Ma reggel egy kedves ismerősöm idővonalán találkoztam ezzel a képpel.
Nem ismerem a körülményeket, ahol és amikor ezek a mondatok elhangozhattak.
Mindenesetre szomorúnak találom, hogy ilyen gondolatok valakiben
megfogalmazódhatnak.
Korunk feminizmusáról elmélkedem. Megosztó téma következik;
egyetérteni és egyet nem érteni, véleményt nyilvánítani szabad, de kulturált
módon tegyük!
A feminizmust a nők jogaiért és egyenjogúságáért harcoló mozgalomként
tartjuk számon. Nagyon jó, hogy van, az
aktivistáknak a ma élő nők is sokat köszönhetnek. Vannak ugyan területek, ahol
még mindig harcolni kell számunka már alapvető dolgokért, de azt mondhatjuk, a
fejlett világban elég jól áll a helyzet. Nem kuriózum, ha egy nő egyetemet
végzett, sőt, bizonyos szakok gyakorlatilag elnőiesedtek, és az sem, ha egy nő
magas pozíciót tölt be, s talán már a fizetések sem különböznek azonos
munkakörben. Természetes, hogy van szavazati jogunk, és az is, hogy magunk
választjuk meg, mikor és kihez akarunk férjhez menni (ha akarunk egyáltalán).
Van még mit javítani: még mindig probléma például az utcai zaklatás, a családon
belüli erőszak és bizonyos területeken a nők tárgyiasítása is – itt nem kell
mindjárt a pornóiparra gondolni, elég, ha a reklámokat megnézzük, hisz „nőkkel
mindent el lehet adni”. A mozgalomra épp ezek miatt változatlanul szükség van.
Hol itt a gond? Ott, hogy lassan a ló túloldalára esünk át. A fenti képen
olvasható mondatok ugyanis egy szélsőséges irányzat megjelenését mutatják. „Egyenjogúságot
akarunk! És női előjogokat!”- mondja az erről született mém. Az említett
irányzat a nőket szinte felsőbbrendűként kezeli, és nem ritka a férfiak ellen
irányuló nyílt gyűlölet sem. Jogos lehet a kérdés, hogy ha évszázadokig a férfiakat
tekintették felsőbbrendűnek, akkor most miért ne forduljon a kocka? Hát azért,
mert az sem volt normális – ezért törtek ki a lázadások. Meg akarjuk csinálni
fordított szerepekkel is? Ugyan miért?
Mert „minden férfi s*ggfej.” De
ha egy férfi azt meri mondani, hogy „minden
nő k*rva”, megsértődünk. Ha egyenjogúságról, nemek közti egyenlőségről beszélünk,
miért gondoljuk azt, hogy csak az egyik oldal mondhat negatív kritikát a másikról?
Az ilyesfajta üres sárdobálás egyébként sem vezet sehova, hacsak nem tovább szélesíti a szakadékot.
Mert nincs szükségünk férfira.
Olyan erős, határozott, független nők vagyunk, hogy mindenhez is (!) értünk,
még jobban is!
A gond csak az, hogy ez nem igaz. A férfiakra szükségünk van munkatársként,
barátként, szeretőként, férjként… Akárhogy. Minden munkahelyi kollektíva jobban
működik, ha már egy férfi is dolgozik ott. A saját nemükhöz vonzódó nőknek is
vannak férfi barátaik. Nem kell és nem is lehet mindenkihez szexuálisan vonzódni,
de vegyük észre, hogy nekik is vannak értékeik. Ahogy mi nem voltunk kevesebbek
náluk, úgy ők sem kevesebbek nálunk. Ne hagyjuk, hogy elvakítsanak minket a
gyűlöletkeltő mondatok! (Pláne olyan nőktől, akik láthatólag életükben nem
szexeltek egy jót – és talán ez minden gondjuk forrása)
A férfiak és a nők mások. És ez így van rendjén. És nem is minden
sztereotípia, ami annak látszik. Sokkal inkább biológia és kémia – mindannyian ismerjük
a mémeket a férfi és a női agy működéséről. Valamiben ők jobbak, valamiben mi.
Az egyik szakmát a férfiak képviselik többségben, a másikat a nők – de ahogy van
programozó nő, úgy van műkörmös férfi is. Az egyik személyiségjegy itt érvényesül
jobban, a másik ott – de vannak karrierista nők és a családot előtérbe helyező
férfiak is (akik például otthon maradnak a babával, hogy a karrierista
feleségük visszamehessen dolgozni).
Ahogy Stephen King és Owen King elgondolkoztak azon, milyen lenne a világ,
ha eltűnnének a nők (s ezt a Csipkerózsikák című közös regényükben le is írták),
mi is elgondolkodhatnánk azon, hogy milyen lenne a világ, ha a férfiak tűnnének
el. Szerintem határozottan unalmas.
