19. hét/2: Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

Az előző japán szerzőtől olvasott cicás könyv után ennek egy kissé félve kezdtem neki. Ugyanakkor azt is reméltem, hogy ezúttal pozitívan fogok csalódni – rám is férne már, hogy kevésbé legyek előítéletes mindennel szemben, ami japán.

Kiadó: Művelt Nép
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 256
Fordító: Márton Lilla
Az olvasás ideje: 2021. május 10. – 2021. május 16.

A fülszöveg:
„Néha messzire kell utaznod, hogy megtaláld azt, ami ott van előtted
Nana úton van, de nem biztos benne, hová tart. A lényeg az, hogy imádott gazdája, Szatoru mellett terpeszkedhet az ezüstszínű furgon anyósülésén. Szatoru nagyon szeretne találkozni három régi, ifjúkori barátjával, Nana azonban nem tudja, miért, a férfi pedig nem akarja elmondani.
A ritka szelídséggel és humorral elmesélt történet, amely Japán változó évszakaiban játszódik, az élet váratlan fordulatainak csodáját és örömét mutatja be.
Arra tanít, hogy tudjuk, mikor adjunk, és mikor kapjunk.
Több mint egymillió olvasót indított már meg világszerte a kedvesség és igazság üzenete.
Egy csodálatos történet hűségről és barátságról.”

A borító:
Ez is egy elég minimalista a faággal és a háttal ülő cicával. Itt azonban nincs ok panaszra, miszerint a történetbeli cica nem így néz ki; az epilógus után magyarázatot kapunk arra, miért nem ő szerepel a borítón.

Így tetszett:
Történet egy cica szemszögéből, az ő narrációjával, szellemes kommentjeivel – ez már önmagában is elég ahhoz, hogy azt várjam, szeretni fogom a könyvet.

Sejtettem én már az, hogy valami nem stimmel; egy ilyen gazdi, mint Szatoru, biztosan csak nagyon indokolt esetben, nagyon nyomós indokkal válna meg szeretett macskájától. Ezt az indokot ki is találtam nagyjából az első fejezet felénél.

Végigkövetjük gazdit és kedvencét a hosszú úton, miközben különböző emlékek tárulnak elénk: Nana befogadása, Szatoru előélete, baráti kapcsolatai kialakulása, és persze jónéhány szót ejtenek Nana elődjéről is. Szívmelengető epizódok megmentett állatokról és barátságot kötő emberekről, megfűszerezve némi humorral, amelyet Nana belső gondolatai közvetítenek.

Nem volt olyan szereplő, akit ne kedveltem volna. Nana egyértelműen egy szuper jó fej cica, időnként az én Hyggémhez tudtam hasonítani. Szatoru egy nagyszerű, csodálatos jellem, példaértékű az életfelfogása és az emberekhez és állatokhoz való viszonya. A barátai is mind szerethetőknek bizonyultak. Szugival kapcsolatosan voltak kételyeim, de tulajdonképpen őt is meg tudtam érteni – hisz valamilyen formában Szatoru összes barátja „a második” volt; ki a szülei szemében, ki másnál. Még Noriko esetlenségében is volt valami báj.

A vége valóban szívfacsaró, nem sok választott el a sírástól az utolsó oldalakon. Sajnálom, hogy így végződött, megérdemelt volna egy derűsebb befejezést.

Érzésem szerint nem most olvastam utoljára ezt a könyvet. Azon felül, hogy egy nagyon aranyos történetről van szó, minden benne van, amit mi, macskások el tudunk mondani a cicával való életről. Ki merem jelenteni, hogy az idei egyik legjobb olvasmányom volt.