Most fejeztem be. Le kell írnom, amíg a fejemben
van. Le vagyok sokkolva.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 512
Fordító: Dranka Anita
A fülszöveg:
„Amikor egy sokszoros gyilkos ráébred, hogy a szellemnek hatalma van az
anyag fölött.
Bill Hodges, a nyugdíjas zsaru és társa, Holly Gibney egy öngyilkosság
ügyében nyomoznak, amelyhez köze lehet Brady Hartsfieldnek, az ördögi Mercedeses
Gyilkosnak.
Igaz, Brady öt évvel azelőtt, amikor többször is fejbe vágták a zsúfolt
koncertcsarnokban, amelyet fel akart robbantani, olyan súlyos agysérülést
szenvedett, hogy azóta is kórházban van, csak üresen bambul, és az orvosok
szerint reménye sincs a gyógyulásra. Ám a 217-es szobában, ahol az
ártalmatlannak tartott gyilkos vegetál, egy titokzatos, gonosz erő ébred, amely
hozzásegítheti Bradyt, hogy bosszút álljon ellenségein – sőt az egész városon….
A Mr. Mercedes és az Aki kapja, marja után itt a Bill Hodges-trilógia
csattanós fináléja, amelyben a hősöknek immár egy természetfölötti képességgel
rendelkező, sátáni alakkal kell megküzdeniük életre-halálra.”
A fülszöveg elég sokat előre vetít a
történetből, épp csak azt nem lövi le, mi is Brady Hartsfield titokzatos új
képessége. Én sem fogom, segítségképpen annyit árulok el, hogy a jelenséggel
King már első regényében, a Carrie-ben is foglalkozott, itt viszont ennél
tovább is lép, egy magasabb szint irányába.
Az előző kötettel ellentétben hőseink ismét főhőssé lépnek elő, ami
határozottan előny – noha az Aki kapja,marját is imádtam úgy, ahogy volt. A folytatás természetesen a Mr Mercedes befejező sorai után várhatók
is – ha Brady felébred a kómából és az anyját keresi, szinte biztos, hogy nem
marad ennyiben a dolog. Nem gondoltam volna, hogy az események ilyen irányt
vesznek.
A történet egy kicsit lassabban halad, mint az előző két részben; több a (tökölés)
toporgás, jóval kevésbé találják meg az irányt, ami nem is csoda, tekintve,
hogy a természetfelettire kezdetben egyáltalán nem gondolnak. Miért is tennék?
Bill betegségének felszínre kerülése érezteti az olvasóval, hogy közeledünk a
lezáráshoz, ugyanakkor kétségeket is ébreszt afelől, hogy tényleg sikerül-e
megoldani az ügyet – lesz-e Billnek elegendő ideje rá.
A szálak szép lassan bonyolódnak, s míg hőseink egyre kevésbé értik, hogy
mi történik, előttünk annál világosabbá válik minden – köszönhető ez az első
két kötetben is alkalmazott történetvezetésnek. Mi mindent látunk, mindenről
tudunk, csak hátradőlve figyeljük, mikor és hogyan simul ki a cselekmény, és
milyen lesz a megoldása. Stílusos lett, az egyszer biztos. A legvégét pedig
megkönnyeztem.
Nagyon magával ragadott a könyv; ennek tudom be azt a jelenséget is, hogy az
elmúlt napokban, amikor lefeküdtem aludni, félálomban folytatódott
az agyamban a történet. A szerkezetüket tekintve ugyanolyan mondatok lebegtek
csukott szemem előtt, amilyeneket tizenöt perce olvastam, így nem tudtam
eldönteni, melyik volt az igazi, és melyiket alkotta az elmém. Brady Hartsfield ilyenképpen két vagy három
kellemetlen éjszakát is okozott nekem . Hasonlót eddig csak
Craddock McDermott, a Joe Hill tollából származó A szív alakú doboz kísértete tudott elérni. Bradytől sem féltem, egyszerűen
csak nem hagyott békén. Hogy stílusos legyek: belépett az elmémbe. Azért is
igyekeztem minél gyorsabban elolvasni, hogy megszabaduljak tőle (december 12.
és 23. között olvastam). Ma éjjel kiderül, sikerült-e.
A történet a maga Kinghez méltó módján egy elég súlyos problémával, az
öngyilkossággal foglalkozik. Rávilágít arra, mennyire érzékenyek a témára a
tizenévesek, és az úgynevezett bullying
áldozatai, és mennyire nem vesszük észre mi, kívülállók, hogy baj van, és hogy
azok, akik bajban vannak, mennyire nem mernek segítséget kérni. Sem a
szülőktől, sem a barátoktól, még a telefonos lelkisegély szolgálattól sem
(aminek a létezéséről talán nem is tudnak). Merjetek beszélni a
problémáitokról! Mindig van megoldás!
Kedvenc idézetek:
„A brokkoli állítólag egészséges,
mint minden olyan zöldség, aminek rossz íze van.”
„Egyetlen gyufa is képes kiváltani
több ezer négyzetkilométert felégető bozóttüzet, ha száraz bozótra dobják.”
Most, hogy „A munka véget ért”, rövid időre elbúcsúzom a horrorkirálytól. Az Agykontroll
a 35. könyve volt, amit olvastam, ami azt jelenti, hogy az életmű felénél
járok. Mivel az idei évből már nem sok maradt, nem törném meg ezt a szép
számot. A Viharszigetet még úgyis el
kell olvasnom, és azon kívül is akadnak még szép számmal olvasatlan könyvek a
polcomon.
Köszönöm az élményt és a fantasztikus trilógiát, Mr King! Találkozunk
jövőre!
5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése