikkal is.

Kiadó: XXI. század
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 290
Fordító: Tomori Gábor
Az olvasás ideje: 2020. november 22. – 2020. november 29.

A fülszöveg:
„Te nem ismered, de ő ismer téged

Elképesztő lélektani thiller – a Hátsó ablak találkozása a Holtodiglannal.

Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. „Jess és Jason”, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.
És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.
A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.
Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton…

Paula Hawkins első thillere azonnal a bestsellerlisták első helyezettje lett.

Tizenkét nyelvre már lefordították, vitathatatlan, hogy 2015 meglepetését tartja kezében az olvasó.”

A borító:
Nagyon találó a vonatablak, és az abból látott elmosódó táj képe, ugyanez az elmosódás megjelenítve a címben is, bár különösebben nem szép.

Így tetszett:
Ismételten nehezen tudok mit mondani. Nem egészen azt kaptam, amit a fülszöveg alapján vártam. Arról például szó sem volt, hogy a főszereplő alkoholista, ami a történet szempontjából egyáltalán nem mindegy. Emiatt sokkal hangsúlyosabb a lélektani aspektus – annyira, hogy számomra a thriller jelleg el is veszett.

Az eseményeket váltott szemszögből követjük; három különböző nő életéről van szó, akik valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz. Furcsa, hogy mindenki E/1-ben mesél, de nem zavaró, a fejezetcímekből lehet látni, hogy épp kivel vagyunk.

A cselekmény csigalassúsággal halad, a hangsúly egyáltalán nem ezen van, Rachel lelki vívódása van a középpontban. Az ő életével kapcsolatban végig azt éreztem, hogy amint tesz egy lépést előre, a következő kettőt már hátrafelé sikerül. Idegesített a folytonos visszaesés, hogy nem halad, nem tart semerre, annak ellenére, hogy tudom, ez nagyon is valódi. Nem is igazán sikerült megkedvelnem, ahogy igazából senki mást sem a szereplők közül.

Anna még Rachelnél is jobban idegesített a butaságával és a beképzeltségével. Valóban a világ egyik csodája lehet, ha valakinek gyermeke van, de ahogy ezt az ő felfogásában a szerző tálalja, engem rendkívül irritált – mint aki nem ezen a világon van. Megan iránt pedig a végére inkább csak szánalmat éreztem a kisiklott élete miatt.

A befejezés túlságosan összecsapott volt, és egyre csak azt éreztem, hogy ilyen nincs, ezek a dolgok a való világban nem így működnek. Bármennyire is igaziak és hitelesek a jellemek, a történések annyira bugyuták voltak, hogy elvitték az egészet negatív irányba. Az érdeklődésemet sem sikerült igazán fenntartania, nem voltam kíváncsi rá. Kissé nyögvenyelős volt. Idézetgyűjtésre nem is pazaroltam az időmet.

Sajnos a bejegyzés elején említett kihíváshoz választott egyik könyvnél sem éreztem nagyon nagy áttörést, háromból kettő kevéssé nyerte el a tetszésemet, és a harmadik is inkább sokkolt, mint meggyőzött. Emiatt az olvasási kedvem is visszaesett kissé. A következő olvasmányomat épp ezért nem a futó kihívásaim alapján fogom kiválasztani.

3,5/5