Stephen King: Christine

Magam sem tudom, miért halogattam ennek a könyvnek az olvasását. Tény, hogy az autós témák nem igazán vonzanak; talán az egyik ok épp ez volt, amiért vonakodtam levenni a polcról. Viszont sokan szeretik, így egy ideje nekem is birizgálta már a fantáziámat. A tavalyi évben be is terveztem az olvasást, de végül elmaradt. Most örülök, hogy pótoltam.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 646
Fordító: Falvay Mihály, Kappanyos András
Az olvasás ideje: 2022. május 6. – 2022. május 24.

Nem Maine. Nem Bangor, nem Castle Rock. Most nem. Libertyville-ben vagyunk, Illinois államban, ahol a tizenhét éves Arnie Cunningham beleszeret egy vén, szakadt, rozsdás krehácsba. Arnie a tipikus jófiú; jól tanul, engedelmes a szüleivel szemben, az iskolában a nagymenők szekálják. Ez az első eset, hogy olyan önálló gondolata támad, ami mindenki más jó érzésével ellenkezik. Meglátott valamit a nálánál is idősebb, jobb napokat látott Plymouth Fury-ban, ami arra késztette, hogy megvásárolja. Majd felújítja – mondja ő. Azzal viszont nem számol, hogy az élete fenekestül felfordul, amint a Christine nevű autóval kihajt Roland D. LeBay udvarából.

Ahogy Christine szépül, úgy változik meg Arnie külseje és viselkedése is. Eleinte még előnyére válni látszanak a változások; kikerülés a szülői korlátozás alól, némiképp a saját lábára állás, barátnő… Egy bizonyos pontig még akár fejlődéstörténetnek is felfogható. Lenne, ha nem úgy folytatódna a sztori, ahogy. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy Arnie megszállottja az autójának. Ha bárki egy rossz szót mer rá szólni, ő szokatlan módon dühbe gurul, s csak a volán mögött képes megnyugodni.

Az események ott kezdenek eldurvulni, amikor egy iskolai összetűzés után Arnie rommá törtve találja Christine-t a reptéri parkolóhelyén. Christine-t sikerül rendbe hozni, az őt tönkre tevők viszont kezdenek furcsa cserbenhagyásos gázolások révén elhalálozni. Ezen a ponton már volt egy sejtésem, hogy hova is szeretne haladni ez a történet. Azt hiszem, a 60. Könyvet olvasva Kingtől, ez nem is meglepő, és talán meg is bocsátható. Itt és most csak annyit árulok el, hogy jó volt a tipp.

A tempó tipikus Kinges; az első harmad viszonylag lassan csordogál, szépen építkezik. Aztán felpörögnek az események, annyira, hogy a végén már szinte eszeveszett tempóban száguld – egyszóval, ez is a szokásos. Keveredik a realitás a természetfelettivel, a nagykamaszok problémái az élet sötét oldalával. Nem lehet itt semmiféle happy endre számítani; ha valahogy jóra is fordulnak a dolgok, biztosan lesz, ami megkeseríti.

A lezárás kissé elnyújtottabb, mint ideális lenne; csak nem akar vége lenni, még ez, még az történik, az ember meg már a haját tépi és könyörög a feloldásért. Ami aztán el is jön meg nem is. Nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen mi is lett Christine sorsa.

Amilyen tempóban faltam a második felét, nem kellett volna, hogy ennyi ideig tartson elolvasni; sajnálom, hogy az elejével fejezetenként tudtam csak haladni az időhiány miatt. Egyetlen dolog zavart csak a könyvben, ez pedig a nézőpont megváltozása az egyes részekben. Az elsőt Dennis meséli el, a második már kívülről, E/3-ban folytatódik, a végére pedig ismét visszatérünk Dennis-hez. Nem igazán értem, hogy erre mi szükség volt, de inkább csak pillanatnyi megütközést okozott, mint valódi bosszúságot. Arra ott voltak az elgépelések és egy-egy furcsán fordított mondat.

Sokkal-sokkal jobb élmény volt, mint vártam, igazi pozitív csalódás volt. Most nem merem megnézni az adaptációt. Az tutira nem pozitív csalódás lenne.