35. hét /2: Marisha Pessl: Éjszakai mozi

Ha nem olvasom egy kedves molytárs értékelését, valószínűleg soha nem találtam volna meg ezt a könyvet. Ezúton is köszönet érte neked, kedves Praetorianus!

Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 590
Fordító: Roboz Gábor
Az olvasás ideje: 2021. augusztus 16. – 2021. szeptember 5.

A fülszöveg:
„Miután ​szembenézünk legelemibb félelmeinkkel, mi vár ránk a túloldalon?
A HALÁLFÉLELEM UGYANÚGY ALAPVETŐ RÉSZE AZ ÉLETÜNKNEK, MINT A SZERETET. ELIDEGENÍTHETETLEN A LÉTEZÉSÜNKTŐL, ÉS ÁLTALA MEGMUTATKOZIK VALÓDI SZEMÉLYISÉGÜNK. INKÁBB TESZÜNK EGY LÉPÉST HÁTRA, ÉS BECSUKJUK A SZEMÜNKET? VAGY ELÉG ERŐSNEK ÉREZZÜK MAGUNKAT AHHOZ, HOGY ELSÉTÁLJUNK A SZAKADÉK SZÉLÉIG, ÉS LENÉZZÜNK?
Stanislas Cordova, 1977. december Stanislas Cordova, a kultikus horrorfilm-rendező 1977 óta nem lépett nyilvánosság elé. Rajongói számára rejtély. Scott McGrath szemében ellenség. Ashley számára apa volt. Egy nyirkos októberi éjszakán Ashley Cordovát holtan találják egy elhagyatott manhattani raktárépületben. Minden jel arra utal, hogy a fiatal és gyönyörű lány öngyilkossága egy súlyosan elátkozott család legutóbbi tragédiája. Az újságíró McGrath szerint azonban egyáltalán nem véletlen, hogy újabb haláleset köthető a legendás rendezőhöz. Bosszúvágya és kíváncsisága miatt hajszolni kezdi az igazságot, és delejező világban találja magát, ahol szinte mindenki félelemben él. Amikor McGrath legutóbb közel került Cordova leleplezéséhez, ráment a házassága és a karrierje. Ezúttal a valóság elvesztése a tét.
Marisha Pessl az észak-karolinai Asheville-ben nőtt fel, jelenleg New Yorkban él. Első regénye, a Special Topics in Calamity Physics bestseller volt, harminc országban kiadták, és a The New York Times beválogatta az év tíz legjobb könyve közé. Az Éjszakai mozi a második regénye.„

A borító:
A legjobban a könyv gerince tetszik. A bal oldala fekete, a jobb pedig fehér, ezen szerepel a szerző neve és a cím. Ha csak ezt látjuk, hirtelen két könyvnek tűnik. Természetesen az első és a hátsó borítót folytatólagosan uralja ez a két szín, és mindkét oldalon megjelenik egy madár sziluettje, ami fontos szimbóluma a regénynek.

Így tetszett:

Idézem saját magamat, amint becsuktam a könyvet: „Hát… Ez zavarba ejtő volt.”

Olvastam már néhány olyan könyvet, amely akár valóság is lehetne (például bármelyik Q-ügyosztály-rész), de valahogy mindig mindegyiknél tudtam, hogy fikciót olvasok. Itt nem. Annyira hitelesen tárul elénk, ahogy McGrath Cordova és a lánya után nyomoz, olyan részletességgel mutatja be az előzményeket is, hogy olvasás közben többször azon kaptam magam, hogy a Google-n kutatok Cordova után, hogy megbizonyosodjak róla, ő tényleg nem létezik. A hitelességet fokozzák a bevágott cikkek, weboldalak, fényképek. Minden szépen megszerkesztve, mintha a nagy részüket én is megtalálnám egy Google-kereséssel.

Az ő valósága, ezáltal maga a regény rátelepszik az ember tudatára. Elvarázsol, beszippant, de nyomaszt is egyben, ahogy egyre sűrűsödik a sötétség Ashley ügye körül. A mágiás szálat egyenesen üdvözöltem; meg tudta mozdítani a nyomozást, valamin legalább el lehetett indulni. Nagyon minimális szkepticizmus azért volt bennem, de ahogy Nora és Hopper, én is hajlottam rá, hogy elfogadjam magyarázatként a természetfelettit. Mire aztán McGrath-nél is eloszlott a kétely utolsó foszlánya is, berobbant a racionalitás – hogy aztán újra eltűnjön. A végén magunk sem tudjuk meg, hogy melyik verzió az igazi – a szerző ránk bízza, melyiket hisszük el.

Helyenként az események folyását egy kicsit lassúnak éreztem, egy picit sok is ez az 590 oldal – persze az is megeshet, hogy azért érzem így, mert nem tudtam vele olyan tempóban haladni, mint szerettem volna. Az írói stílus egyébként tetszett. Az Ormon tett látogatást sikerült úgy megjelenítenie, hogy nem is tudtam rendesen követni, mi történik, mi valóság, mi nem az.

Szeretem, hogy nem vonultat fel vészesen sok szereplőt, nem veszünk el a nevekben – bőven elég kacifántos az alapsztori is. McGrath karakterével tudtam is azonosulni, meg nem is. Most sem igazán tudom, hova tegyem – kedvelem-e vagy sem. Egyszer erre, másszor arra lendült ki a mérleg nyelve. Hopperről jó lett volna egy kicsit többet is megtudni, túlságosan titkolózó volt. Látszott, hogy összetettebb jellem annál, mint amit elsőre mutat. Nora aranyos, de néha gyerekesen viselkedett. Legtöbbször ugyan érthető volt ez is, de ettől függetlenül idegesített. Ashley és az apja pedig mind érdekesebbé vált, ahogy az őket övező homály egyre inkább oszlott. Nem eloszlott. Az sosem fog megtörténni. Ez is egy zseniális húzás az írónőtől – hagyja, hadd gondolkozzunk ezen a két szereplőn még napokig. Biztos, hogy nekem is eszembe fognak még jutni.

Tulajdonképpen befejezetlenséget érzek. Nincs meg az a klasszikus könyv vége-érzet; amikor becsukod és mintha valamit kivettek volna belőled. Most pont az ellenkezőjét érzem. A sztori és a szereplők velem maradtak, mintha itt ülnének a vállamon. Azt hiszem, kicsit ki kell szellőztetnem a fejem, mielőtt valami másba kezdek.