Stephen King - Aki kapja, marja (Bill Hodges II)

Folytatódik a Bill Hodges-trilógia, az Aki kapja, marja című kötettel. Az első kötet nagyon tetszett (a szövegre kattintva elolvasható, mennyire), ezért bíztam benne, hogy a másodiktól is hasonló élményeket kapok. S bár ennek az olvasása egy kicsit hosszabbra nyúlt (december 4. és december 15. között olvastam), nem csalódtam benne, sőt. A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmaz.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2019

Oldalszám: 504

Fordító: Bihari György

A fülszöveg:

A Mr. ​Mercedes-ben bemutatkozó hősök eklektikus hármasának főszereplésével itt a mesteri, lélegzetelállító folytatás egy olvasóról, aki túlzásba viszi a rögeszmés rajongást egy emberkerülő íróért.

„Ébresztő, géniusz!” – így kezdődik Stephen King letehetetlen új regénye egy bosszúvágyó olvasóról. Az ébresztő John Rothsteinnek, az ikonikus írózseninek szól, aki megteremtette az imádott és világhírű Jimmy Goldot, de többé már nem publikál. Morris Bellamy pedig őrjöng, nemcsak Rothstein hallgatása miatt, hanem azért is, mert a nonkonformista Jimmy Gold eladta magát a karrierért a reklámszakmában. Morris megöli Rothsteint, és igen, a pénzt is kipakolja a széfjéből, de az igazi kincset azok a noteszok jelentik, amelyekben lehet még legalább egy Gold-regény.

Alighogy elrejti a pénzt és a noteszokat, Morrist nemi erőszakért bevágják egy szigorított fegyházba. Évtizedekkel később egy Peter Saubers nevű kamasz, akinek az apja súlyosan megsérült a Mr. Mercedes-merényletben, megtalálja a kincset, úgyhogy a Bill Hodges-féle csapatnak most Pete-et és családját kell megvédenie az egyre eszelősebb és vérszomjasabb Morristól, aki harmincöt év után kiszabadult, és követeli vissza a noteszait meg a pénzét.

King a Tortúra óta nem foglalkozott az olvasóval, aki addig bálványozza az írót, amíg baj nem lesz belőle. Az Aki kapja, marja nemcsak vérfagyasztó, bravúros krimi, de azt is bemutatja, hogyan formálja az irodalom az életet – jól vagy rosszul, most és mindörökké.

Az első oldalakon rögtön két gyilkosságnak lehetünk szemtanúi: végignézzük, ahogy Morris Bellamy megöli a kedvenc íróját, és újra átéljük a már ismert Mercedeses gyilkosságot, ezúttal másvalaki szemszögéből. Kevéssé ráznak meg könyvekben olvasott gyilkosságok, John Rothstein halála után néhány napig mégsem tudtam könnyű szívvel felvenni a könyvet. Sok elmebeteg karakterrel találkoztam már, ott van például Brady Hartsfield is az első kötetből a terrorista jellemvonásaival, valamiért Morris Bellamytól és az ő tettétől iszonyodtam jobban. Nehéz megmondani, melyikhez kell őrültebbnek lenni: behajtani egy Mercedessel a tömegbe, vagy megölni a kedvenc íródat a kiadatlan műveiért.  Mindkettőben van egyfajta fanatizmus, és bár az utóbbi csak egy ember ellen irányul, a lélektana sokkal rosszabb. Mindkettőnél van egy kattanás; csak míg Brady esetében bekattant valami, Morrisnál inkább az át a megfelelő igekötő. Érzékelhető a különbség, ugye?

Amikor már tudtam folytatni, az első kötethez hasonlóan lendületesen haladtam vele. Az eseményeket ugyanúgy kívülről szemléljük, mindenkiből látunk egy kicsit. Látjuk, mi zajlik Morris fejében és Peter Saubers fejében. Nem kell sokat agyalni a dolgokon, csak figyelni, mikor és hogyan érnek össze az események. Na meg, hogy mikor bukkan már fel Bill Hodges – valamivel a 200. oldal előtt, sokkal inkább mellékszereplőként. Szép a párhuzam Peter és Morris karaktere között: ugyanazon íróért rajonganak, és mindkettőjüket hatalmukba kerítik a noteszok – de mindkettőjüket másképp. Peter szándékai nemesek – a talált pénz névtelen feladásával a szülein, a noteszok eladásával a húgán szeretne segíteni, de nehéz szívvel válik meg olyantól, aminek a létezéséről csak ő és a könyvesbolt tulajdonosa tud. King remekül szemlélteti, hogyan képes összeroppanni egy ilyen titok súlya alatt egy tizenéves, aki nem akar segítséget kérni.

Morris szándékai pedig a tulajdonképpen végtelenül egyszerűek – ő csak el akarja olvasni a noteszok tartalmát, megtudni, mi lett kedvenc főhősével, ezért viszont a szar is le van szarva alapon bármit képes megtenni. Érdekes látni, hogyan fordul át a börtönből frissen szabadult ember, hogyan tér le a jó útról, amelyen először elindult.

Billt, Hollyt és Jerome-ot is nagyon jó volt viszontlátni,az előbbi kettőt állandó csapatként. A végén fennhangon szurkoltam nekik, hogy jöjjenek rá végre, mi is Peter Saubers titka. Természetesen ez az utolsó pillanatban történik meg.

Ugyan happy endet nem vártam, mégis meglepett a befejezés. Sajnáltam, hogy így kellett történnie, de érzek egy talán nem szándékos párhuzamot a Harry Potter vagy akár a Trónok harca végével: a jelképes tárgy elpusztulása jelzi számunka, hogy a sztorinak vége, emiatt itt nem lesz több galiba. Ugyanezt látom érvényesnek a noteszokra is.

Kedvenc idézetek:

„A szar is le van szarva.” – érdekesség, hogy ezt a bölcsességet a nagyszüleimtől is hallottam már, pedig ők biztosan nem olvasták ezt a könyvet.

„Egy jó regényíró nem vezeti a figuráit, hanem követi őket. Egy jó regényíró nem teremt eseményeket, hanem figyeli, ami történik, azután leírja, amit lát. Egy jó regényíró tudja, hogy ő titkár, nem Isten” – a kötetben pontosan ezt látjuk. Ergo, Stephen King jó regényíró. J

„Senki nem olyan vak, mint az, aki nem akar látni.”

A kötet elolvasása után megint egy kissé más szemmel tekintek az irodalomra – ezúton is köszönet érte Mr Kingnek és szereplőjének, Rickynek, a Hippinek, aki a következőt állítja:

„Az idő kegyetlenül elválasztja a hülyeséget a nem hülyeségtől”

A mondat irodalomra vonatkozott. És igen. Egyszer Stephen Kingről is ki fog derülni, hogy hülyeség-e vagy sem. Valószínűleg a választ már nem fogom megtudni, de remélem, hogy a nem lesz az.

Értékelés: 5/5

Értékelésre felkészül a trilógia befejező kötete, az Agykontroll.