Albus bátorsága csúcsára ért ma reggelre: az ágy melletti szőnyegen aludta az igazak álmát, amíg én azt próbáltam eldönteni, hogy adjak-e még magamnak egy-egy óra alvást. Amikor a „ne” győzött, és Albus még mindig békésen aludt, galád módon, a legnagyobb csendben nyúltam érte és beemeltem magamhoz az ágyba. Nagy örömömre rögtön hangos dorombolásba kezdett, és hagyta, hogy simogassam és ölelgessem.
Hasonló boldogságot jelent, hogy már egyáltalán nem látom gyulladtnak a szemét, tiszta lett a szőre, és egy kicsivel nehezebb is, mint egy héttel ezelőtt.
Hygge mindenközben a szobaajtón bámult befelé. Kihasználtam az alkalmat: Albusszal a kezemben felálltam, résnyire nyitottam az ajtót, leguggoltam, és megmutattam Hyggének a kisöccsét. Csak távolról, érintkezés nélkül. Hygge beleszimatolt a levegőbe, nézte egy darabig a kiscicát, aki egy picit fújt, a nővére pedig csendben elszaladt. Szerencsére ezután sem csapott lármát, nem volt hiszti, hanem szépen visszajött a csukott ajtóhoz nézelődni. Ha így folytatják, hamarosan sor kerülhet egy rendes találkozóra is.
Hygge azután is nyugis maradt, hogy kijöttem a szobából. Még mielőtt megmostam a kezem, megszagoltattam vele – szó nélkül hagyta, egy pici nyávogást se hallatott.
Délután magukra hagytam őket, amíg ellátogattam a Könyvhétre. A hazaérkezés utáni állapotfelmérés eredménye a következő:
Egy donpepe a kanapén – ez Hygge volt, imádja mindenhova cipelni ezeket;
illetve
Egy Stephen King-könyv az ágy alatt – ezt meg Albus akarta olvasni.
Ismételten megállapíthatom, hogy nagyon jó fej macskáim vannak. Én meg
retteghetek, hogy mit fognak művelni, ha sikerül összebarátkozniuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése