Korunk feminizmusa - áldás vagy átok?

Ma reggel egy kedves ismerősöm idővonalán találkoztam ezzel a képpel.

Nem ismerem a körülményeket, ahol és amikor ezek a mondatok elhangozhattak. Mindenesetre szomorúnak találom, hogy ilyen gondolatok valakiben megfogalmazódhatnak.

Korunk feminizmusáról elmélkedem. Megosztó téma következik; egyetérteni és egyet nem érteni, véleményt nyilvánítani szabad, de kulturált módon tegyük!

A feminizmust a nők jogaiért és egyenjogúságáért harcoló mozgalomként tartjuk számon.  Nagyon jó, hogy van, az aktivistáknak a ma élő nők is sokat köszönhetnek. Vannak ugyan területek, ahol még mindig harcolni kell számunka már alapvető dolgokért, de azt mondhatjuk, a fejlett világban elég jól áll a helyzet. Nem kuriózum, ha egy nő egyetemet végzett, sőt, bizonyos szakok gyakorlatilag elnőiesedtek, és az sem, ha egy nő magas pozíciót tölt be, s talán már a fizetések sem különböznek azonos munkakörben. Természetes, hogy van szavazati jogunk, és az is, hogy magunk választjuk meg, mikor és kihez akarunk férjhez menni (ha akarunk egyáltalán). Van még mit javítani: még mindig probléma például az utcai zaklatás, a családon belüli erőszak és bizonyos területeken a nők tárgyiasítása is – itt nem kell mindjárt a pornóiparra gondolni, elég, ha a reklámokat megnézzük, hisz „nőkkel mindent el lehet adni”. A mozgalomra épp ezek miatt változatlanul szükség van.

Hol itt a gond? Ott, hogy lassan a ló túloldalára esünk át. A fenti képen olvasható mondatok ugyanis egy szélsőséges irányzat megjelenését mutatják. „Egyenjogúságot akarunk! És női előjogokat!”- mondja az erről született mém. Az említett irányzat a nőket szinte felsőbbrendűként kezeli, és nem ritka a férfiak ellen irányuló nyílt gyűlölet sem. Jogos lehet a kérdés, hogy ha évszázadokig a férfiakat tekintették felsőbbrendűnek, akkor most miért ne forduljon a kocka? Hát azért, mert az sem volt normális – ezért törtek ki a lázadások. Meg akarjuk csinálni fordított szerepekkel is? Ugyan miért?  

Mert „minden férfi s*ggfej.” De ha egy férfi azt meri mondani, hogy „minden nő k*rva”, megsértődünk. Ha egyenjogúságról, nemek közti egyenlőségről beszélünk, miért gondoljuk azt, hogy csak az egyik oldal mondhat negatív kritikát a másikról? Az ilyesfajta üres sárdobálás egyébként sem vezet sehova, hacsak nem tovább szélesíti a szakadékot.

Mert nincs szükségünk férfira. Olyan erős, határozott, független nők vagyunk, hogy mindenhez is (!) értünk, még jobban is!

A gond csak az, hogy ez nem igaz. A férfiakra szükségünk van munkatársként, barátként, szeretőként, férjként… Akárhogy. Minden munkahelyi kollektíva jobban működik, ha már egy férfi is dolgozik ott. A saját nemükhöz vonzódó nőknek is vannak férfi barátaik. Nem kell és nem is lehet mindenkihez szexuálisan vonzódni, de vegyük észre, hogy nekik is vannak értékeik. Ahogy mi nem voltunk kevesebbek náluk, úgy ők sem kevesebbek nálunk. Ne hagyjuk, hogy elvakítsanak minket a gyűlöletkeltő mondatok! (Pláne olyan nőktől, akik láthatólag életükben nem szexeltek egy jót – és talán ez minden gondjuk forrása)

A férfiak és a nők mások. És ez így van rendjén. És nem is minden sztereotípia, ami annak látszik. Sokkal inkább biológia és kémia – mindannyian ismerjük a mémeket a férfi és a női agy működéséről. Valamiben ők jobbak, valamiben mi. Az egyik szakmát a férfiak képviselik többségben, a másikat a nők – de ahogy van programozó nő, úgy van műkörmös férfi is.  Az egyik személyiségjegy itt érvényesül jobban, a másik ott – de vannak karrierista nők és a családot előtérbe helyező férfiak is (akik például otthon maradnak a babával, hogy a karrierista feleségük visszamehessen dolgozni).

Ahogy Stephen King és Owen King elgondolkoztak azon, milyen lenne a világ, ha eltűnnének a nők (s ezt a Csipkerózsikák című közös regényükben le is írták), mi is elgondolkodhatnánk azon, hogy milyen lenne a világ, ha a férfiak tűnnének el. Szerintem határozottan unalmas.