Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 22-23. nap

Egy kicsit túl bizakodó voltam. Szombat estére jelentős visszaesést tapasztaltam Hyggénél, ami kissé elkedvetlenített. Az ajtóból figyelte Albust, amint az kedvenc játékával, egy mosózsákkal játszott, aztán beljebb jött, de csúnya hangok kíséretében távozott. 

Ekkor értettem meg, hogy a morgások egy része – mintegy a fele – nem is a kiscicának szól, hanem nekem.

Vasárnap reggel Albus megint hagyta, hogy ágybamacskát csináljak belőle; még talán örült is neki. 

Amint elhelyezkedtem az ágyban a könyvemmel, a lábam mellé feküdt és ott nagy dorombolás közepette elaludt.

Ezzel a felállással ezek szerint már nincs gondja. Amíg otthon voltam, nyitva hagytam az Ajtót (mostantól nagybetűvel), miközben tettem a dolgomat. Boldogan konstatáltam, hogy a reggelit egyidőben fogyasztották el, különösebb balhé nélkül. Utána kezdődött a cicaharc, ami este, a hazatérésem után, és ma egész nap tartott.

A csatatér az Előszoba. A cicák a Bázisaik bejáratából figyelik egymást, majd az egyikük kimerészkedik a hadszíntérre, azzal a céllal, hogy eljusson az ellentétes Bázisra. Előfordul, hogy mindketten kint vannak, mert az egyikük figyelmét eltereli egy valahonnan a terület közepére becsapódó donpepe. A közelebb levő harcos – rendszerint Albus – kezdi el a hirtelen megjelenő tárgy felülvizsgálatát, és amint biztonságosnak ítéli, játszani kezd vele. Hygge ez nem akarja szó nélkül hagyni, bensőjébe óriási harcot vív a félelem és a játék iránti vágy; látszik, hogy gondolkozik, mi tévő legyen. Hol kiszalad, hol visszavonul – próbálgatja a stratégiákat. Többször sikerült eljutnia Albus Bázisának bejáratáig, sőt néha bentre is, de kisöccse rövid időn belül hazakergette. A folyamatos egymás után szaladgálás és különböző hangok révén történő harc aztán kifárasztja őket, és mindketten visszavonulnak a Bázisra erőt gyűjteni.

Albus, fiatalabb kora révén hamarabb erőre kap, és kimerészkedik a hadszíntérre, akár egészen Hygge Bázisáig. Benéz az ajtón, de még nem jön be. Hygge a nagy alvásban a zörgésre sem figyel, és sejtelme sincs arról, hogy egy kis hólabda ücsörög a küszöbön.

A közös hangot ugyan még nem sikerült megtalálniuk, egymás kajáját viszont már igen; mindkettőjüket azon kaptam, hogy a másik tálkájából lop. Hogy ezzel egymást akarják jobban bosszantani, vagy engem, arra még nem jöttem rá.

Az estéket még egy ideig külön fogják tölteni, az Ajtó csukva lesz, és mindenki elhelyezkedhet a megfelelő lehetetlen helyen és/vagy pozícióban.

A tálkákat elkezdem szép lassan közelíteni egymáshoz, hétvégére remélhetőleg eljutunk oda, hogy kikerül a hálószobából. Majd, ha ez megvan, szép lassan jöhet ugyanez az alomtálcával. Közben csak megérkezik a Feliway, és hatásos is lesz.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 19-20-21. nap

Csütörtök reggel is nyitva volt az ajtó, amíg a sminkemet applikáltam a fejemre a szobában, fél szemmel persze a cicákat figyelve. Volt egy kis háború, de végül sikerült egy akkora távolságot találniuk, ahol Hygge még nem morog, de szemmel tartja a kisöccsét, azon morfondírozva, hogy kihívja-e párbajra vagy ne. Mint mindig, most is úgy döntött, hogy nem fogja. Ezután vekni pózban helyezkedtek el a két szobában.

Kicsivel később ezt megunták, Hygge letelepedett a nappali ajtajában, Albus pedig mögöttem az állólámpa alján, és pontosan ugyanazzal a tekintettel néztek rám: Tegyél igazságot!

Én pedig közöltem velük, hogy nem fogok, mert én egy pártatlan cicamama vagyok, aki mindkettőjüket ugyanúgy szereti, ezt legyenek kedvesek tudomásul venni.
Napközben aztán úgy döntöttem, hogy megrendelem a párologtatót, hátha egy kicsit segítek vele rajtuk – na meg magamon is. Este pedig arra mentem haza, hogy az ajtón keresztül pofozkodtak – ez sokkal inkább tűnt játéknak, mint agressziónak, egyik oldalról sem hallottam közben semmilyen hangot.

Reménykedtem benne, hogy a rendelésem hamar megérkezik, és a hétvégén macska feromonokban fogunk úszni, de sajnos nem így történt. Ennek ellenére pénteken minimális javulást észleltem a cicák viselkedésében; főleg Hyggéében. Reggel szokás szerint jött megfigyelni Albust, közelebb is jött, de csak egy kis fújásra telt tőle. Örültem neki, hogy végre nem morog, és haladásnak könyveltem el. Az ajtó szinte végig nyitva volt, amíg a reggeli rutinommal voltam elfoglalva, csak az evés idejére csuktam be. Délután korán értem haza, és úgy döntöttem, hogy a nap további részében, megpróbálom nyitva tartani az ajtót. Az élet néha felülírja a döntéseket – ez most is így volt. Néhány órát eltöltöttünk nyitott ajtóval különösebb balhé nélkül, aztán végül társaságom akadt, ezért a cicákat a nap hátralevő részére szeparációra ítéltem. Rájöttem ugyanakkor arra, hogy Hygge tökéletesen leképezi az én hangulatomat – ha én aggódom azon, hogy mi történik a két cica között, ő is ideges, és ennek megfelelően viszonyul Albushoz. Vennem kell tehát egy nagy levegőt és megpróbálni nem parázni. Akkor talán könnyebben megy majd.

Ma reggel viszont óriásit haladtunk. Hogy Hyggének volt-e ó kedve, vagy az hat rá, hogy én is inkább kíváncsiságot mutatok, mint aggodalmat, azt nem tudom, mindenesetre sikerült oda eljutnunk, hogy a cicák nyitott ajtó mellett közelítették meg a tálkájukat – Hygge a vizeset, Albus a kajásat. 

Egész napra szerettem volna nyitva hagyni az ajtót, de elég sok dolgom volt, ezért most sem sikerült. Viszont amíg nyitva volt, sziszegésnél rosszabbat nem hallottam a kisasszonytól. Albus a délután folyamán egyszer elmerészkedett a nappaliig, de valami hangtól megijedhetett, mert gyorsan el is iszkolt a hálószoba irányába. Hyggénél mintha kezdene kialakulni a nem érdekel fázis; ma már nem akart minden adandó alkalommal odamenni az ajtóhoz vagy bemenni rajta. Lassacskán talán hozzászokik, hogy van egy másik élőlény is, akivel a lakást meg kell osztani, még ha nem is szereti. Egyszer véltem tőle egy kis morgást hallani estefelé, de ebben nem vagyok biztos, akár egy autó is lehetett az utcán – vicces, de pontosan ugyanolyan hangot ad ki. Ma már nem fogom őket zaklatni, de holnap és főleg hétfőn megpróbálom az egész napos ajtónyitást.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 18. nap

Tegnap este csoda történt. Lefekvéskor Albus szokásához híven elhelyezkedett a kölcsönfekhelyen, viszont ezúttal megengedte, hogy megsimogassam, majd beemeljem az ágyba. Rögtön hangos dorombolásba kezdett. Amikor úgy tűnt, hogy nem nagyon akar változtatni a helyzeten, a villanyoltás mellett döntöttem, és közöltem vele: „Cica, ma együtt alszunk.” Nem tiltakozott, sőt, még bújt is hozzám, és puszit is kaptam. Lassacskán elfogadja, hogy most már én vagyok a cicamamája. Az éjszaka folyamán aztán valamikor egyedül hagyott, mert felneszelve nem találtam magam mellett, hajnalban pedig hallottam, hogy az ágy alatt játszik. Mindenesetre még egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy ő is bízzon bennem.

Reggel ismét megpróbálkoztam a nyitott ajtóval. Hygge ezúttal nem jött be, csak a cipősszekrény melletti székről figyelte, ahogy a kicsi játszik az ágy alatt, majd amikor kijött, tisztes távolságból ráfújt és elszaladt. Csipkelődtem is vele egy sort: „Hát cica, onnan tudod osztani neki az észt, de megközelíteni már nem mered…” Ezt követően a sokkterápia újabb lépcsőjeként kihoztam a fekhelyet és visszatettem a régi helyére, majd elköszöntem (Sziasztok, macskája! (igen, így, egyes számban)) és elmentem dolgozni.

Délután a tegnaphoz hasonló kommunikációra jöttem haza; ezúttal azt sikerült megfigyelnem, hogy Albus nagy lelkesen az ajtónak ugrik, Hygge pedig megijed tőle. A kicsi játszana, a nagy nem vevő rá. Két dolgot próbáltam meg még ezután: leültem a hálószobában az ágy mellé a szőnyegre, onnan csalogattam Hyggét, de eszében sem volt bejönni, sőt, amikor visszatértem a nappaliba, leültem a gép elé, ő pedig kissé vonakodva jött hozzám a napi szeretetadagjáért, még meg is sértődött rám. Valószínűleg érezte rajtam a kiscica szagát; legalábbis a gyilkos tekintetből erre következtetek. Az etetést akartam még nyitott ajtóval elintézni, de a kisasszonynak ez sem tetszett. Kicsit mintha azóta is meg lenne sértődve.

Több sokkot nem tervezek neki mára, viszont nagyon erősen hajlok a párologtató megvétele felé, még a hétvége előtt.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 13-17. nap

Ismét sok nemvagyokotthon és nemérekrá napon vagyok túl, amelyekről ugyan lehetne mesélni, de a cicák szempontjából abszolút nem releváns.

Ezekben a napokban keveset láttam a cicák viszonyának alakulásából. A sokkterápiát újra alkalmaztam: péntek reggel Hygge kiskori fekhelyét bevittem Albusnak. Hogy napközben mit csinált vele, azt nem tudom, szombat reggel viszont benne találtam. 

Délutánra Hyggének is leesett, hogy a mostanában nem használt fekhelye eltűnt, természetesen egyből a megürült helyére kellett telepednie.

Az ajtót a hétvége folyamán is résnyire nyitva hagytam, amikor otthon voltam és tudtam figyelni a cicákra. Ezen keresztül zajlott némi kommunikáció, pici szaglászás, de semmi különös. Vasárnappal kezdtek alakulni és felgyorsulni az események. Albust ismét a nővére fekhelyén találtam, és sikerült még azelőtt kiemelnem belőle, hogy megneszelte volna, hogy közelítek. Nagyjából fél órát engedélyezett nekem; a mellkasomra tettem és simiztem, ő pedig dorombolt és dagasztotta a nyakamat – mondanom sem kell, hogy elolvadtam. 

Valamivel később pedig magától is feljött az ágyra, a lábam felőli végébe, ott összegömbölyödött és elaludt.

Azóta sokkal bátrabb; ugyan még mindig nem foghatom meg bármikor, de már a tálkája megtöltésekor is kimerészkedik az ágy alól, és egyre kevésbé törődik velem, ha bent vagyok a szobában – én is teszem a dolgom, ő is. 

Természetesen ezután Hygge is bújósmacska-napot tartott.

A Professzor úr lezd egyébként szemtelen is lenni; most már félteni kell tőle a függönyt, az akváriumot, és még a konvektort is. Szóval fel kell kötnöm az alsóneműt, mert nagyon úgy néz ki, hogy nagyobb rosszcsont lesz, mint Hygge. Persze jól szórakozom rajta.

Vasárnap délután és hétfő reggel próbálkoztam valamiféle összeeresztéssel; nem igazán sikerült, Hygge nem nagyon akart bejönni a szobába, inkább maradt a küszöbön osztani az észt (azaz fújni és morogni), aztán, amikor Albus nem vette a lapot, elszaladt. A kicsinek szemmel láthatóan fogalma sem volt, hogy most mi van, neki erre reagálni kellene-e, és ha igen, akkor mit. Hygge pedig pontosan úgy viselkedik, mint aki nem tudja eldönteni, hogy kíváncsi a kisöccsére vagy fél tőle.

Hétfő este aztán még egy lépést tettek egymás felé: a csukott ajtó üvegén keresztül nézegették egymást; hol ülve, hol mellső lábbal az üvegre feltámaszkodva, és olyan is volt, hogy az ajtó alját kapargatták. Mint akik beszélgetnek. Édesek voltak.

A ma reggel hasonlóan zajlott, Hygge pár lépést bemerészkedett, aztán nagy fújással-morgással kiszaladt. Hazaérve viszont azt láttam, hogy intenzív kommunikáció folyik az üvegen keresztül. Zsörtölődtem velük egy sort, hogy egész nap itt dumálnak a hátam mögött, amikor itt vagyok, akkor meg nem tudnak barátokként viselkedni. Így hát sarkig tártam az ajtót, felültem az ágyra és vártam, mi történik. Hát az történt, hogy Albus ment volna barátkozni, Hygge meg nagy sziszegve kiszaladt a szobából. Albus persze utána, de aztán rájött, hogy az előszoba már idegen terep, ezért visszafordult. Mondjuk úgy, hogy még ez sem az igazi. Még néhány ilyen merényletet el fogok követni ellenük a hétvégéig, és ha nem változik a helyzet, akkor jön a párologtató.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 9-12. nap

Az elmúlt napokban eléggé elfoglalt voltam, ezért is maradtak el a naplóbejegyzések. A másik ok pedig az, hogy nem is történt túl sok említésre méltó, nagy haladást nem értünk el a cicákkal.

Hétfőn itthonról dolgoztam, ami Hyggére volt hatással – meg persze a munkámra is, mivel állandóan meg kellett szakítanom. Hol egy kis simi, hol egy kis bújás, máskor a billentyűzetről kellett levenni – egyszóval kevéssé hagyta, hogy tegyem a dolgom. Aztán persze a meetinghez is csatlakoznia kellett.

Az érdeklődése a hálószoba lakója iránt nemcsak töretlen, hanem egyre nagyobb. Valamiféle kommunikáció zajlik már a cicaságok között az ajtón keresztül; egyik este hallottam némi fújást abból az irányból. Hyggét mindenesetre nagyon is érdekli, hogy kisöccse mivel zörög éppen a csukott ajtó mögött. Olyannyira, hogy kedd este be is lógott a szobába mellettem. Már az ágy felé közelített, amikor felkaptam és kitettem az előszobába, közölve vele, hogy még mindig nem szabad ide bejönnie. Persze nem tetszett neki, panaszos nyávogással válaszolt.

Albus sajnos továbbra sem bízik bennem, de kezdi megszokni a jelenlétemet. Mostanában többször látom már esténként; újabban azt csinálja, hogy kimerészkedik az ágy alól, megnézi, hogy én mit csinálok, megmozdulok-e. Ha nem, akkor továbbmegy az úticélja irányába, ha viszont igen, visszaszalad a búvóhelyére. A legújabb szórakozása pedig a ruhás kosárban a mosózsákokkal való játék, természetesen hajnali fél 3-kor. Ha épp az allergiám hagy aludni, akkor a macska nem. A másik kedvenc játéka a függöny – ebből meg még baj lesz. 

Tegnap este viszonylag sok időt töltött már szem előtt, nem zavarta az se, hogy telefonálok. 

És kivételesen végigaludta az éjszakát, bár most nem dorombolt alvás közben, a kedd(?)  estétől eltérően.

A hétvégére tervezem az összeengedésüket. Addig is próbálom nem elfelejteni már sokadik napja, hogy tárgyakat cserélgessek a két szoba között, illetve ma reggel a résnyire nyitott ajtón keresztül ismét megmutattam őket egymásnak. Semmi nem történt, mindketten érdeklődve néztek a másikra. Gondolkozom Feliway párologtató beszerzésén is, hogy még simábban menjenek a dolgok, de még nem szántam rá magam. Az érdeklődésből ítélve talán nagyon nagy gond nem lesz, persze azt le kell meccselniük, hogy Hygge a főnök.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 8. nap

Nyugalmas nap volt ez a mai. Amíg a reggeli kisregény-részletet olvastam az ágyban, Albus kimerészkedett a függönnyel játszani. Persze, amint észrevette, hogy nézem, lemerevedett, majd pár másodpercen belül beiramodott az ágy alá. Ezen még dolgozni kell. Hygge szokás szerint az ajtóban leskelődött.

Miután lebeszéltem magamat arról, hogy ma is kimenjek a Könyvhétre, megfőztem az ebédet, amit aztán nagy harc árán tudtam megenni – Hygge vizslató tekintetétől kísérve és a mancsai elől menekülve. Mert neki az kell, amit „anya” eszik. A saját kajája nem érdekes. Az ilyen jeleneteknél sajnálom, hogy nincs egy harmadik kezem, amivel ezt megörökíthettem volna.

Ezután leültem olvasni, amit időnként megszakítottam némi közösségi médiával, illetve cicaszeretgetéssel. Már amikor ők nem aludtak.

 

Bevallom, a fotó után Albust felkeltettem, hogy egy kicsit szokja, hogy kézben van (meg azt is, hogy zargatom). Nem igazán örült neki, tekintve, hogy előtte Hyggét simogattam. Miután hagytam, hadd szaladjon el, ismét bemutattam Hyggének a kisöccse szagát. Semmi különösebb reakció, maradt a helyén egy szó nélkül. Úgy tűnik, neki már nincs ellenvetése. Most, miután a nagycica megszokta a kiscica szagát, jöhet az a rész, hogy a kiscicának mutogatom a nagycica szagát. Még nem találtam ki, hogy ezt hogy lehetne a legjobban, elvégre Hygge várát mégsem vihetem be a hálóba. Lehetséges, hogy a cicaágy lesz a megoldás. Reggelre megálmodom.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 7. nap

Albus bátorsága csúcsára ért ma reggelre: az ágy melletti szőnyegen aludta az igazak álmát, amíg én azt próbáltam eldönteni, hogy adjak-e még magamnak egy-egy óra alvást. Amikor a „ne” győzött, és Albus még mindig békésen aludt, galád módon, a legnagyobb csendben nyúltam érte és beemeltem magamhoz az ágyba. Nagy örömömre rögtön hangos dorombolásba kezdett, és hagyta, hogy simogassam és ölelgessem.

Hasonló boldogságot jelent, hogy már egyáltalán nem látom gyulladtnak a szemét, tiszta lett a szőre, és egy kicsivel nehezebb is, mint egy héttel ezelőtt.

Hygge mindenközben a szobaajtón bámult befelé. Kihasználtam az alkalmat: Albusszal a kezemben felálltam, résnyire nyitottam az ajtót, leguggoltam, és megmutattam Hyggének a kisöccsét. Csak távolról, érintkezés nélkül. Hygge beleszimatolt a levegőbe, nézte egy darabig a kiscicát, aki egy picit fújt, a nővére pedig csendben elszaladt. Szerencsére ezután sem csapott lármát, nem volt hiszti, hanem szépen visszajött a csukott ajtóhoz nézelődni. Ha így folytatják, hamarosan sor kerülhet egy rendes találkozóra is.

Hygge azután is nyugis maradt, hogy kijöttem a szobából. Még mielőtt megmostam a kezem, megszagoltattam vele – szó nélkül hagyta, egy pici nyávogást se hallatott.

Délután magukra hagytam őket, amíg ellátogattam a Könyvhétre. A hazaérkezés utáni állapotfelmérés eredménye a következő:

Egy donpepe a kanapén – ez Hygge volt, imádja mindenhova cipelni ezeket; 

illetve

Egy Stephen King-könyv az ágy alatt – ezt meg Albus akarta olvasni.

Ismételten megállapíthatom, hogy nagyon jó fej macskáim vannak. Én meg retteghetek, hogy mit fognak művelni, ha sikerül összebarátkozniuk.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 6. nap

A keddhez hasonlóan a péntek is zsúfolt volt, keveset voltam a cicákkal. A reggel a szokásos menetrend szerint zajlott, eseménytelenül – leszámítva azt, hogy egy picivel később indult, mint a megelőző napokban. Albus egyre játékosabb; amíg a sminkemet készítettem, az ágy alatt intenzív csatát folytatott az egyik donpepével. Most már tényleg fokozottan érvényes mindkettőjükre a „Cica, te mi a retket csinálsz?” kérdés. A kaparófát is megtalálta; hogy a macskamentának köszönhetően, vagy magától, nem tudom, de nem is érdekes.

Hygge este bolondult meg teljesen; időnként előfordul, hogy nagyobb érdeklődést mutat a székről lelógó lábam iránt, de ez általában áthidalható azzal, ha felhúzom és nem látja. Tegnap este ez nem volt elég, folyamatosan ugrált rám, nem hagyott békén, mígnem eszembe jutott, hogy talán némi kajával le tudom kenyerezni. A dolog megoldódott; hogy tényleg éhes volt-e (nem volt üres a tálkája, de látta az alját), vagy csak figyelmet kellett neki, fogalmam sincs. Mindenesetre nagyon rosszul viselkedett – azután nyugodott meg, hogy közöltem vele, haragszom rá.  A következő órákban persze muszáj volt produkálnia magát, hogy nevethessek rajta, mennyire macska.

Mint például itt, ahogy a zenét élvezte.

Az ajtó figyelését még nem adta fel, az este folyamán viszonylag sok időt töltött ott. Győzni fog a kíváncsiság?

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás: 5. nap

Reggel  be kellett vinnem a kisebb kaparófát a hálószobába. Albusnak megérkezett az igény a karmolászásra, és ezt különböző tárgyakon próbálta kiélni az éjszakai órákban; az ágy lábán, a komódon, az alomtálcán. Pechjére – nekem inkább szerencsémre – az összes felület, amin próbálkozott, csúszós, ellenben elég idegesítő hallgatni. Hogy napközben megtalálta-e az új célszerszámot, azt nem tudom, de majd ma éjjel kiderül.

Barátnőm tanácsára a hordozót pedig kihoztam a hálóból, és letettem az előszobában a régi helyére. Magam is erre hajlottam már; az volt a tervem, hogy leteszem, majd elmegyek dolgozni. Hygge meg úgy éli ki a hisztijét, ahogy akarja.

Meg is mondtam neki:

„Cica, kitettem ide a hordozót, és most elmegyek dolgozni. Tessék vele ismerkedni. És nem megsértődni. Okés?” 

Ezt kaptam válaszul:

Indulás előtt még megjegyeztem, hogy lehet, hogy estére bele is fog ülni abba a hordozóba.

Ahogy közeledett a hazautazás órája, egyre inkább azon kezdtem pörögni, hogy vajon milyen állapotokat találok itthon. Nekem rontó macskát, felfordulást, feltakarítandó szeretetcsomagokat? A biztonság kedvéért felszerelkeztem egy kis macskamentával, és Albus is kapott egy saját kislabdát.
Az ajtón belépve csend és nyugalom fogadott, és egy cirmos cica, aki érdeklődve figyelte, ahogy lepakolok és leveszem a cipőmet. Megszaglászta a hordozót is, majd minden reakció nélkül arrébb ment. Se hiszti, se bosszú. Nagyon nagy dicséretet kapott, és persze jutalomfalatkát is. A macskamentát azért bevetettem a hordozón és a hálószoba küszöbének mindkét oldalán. Meglátjuk, miben segít. Hyggének tetszik, úgy látom.

Gbvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffff

Ezt ő írta bele.

A kíváncsisága a csukott ajtó és lakója iránt töretlen, talán még egy kicsit nagyobb is, mint az elmúlt napokban. Sajnos a válasz még mindig ugyanaz a nagy szemekre: Nem mehet be. Még nem. Viszont a hordozóba tényleg beleült.

Albus ma az eddig megszokottnál is rejtőzködőbb, ami nem is csoda, hiszen ma megismerkedetett a porszívóval. Vagy legalábbis a hangjával. Most már ketten félnek tőle.
Nagyon szeretném már őt is dédelgetni, de sajnos nem úgy tűnik, hogy ez egyhamar eljön. Akárhogy is, én türelmes vagyok. Egyszer úgyis velem alszanak majd mindketten.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 3. nap

 Némi késéssel jelentkezem a tegnapi nap nem túl sok eseményéről. Valószínűnek tartom, hogy az én napom zsúfoltabb volt, mint a cicáké.

A reggel valóban eseménytelenül telt, Hyggét ezúttal még az alomtakarítás is hidegen hagyta. Albus az éjszaka folyamán is gyakrabban merészkedett elő, és reggel is többször láttam a csukott ajtó mellett elhaladva egy homályos fehér foltocskát. A nap további részére magukra maradtak, én késő este csatlakoztam hozzájuk.

Hygge folyamatosan a hálószobaajtónál téblábolt, alig tudtam megakadályozni, hogy besurranjon. Szegénykémnek hiába mondom, hogy az ő érdeke is, hogy ne találkozzon még a kisöccsével. Mindenesetre a tiltott szoba és lakója még a vacsorájánál is jobban érdekelte.

Meghallotta ugyanis, hogy Albus játszani kezdett valamivel, ami pontosan úgy hangzik, mint amikor ő pofozza a kedvenc, pizzás dobozból származó műanyag játékait (amelyeket magunk között csak donpepéknek nevezünk). Az ajtótól tisztes távolságból hallgatózott, majd a küszöbig nyújtózkodva figyelt egy ideig, aztán megunta. Semmilyen egyéb reakció nem történt. Nem is akartam már aznap semmivel sokkolni. Nem kell minden nap megsértődnie rám.

Fotót sajnos nem tudtam készíteni egyikükről sem, pedig mindkettőjük nagyon aranyos volt; Hygge az ajtó szaglászásával, Albus pedig az ágyam bitorlásával. Azt hiszem, túl lassan kapok észbe, hogy fotózni kellene. Legközelebb jobban résen leszek. 

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 2. nap

Valóban nyugodalmas éjszakánk volt. Hallottam időnként, hogy Albus mocorog, kaparászik, eszik, de semmi különös. Hajnalban aztán megébredtem arra, hogy valami határozottan élőt érzek a térdhajlatomban.  Felemelkedtem, és megláttam Albust. Sejtelmem sincs, hogyan, de felküzdötte magát az ágyra és úgy telepedett le, hogy hozzám érjen. Sajnos annyira még nem nyertem el a bizalmát, hogy meg is tudjam simogatni, de bízom benne, hogy lassacskán ez is menni fog.

Hyggének annyit engedtem még este és ma reggel is, hogy a résnyire nyitott hálószobaajtónál szaglásszon. Majd miután mindenki megkapta a reggelijét (köztük én is), magukra hagytam a cicákat és elmentem dolgozni. A nap vége felé kezdtem el azon pörögni, hogy nehogy Hygge megtalálja a módját, hogy kinyissa azt az ajtót, és nehogy valami csúnyaságra menjek haza. Próbáltam magam nyugtatni, hogy ennek az esélye gyakorlatilag nulla, de mégis nagy megkönnyebbülés volt arra hazajönni, hogy minden úgy van, ahogy hagytam (leszámítva az etetőket, amelyek természetesen kiürültek).

Albust az egyik, az ágy melletti szőnyegen pihengetve találtam; sajnos, mire teljes testtel beléptem a szobába, elszaladt.

Hyggénél megpróbálkoztam egy újabb lépcsővel: kihoztam a hálóból a hordozót, amelyben Albus érkezett, és odacsaltam Hyggét, hogy ismerkedjen vele, én pedig figyeltem a reakcióját. Fél percig szaglászta kívül-belül, majd úgy döntött, hogy továbbra sem szimpi és továbbra is fél tőle, ezért nagy vernyákolással bevette magát a kanapéba. 

 

Hát ez nem jött be.

Saját hallásom épsége és lelki nyugalmam megőrzése érdekében békén hagytam, tettem tovább a dolgomat. Nagyjából fél óra elteltével elő is jött, látszólag különösebb sértődés nélkül. Azóta is nyugi van. 

Ha bemegyek Albus szobájába valamiért, kifelé jövet panaszos nyávogást és bociszemeket kapok. Féltékenység? Hiszti? Félelem, Szerintem nagyrészt az első kettő, és egy kicsi az utóbbiból, az agresszió nem biztos, hogy valódi. Majd elválik a következő napokban. A türelem pedig békés cicákat terem.

Cicanapló: Hygge és Albus kalandjai - Az összeszoktatás - 1. nap

  1. nap

Hygge estére megbékélt, és a cuccai is visszakerültek a helyükre. A csukott hálószobaajtón keresztül hallottam, hogy játszik – ahogy máskor is.

Albus az éjjeliszekrény alatt töltötte az éjszakát; valószínűleg el sem mozdult onnan, mert reggel is ott találtam meg. Ezúttal könnyen kézbe tudtam venni, kapott szemcseppet, és egy kis simit, amire hálásan dorombolt – most először. Ezt jó jelnek vettem. Még egyszer megmutattam neki az enni- és innivalót és az almot is, de egyik iránt sem mutatott érdeklődést. Később újra becserkésztem, és megpróbáltam kézből etetni. Amikor rájött, hogy amit adok neki, az jó, már nem kérette magát, szinte mindent befalt a tálkából, ettől egy kissé fel is élénkült.

Hyggét időközben lassanként szoktatom Albus szagához; zsebkendővel megdörzsölöm a kiscica pofiját, és a zsepit megmutatom Hyggének. Vagy, ha megsimogattam a kicsit, a kezemet nyújtom oda. Haladásnak könyvelem el, hogy Őnagysága már nem morog, némi nyávogással és egy kis fújással reagál. Egyébiránt nagyon kíváncsi, szeretne bejönni a hálószobába, de még nem tartom jó ötletnek ismét összeengedni őket. Addig is meg kell elégednie azzal, hogy a csukott ajtónál szaglászhat egész nap.

Délelőtt mindkettőjüknek bevásároltam; Hyggének felnőtt, Albusnak junior macskaeledelt. Utóbbival már könnyebb dolgom van, anno Hyggén kísérleteztem a márkákkal, Albuson már annyira nem fogok.

Délutánra Albus megtalálta az almot is - persze ehhez kellett egy baleset (nyilván nem az utolsó), ami után rá kellett vezetni, hogy melyik is a WC, de most már legalább van róla fogalma. Mind a nedves, mind a száraz eledelt szépen elfogyasztotta, de továbbra is bujkáló életmódot folytat.

Hygge viselkedése a nap folyamán teljesen olyan volt, mint máskor, ma nem mutatott agressziót. Némi félelmet látok rajta, amikor a hálószobából kijövök, de semmi többet. Az irányomban érzett sértődöttségét is félretette, újra jóban vagyunk. Az éjszaka remélhetőleg nyugodt lesz. 

29. hét/3.: Akif Pirinçci: Bársonytalpon oson a halál

Ha nincs a saját cicás kihívásom, és még egy, amelyikhez macska címkével ellátott könyveket kell olvasni, nagy valószínűséggel ez a regény soha nem került volna a kezembe. A Molyon böngésztem a fenti címkés könyveket, és megakadt a szemem a címen. Aztán azon, hogy „macskakrimi”. Na az meg milyen? – gondoltam, és már elő is jegyeztem a könyvtárban.

Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 1995
Oldalszám: 256
Fordító: Sárközy Elga
Az olvasás ideje: 2021. július 16. – 2021. július 25.

A fülszöveg:
„Volt ​már macskaregény, macskanovella, macskaképregény, macskamesekönyv, tudományos macskológia – de ilyen még nem volt! Mert a török származású német szerző (aki egyébként tudományosan képzett macskológusnak bizonyul) – macskakrimit írt! Ebben a könyvben macska az áldozat és macska a gyanúsított, macska a hősszerelmes és macska a körüludvarolt szépség, macska a … macska a … macska még a nyomozó is! Méghozzá nem is akármilyen! Mert Félix, az „okostóni”, minden emberi detektívzsenit meghazudtoló logikával, ármánnyal (és szerelemmel), kitartással, ered a macskanépséget – a felidákat – tizedelő szörnyű rém, a kiszámíthatatlan gyilkos nyomába! Akiről természetesen csakhamar kiderül – hogy ő is macska! És ő sem akármilyen! Aki tehát a macskát szereti… és aki a krimit szereti… és aki a szakszerűen megalapozott történeteket szereti… és aki egyszerűen csak a fordulatos, jól megszerkesztett, „lehetetlen” regényeket szereti – mindezt megkapja Akif Pirincci ötletgazdag, izgalmas és minden ízében macskaszerű regényében, ahol Bársonytalpon oson a halál!”

A borító:
Legegyszerűbben mondva: cicaaaa! *.*

Így tetszett:
Ez a második olyan könyvem idén, amely egy macska szemszögéből íródott. E kettő után megfogalmazódott bennem, hogy nekem ez tetszik. Furcsa, ugyanakkor vicces is macskaszemmel nézni a világot, egy kicsit az ő fejükkel gondolkodni. Félix hasonlóképpen szemléli a környezetét és az embereket, mint Nana, Az utazó macska krónikájának főhőse. Talán emiatt kedveltem meg őt is szinte rögtön.

Macskakrimi. Ezen a meghatározáson mostanáig nem sikerült túllépnem. Nem szokványos, de helytálló: ez tényleg egy krimi, amelynek minden szereplője macska. A gyilkos, az áldozatok, és a „nyomozók” is. Az emberek csak másodlagosan kerülnek a képbe. Ez kicsit furcsa is volt; olvasás közben újra meg újra emlékeztetni kellett magamat, hogy nem emberekről, hanem macskákról olvasok, és a leírtakat macskákkal kellene elképzelnem.

Maga a történet nem kifejezetten bonyolult – elsőre. Adott egy cica, aki újonnan költözik gazdájával a negyedbe, majd hamarosan holttesteket fedez fel. Ezután újdonsült barátaival együtt elkezd nyomozni a gyilkos és annak indítéka után. Ám ahogy egyre közelebb kerül a megoldáshoz, úgy bonyolódik a háttértörténet, és úgy válik egyre kacifántosabbá a jelen is. Attól eltekintve, hogy ki a csodának jut eszébe ilyen lehetetlen dolgot megírni, elég jól felépített sztoriról van szó. A gyilkost valahol az utolsó negyed tájékán kitaláltam, az indítékot viszont nem, pedig tulajdonképpen teljesen logikus.

Úgy gondolom, ez a könyv valamilyen szinten az ember és állat kapcsolatát is hivatott bemutatni, és egyfajta kigúnyolása is az emberi társadalomnak. Bár ha belegondolunk, macskaszemszögből lehet, hogy tényleg csak „konzervnyitogatók” vagyunk.
Alapvetően élveztem az olvasását, az állatkísérletes jelenetet kivéve. Tudományos képzettségemből kifolyólag tisztában vagyok vele, hogy ezekre jelenleg szükség van, mert nincs rájuk alternatíva, és azt is tudom, hogy lehet ezt úgy csinálni, hogy az állat a lehető legkevesebbet szenvedjen. Sajnos a könyv pontosan az ellenkező irányt írja le. Többet nem is szeretnék mondani róla, nehéz szívvel olvastam végig ezeket az oldalakat.

Ha viszont ettől a résztől eltekintek, akkor is hiányzik belőle valami, ami miatt nem 5 csillag, de nem tudom megfogalmazni, hogy mi ez a tényező. Talán az, hogy a kelleténél kevésbé tartotta fent az érdeklődésemet, talán még valami. Cicásoknak mindenesetre egy olvasást szerintem megér.

 

19. hét/2: Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

Az előző japán szerzőtől olvasott cicás könyv után ennek egy kissé félve kezdtem neki. Ugyanakkor azt is reméltem, hogy ezúttal pozitívan fogok csalódni – rám is férne már, hogy kevésbé legyek előítéletes mindennel szemben, ami japán.

Kiadó: Művelt Nép
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 256
Fordító: Márton Lilla
Az olvasás ideje: 2021. május 10. – 2021. május 16.

A fülszöveg:
„Néha messzire kell utaznod, hogy megtaláld azt, ami ott van előtted
Nana úton van, de nem biztos benne, hová tart. A lényeg az, hogy imádott gazdája, Szatoru mellett terpeszkedhet az ezüstszínű furgon anyósülésén. Szatoru nagyon szeretne találkozni három régi, ifjúkori barátjával, Nana azonban nem tudja, miért, a férfi pedig nem akarja elmondani.
A ritka szelídséggel és humorral elmesélt történet, amely Japán változó évszakaiban játszódik, az élet váratlan fordulatainak csodáját és örömét mutatja be.
Arra tanít, hogy tudjuk, mikor adjunk, és mikor kapjunk.
Több mint egymillió olvasót indított már meg világszerte a kedvesség és igazság üzenete.
Egy csodálatos történet hűségről és barátságról.”

A borító:
Ez is egy elég minimalista a faággal és a háttal ülő cicával. Itt azonban nincs ok panaszra, miszerint a történetbeli cica nem így néz ki; az epilógus után magyarázatot kapunk arra, miért nem ő szerepel a borítón.

Így tetszett:
Történet egy cica szemszögéből, az ő narrációjával, szellemes kommentjeivel – ez már önmagában is elég ahhoz, hogy azt várjam, szeretni fogom a könyvet.

Sejtettem én már az, hogy valami nem stimmel; egy ilyen gazdi, mint Szatoru, biztosan csak nagyon indokolt esetben, nagyon nyomós indokkal válna meg szeretett macskájától. Ezt az indokot ki is találtam nagyjából az első fejezet felénél.

Végigkövetjük gazdit és kedvencét a hosszú úton, miközben különböző emlékek tárulnak elénk: Nana befogadása, Szatoru előélete, baráti kapcsolatai kialakulása, és persze jónéhány szót ejtenek Nana elődjéről is. Szívmelengető epizódok megmentett állatokról és barátságot kötő emberekről, megfűszerezve némi humorral, amelyet Nana belső gondolatai közvetítenek.

Nem volt olyan szereplő, akit ne kedveltem volna. Nana egyértelműen egy szuper jó fej cica, időnként az én Hyggémhez tudtam hasonítani. Szatoru egy nagyszerű, csodálatos jellem, példaértékű az életfelfogása és az emberekhez és állatokhoz való viszonya. A barátai is mind szerethetőknek bizonyultak. Szugival kapcsolatosan voltak kételyeim, de tulajdonképpen őt is meg tudtam érteni – hisz valamilyen formában Szatoru összes barátja „a második” volt; ki a szülei szemében, ki másnál. Még Noriko esetlenségében is volt valami báj.

A vége valóban szívfacsaró, nem sok választott el a sírástól az utolsó oldalakon. Sajnálom, hogy így végződött, megérdemelt volna egy derűsebb befejezést.

Érzésem szerint nem most olvastam utoljára ezt a könyvet. Azon felül, hogy egy nagyon aranyos történetről van szó, minden benne van, amit mi, macskások el tudunk mondani a cicával való életről. Ki merem jelenteni, hogy az idei egyik legjobb olvasmányom volt.

 

18. hét/2: Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból

Ennek a könyvnek a címe eléggé felkeltette az érdeklődésemet, amikor először szembejött velem. Féltem is tőle egy kicsit, cicásként elképzelni se tudok egy olyan világot, amelyben ők nincsenek jelen. Ennek ellenére érdekelt, hogy ha már valaki elfilozofált ezen, akkor azt hogy tette.

Kiadó: 21. század
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 144
Fordító: Vihar Judit
Az olvasás ideje: 2021. május 8. – 2021. május 9.

A fülszöveg:
„A történet főhősének napjai meg vannak számlálva. A rokonaival nem érintkezik, egyedül él, egyetlen társasága Káposzta nevű macskája és bizony felkészületlenül éri, amikor a doktor közli vele, hogy már csak néhány hónapja van hátra. De mielőtt nekiláthatna, hogy elintézzen mindent, amit feltétlenül meg akar tenni, megjelenik előtte az Ördög és különleges ajánlatot tesz: cserébe azért, ha egy dolog eltűnik a világból, az elbeszélő egy nappal tovább élhet. És ezzel egy nagyon bizarr hét veszi kezdetét…

Kawamura többszörösen díjazott könyve hónapokig szerepelt a legfontosabb sikerlistákon, világszerte több mint egy millió példányban kelt el, harminckét országban jelent meg. Témája maga az emberi életút; azok a veszteségek, amelyeket óhatatlanul elszenvedünk. Eszünkbe idézi, miért kell szorosan magunk mellett tartanunk szeretteinket és hogyan fedezzük fel azt, ami igazán számít az életben.”

A borító:
Eléggé minimalista, amivel a világon semmi gond nincs. A cica is cuki, csak épp az, amelyik a történetben szerepel, nem egészen így néz ki.

Így tetszett:
Vegyesek az érzelmeim, de a csalódás az, ami mind közül a legerősebb. A filozofálgatás az megvolt, nem is érintett rossz témákat. Az alapgondolat, miszerint valamit el kell veszítenünk ahhoz, hogy valamit kapjunk, szintén teljesen rendben van.

Valóban érdekes belegondolni, hogy mi történne, ha bizonyos dolgok eltűnnének a világunkból, milyenek lennének ezek nélkül a mindennapjaink. Szó van itt olyan tárgyakról, amelyek korunk vívmányai, és olyanokról is, amelyek évszázadok óta velünk vannak. A gond az ezzel az elmélkedéssel, hogy nem fejti ki eléggé. A még nagyobb baj pedig, hogy ezek által az egész történet mindenről szól, csak a címről nem.

Tekinthetjük az egészet egyfajta kifacsart, fordított teremtéstörténetnek is, ami alapvetően nem egy rossz koncepció, bármennyire is nem kedvelem ezt a témát. A feldolgozása viszont számomra meglehetősen silányra sikeredett. Egy ideig egy-egy adott tárgy eltüntetése körül forognak az elbeszélő gondolatai, aztán elkezdi beleszőni az emlékeit. Hihetetlenül csapongó, nem mindig tudtam követni, hogy egy bizonyos pont hogy jön ide. Meg lehetne magyarázni azzal, hogy ha az embernek a küszöbén áll a saját elmúlása, akkor a logika meg a rendezettség az utolsó, ami jellemzi – ezt értem, de nem szerencsés a történetvezetés szempontjából.

A másik nagy gyengesége a könyvnek pedig a párbeszéd. Csapnivalóak; zavarosak, a szereplők egymás mellett beszélnek el, a válasznak köze nincs a feltett kérdéshez, vagy egyáltalán nem arra reflektál, amit a másik beszélő mondott – tökéletesen inadekvát. Ezek nem párbeszédek, csak egymásnak odavetett mondatok.

Elképzelhetőnek tartom, hogy nekem nem jött át valami a leírtakból, de egyáltalán nem érzem akkora nagy számnak ezt a könyvet. Egy átlagos vasárnap délutánra megfelelt.