Stephen King - Mr Mercedes (Bill Hodges I)

Idei jó szokásomhoz híven a kötetet egy molyos kihívás miatt vettem a kezembe – december 31-ig az egész trilógiát el kellene olvasni. Nagyon igyekszem, és ha ilyen tempóban haladok, még az is előfordulhat, hogy sikerül. A Mr Mercedest 2019. október 24. és 2019. december 1. között olvastam.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 556

Fordító: Bihari György

A fülszöveg:

„Egy ​pangó közép-nyugati kisvárosban, a fagyos kora hajnali órákban munkanélküliek százai állnak sorban az állásközvetítő előtt. Egyszer csak egy magányos sofőr a tömegbe hajt egy lopott Mercedesszel, visszatolat, majd újra gázol, aztán elmenekül a helyszínről, nyolc halottat – köztük egy csecsemőt – és tizenöt sérültet hagyva maga után.

Brady Hartfield alkoholista anyjával él a szülői házban. Vágyik a mámorra, amit a Mercedes volánja mögött, a halálosztó szerepében érzett, ezért újabb, még ördögibb merényletre készül.

Amikor Bill Hodges, a nyugdíjas zsaru levelet kap a Mercedeses Gyilkostól, reaktiválja magát, hogy meghiúsítsa az immár ezrek életét fenyegető, őrült tervet, és innentől hajmeresztően izgalmas versenyfutás kezdődik az idővel…

King, a „horrorkirály” legújabb regénye klasszikus krimi, amely a klasszikus receptet követve jó és gonosz küzdelmét állítja elénk, s közben félelmetes bepillantást nyújt egy megszállott, gyilkos elme működésébe.

Bill Hodges pedig hamarosan ismét színre lép, a szerző ugyanis két további regényt tervez a főszereplésével.”

A fülszöveg izgalmas történetet ígér, és ezt meg is kapjuk. A cselekmény két szálon fut; egyszer a rendőr, máskor a gyilkos fejébe pillantunk bele. Szeretem az ilyen történeteket; nem izgulom magam halálra azon, hogy vajon ki lehet az elkövető, mert az első fejezetben kiderül. Én innentől hátradőlök, és figyelem, hogy találja ki a nyomozó azt, amit én már tudok, hogy ellenfele hogy próbálja meg őt kijátszani, és várom, hogy összeérjenek a szálak. Érdekes látni a gyilkos indítékait, amelyek nem mindig azok, amelyeket a rendőr gondol. Ezek szépen össze tudják kuszálni az eseményeket, ahogy a történet vége felé is látjuk.

Bill karaktere elsőre túlidealizáltnak tűnhet – majdnem minden ügyet megoldó, kitüntetéseket kapott nyomozó, aki soha, de soha nem nyúl mellé. Némileg oldja ezt a rosszul sikerült házassága, öngyilkos hajlama és nyughatatlan természete. Brady Hartsfield pedig az éles ellentéte: velejéig romlott…nak tűnik, de van lelkiismerete – vagy legalább egy darab maradt belőle. Ezt láthatjuk abból, hogy még mindig nyomasztja kisöccse halála. Gondolataiból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a trauma tovább rontott elméjének egyébként sem teljesen egészséges működésén. Mindketten jól felépített jellemek. Tetszik Jerome és Holly jelleme is; előbbi hihetetlenül jópofa az előtörő ébenfeka stílusával, utóbbitól pedig nagy jellemfejlődést várok a továbbiakban, amit meg is fogok kapni (sikeresen lespiolereztem magamnak Akívülállóval).

Sokan mondják, hogy King stílusa változott az idő előrehaladtával. Én inkább azt mondanám, hogy finomodott, de még mindig eltéveszthetetlen. Nem kertel, mindent a nevén nevez, nincsenek felesleges leírások és határozószavak.

Kedvenc idézet:

„Az a rendszer, amit emberi elme talált ki, emberi elmével meghekkelhető.”

Kíváncsian várom, hogyan folytatódik a történet; a fülszöveg és a nyitott befejezés is arra utal, hogy tovább is van még (na meg a másik két kötet a polcomon). Felkészül a második rész: Aki kapja, marja (ide kattintva már olvasható)