Stephen King - Aki kapja, marja (Bill Hodges II)

Folytatódik a Bill Hodges-trilógia, az Aki kapja, marja című kötettel. Az első kötet nagyon tetszett (a szövegre kattintva elolvasható, mennyire), ezért bíztam benne, hogy a másodiktól is hasonló élményeket kapok. S bár ennek az olvasása egy kicsit hosszabbra nyúlt (december 4. és december 15. között olvastam), nem csalódtam benne, sőt. A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmaz.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2019

Oldalszám: 504

Fordító: Bihari György

A fülszöveg:

A Mr. ​Mercedes-ben bemutatkozó hősök eklektikus hármasának főszereplésével itt a mesteri, lélegzetelállító folytatás egy olvasóról, aki túlzásba viszi a rögeszmés rajongást egy emberkerülő íróért.

„Ébresztő, géniusz!” – így kezdődik Stephen King letehetetlen új regénye egy bosszúvágyó olvasóról. Az ébresztő John Rothsteinnek, az ikonikus írózseninek szól, aki megteremtette az imádott és világhírű Jimmy Goldot, de többé már nem publikál. Morris Bellamy pedig őrjöng, nemcsak Rothstein hallgatása miatt, hanem azért is, mert a nonkonformista Jimmy Gold eladta magát a karrierért a reklámszakmában. Morris megöli Rothsteint, és igen, a pénzt is kipakolja a széfjéből, de az igazi kincset azok a noteszok jelentik, amelyekben lehet még legalább egy Gold-regény.

Alighogy elrejti a pénzt és a noteszokat, Morrist nemi erőszakért bevágják egy szigorított fegyházba. Évtizedekkel később egy Peter Saubers nevű kamasz, akinek az apja súlyosan megsérült a Mr. Mercedes-merényletben, megtalálja a kincset, úgyhogy a Bill Hodges-féle csapatnak most Pete-et és családját kell megvédenie az egyre eszelősebb és vérszomjasabb Morristól, aki harmincöt év után kiszabadult, és követeli vissza a noteszait meg a pénzét.

King a Tortúra óta nem foglalkozott az olvasóval, aki addig bálványozza az írót, amíg baj nem lesz belőle. Az Aki kapja, marja nemcsak vérfagyasztó, bravúros krimi, de azt is bemutatja, hogyan formálja az irodalom az életet – jól vagy rosszul, most és mindörökké.

Az első oldalakon rögtön két gyilkosságnak lehetünk szemtanúi: végignézzük, ahogy Morris Bellamy megöli a kedvenc íróját, és újra átéljük a már ismert Mercedeses gyilkosságot, ezúttal másvalaki szemszögéből. Kevéssé ráznak meg könyvekben olvasott gyilkosságok, John Rothstein halála után néhány napig mégsem tudtam könnyű szívvel felvenni a könyvet. Sok elmebeteg karakterrel találkoztam már, ott van például Brady Hartsfield is az első kötetből a terrorista jellemvonásaival, valamiért Morris Bellamytól és az ő tettétől iszonyodtam jobban. Nehéz megmondani, melyikhez kell őrültebbnek lenni: behajtani egy Mercedessel a tömegbe, vagy megölni a kedvenc íródat a kiadatlan műveiért.  Mindkettőben van egyfajta fanatizmus, és bár az utóbbi csak egy ember ellen irányul, a lélektana sokkal rosszabb. Mindkettőnél van egy kattanás; csak míg Brady esetében bekattant valami, Morrisnál inkább az át a megfelelő igekötő. Érzékelhető a különbség, ugye?

Amikor már tudtam folytatni, az első kötethez hasonlóan lendületesen haladtam vele. Az eseményeket ugyanúgy kívülről szemléljük, mindenkiből látunk egy kicsit. Látjuk, mi zajlik Morris fejében és Peter Saubers fejében. Nem kell sokat agyalni a dolgokon, csak figyelni, mikor és hogyan érnek össze az események. Na meg, hogy mikor bukkan már fel Bill Hodges – valamivel a 200. oldal előtt, sokkal inkább mellékszereplőként. Szép a párhuzam Peter és Morris karaktere között: ugyanazon íróért rajonganak, és mindkettőjüket hatalmukba kerítik a noteszok – de mindkettőjüket másképp. Peter szándékai nemesek – a talált pénz névtelen feladásával a szülein, a noteszok eladásával a húgán szeretne segíteni, de nehéz szívvel válik meg olyantól, aminek a létezéséről csak ő és a könyvesbolt tulajdonosa tud. King remekül szemlélteti, hogyan képes összeroppanni egy ilyen titok súlya alatt egy tizenéves, aki nem akar segítséget kérni.

Morris szándékai pedig a tulajdonképpen végtelenül egyszerűek – ő csak el akarja olvasni a noteszok tartalmát, megtudni, mi lett kedvenc főhősével, ezért viszont a szar is le van szarva alapon bármit képes megtenni. Érdekes látni, hogyan fordul át a börtönből frissen szabadult ember, hogyan tér le a jó útról, amelyen először elindult.

Billt, Hollyt és Jerome-ot is nagyon jó volt viszontlátni,az előbbi kettőt állandó csapatként. A végén fennhangon szurkoltam nekik, hogy jöjjenek rá végre, mi is Peter Saubers titka. Természetesen ez az utolsó pillanatban történik meg.

Ugyan happy endet nem vártam, mégis meglepett a befejezés. Sajnáltam, hogy így kellett történnie, de érzek egy talán nem szándékos párhuzamot a Harry Potter vagy akár a Trónok harca végével: a jelképes tárgy elpusztulása jelzi számunka, hogy a sztorinak vége, emiatt itt nem lesz több galiba. Ugyanezt látom érvényesnek a noteszokra is.

Kedvenc idézetek:

„A szar is le van szarva.” – érdekesség, hogy ezt a bölcsességet a nagyszüleimtől is hallottam már, pedig ők biztosan nem olvasták ezt a könyvet.

„Egy jó regényíró nem vezeti a figuráit, hanem követi őket. Egy jó regényíró nem teremt eseményeket, hanem figyeli, ami történik, azután leírja, amit lát. Egy jó regényíró tudja, hogy ő titkár, nem Isten” – a kötetben pontosan ezt látjuk. Ergo, Stephen King jó regényíró. J

„Senki nem olyan vak, mint az, aki nem akar látni.”

A kötet elolvasása után megint egy kissé más szemmel tekintek az irodalomra – ezúton is köszönet érte Mr Kingnek és szereplőjének, Rickynek, a Hippinek, aki a következőt állítja:

„Az idő kegyetlenül elválasztja a hülyeséget a nem hülyeségtől”

A mondat irodalomra vonatkozott. És igen. Egyszer Stephen Kingről is ki fog derülni, hogy hülyeség-e vagy sem. Valószínűleg a választ már nem fogom megtudni, de remélem, hogy a nem lesz az.

Értékelés: 5/5

Értékelésre felkészül a trilógia befejező kötete, az Agykontroll.

Panem et circenses - Suzanne Collins: Az éhezők viadala trilógia

Az éhezők viadala-trilógia régóta állt már a polcomon; egészen pontosan öt évig várattam őket, mire rászántam magam az olvasásukra. Mindhárom könyvet egy rádiós nyereményjátékon szereztem meg még 2014-ben; ezeket és egy mozijegyet lehetett nyerni a Futótűz egyik premier közeli vetítésére. Akkoriban épp kevesebb időm volt az olvasásra az egyetem miatt, és ha mégis sikerült könyvet vennem a kezembe, rövidebbeket kerestem, inkább egyrészes műveket. Ezen kívül általában jellemző rám az, hogy az éppen aktuális, trendi műveket csakazértse olvasom el akkor, amikor mindenkinél ezeket látom. Kivételt képez ez alól a Tűz és Jég dala sorozat (ismertebb néven a Trónok harca); ezeket épp az egyetem alatt és épp a népszerűsége csúcsán sikerült elolvasnom. Az éhezők viadalával jócskán megvártam a könyvek és a filmek lecsengését. Elöljáróban annyit mondok, hogy egy kicsit bánom, hogy nem korábban olvastam. Valószínűleg egy kicsit elnézőbben értékeltem volna, ha korban közelebb állok Katniss-hez.

A teljes sorozat elolvasása három hetet vett igénybe – egészen pontosan október 1-20 közé esik. Ez idő alatt más könyvet nem olvastam, nem akartam megszakítani a trilógiát, ha már minden része elérhető, ráadásul a polcomon, így se a boltba, se a könyvtárba nem kell elmenni érte. Tulajdonképpen ez a három hét igazából csak egy-másfél; szinte minden héten csak a hétvégéket, plusz egy-egy napot tudtam aktívan olvasással tölteni. A sorozatok egy szuszra elolvasásának az az egyik hátránya, hogy összefolynak a kötetek: nem különül el élesen, hogy mely események melyik kötetben történtek. Épp ezért érdemi értékelést nem írok külön-külön az egyes kötetekről, csak pár szóban jellemzem őket, és inkább egyben mondom el a véleményemet a történetről.

Az éhezők viadala (I.)

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 390

Fordító: Totth Benedek

Az igazat megvallva kissé félve álltam neki ennek a történetnek; tartottam a csalódástól. Az volt az érzésem, hogy nem fog tetszeni. Vagy unalmasnak fogom találni, vagy túl egyszerűnek. Kellemesen csalódtam. Tetszett az alapsztori és a felépített világ is, ugyanakkor rettenetesen zavart a jelen idő, az E/1 és az ikes igék nem konzekvens ragozása. Ezek némileg akadályoztak abban, hogy a történetre koncentráljak. Kedvenc szereplőt itt még nem választottam, de az már világossá vált önmagam előtt, hogy nem Katniss lesz az. Peeta és Haymitch voltak versenyben. A tempót lassúnak találtam; az elejét túlrészletezi, a viadalt majdhogynem összecsapja. A szerző helyében az arányokon fordítottam volna. Molyon ezt a kötetet 5-ből 4 csillaggal értékeltem (tehát itt 10-ből 8-at kap).

Futótűz (II.)

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 404

Fordító: Totth Benedek

A második kötet szinte pontosan ugyanott kezdődik, ahol az első véget ér, így nem nehéz felvenni a fonalat. Ebben segítenek a visszautalások is az előző kötetre. Nekem ezek némelyike túl szájbarágósnak tűnt, de tekintettel arra, hogy eredetileg a kötetek megjelenése között hosszabb idő telt el, érthető, hogy a szerző minél pontosabban akarja felidézni a korábbi eseményeket. Nem nézi hülyének az olvasót, de feltételezi, hogy nem emlékszik már minden apró részletre. Érdekes módon a sokat emlegetett középső könyv jelenség (ti. az, hogy egy trilógia második része általában az átvezető kötet, ezáltal a sorozat leggyengébb része) itt fordítva érvényesül. Az átvezető kötet jelleg megvan, szerintem mégis sokkal ütősebbre sikerült az elsőnél. Ennél a kötetnél jöttem rá ugyanis arra, hogy egy modern kori Római Birodalomról olvasok. Az előző kötetnél felsorolt zavaró tényezők kevésbé érvényesültek (vagy megszoktam őket és elengedtem a problémát), így jobban tudtam a történésekre és a szereplőkre figyelni. A kedvenc szereplő címet végül Haymitch-nek adományoztam – zseniális figura. Katniss ugyanakkor kezdett egyre inkább idegesíteni. A lassúság és az első fél túlrészletezését és a második fél összecsapását itt is megfigyeltem. Mintha a szerző kötve lenne a 400 oldal körüli hosszúsághoz, és félúton kapna észbe, hogy a sztorinak haladnia is kellene. Ettől eltekintve Molyon 5-ből 4,5 csillagot adtam a kötetre, itt 10-ből 9-et kap.

A kiválasztott (III.)

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 432

Fordító: Totth Benedek

Ahogy az előző kötet, úgy a befejező rész is gond nélkül veszi fel a történet fonalát. A harmadik kötet teszi a dolgát azzal, hogy rendre elvarrja a szálakat: fény derül a Tizenharmadik körzet titkára, tisztázódnak az indítékok, végül a kitűzött célt, a Kapitólium romba döntését is elérik. Nagyon tetszett az, ahogy Katnisst ráveszik, hogy a két fiú közül végre válasszon, ugyanis kezdett idegesítővé válni az őrlődése. Emellett rendkívül zavaró volt a nemtörődömsége is. A végére mégis mutatott egy kis jellemfejlődést, szerencsére a jó irányba. Néhány, számomra logikátlan eseménytől eltekintve a szerző jól felépítette a befejezést. Hősnőnk jelleme miatt vontam le az egy (két) csillagot. Moly: 5-ből 4, blog: 10-ből 8.

Összességében tehát kaptam egy jó alaptörténetet, kenyeret és cirkuszt egy modern korba átültetett Római Birodalomban. A párhuzamot nemcsak a harmadik kötetben egyértelműen leírt latin mondat igazolja, hanem a körzetekre osztás, a kapitóliumi fényűzés, a hedonista életmód (a vacsorán a szereplők hánytatják magukat, hogy még többet ehessenek), és az is, hogy a viadal show-ként való bemutatásával elfeledtetik az emberekkel a valós problémákat. Azt, hogy a körzetekben éheznek, és azt, hogy gyerekek gyilkolják egymást azért, hogy a tömeget szórakoztassák (ahogy a gladiátorok is tették egykor).

Ezek mellé ugyanakkor kaptam egy éretlen hősnőt, akinél a legkisebb probléma az, hogy két fiú közül képtelen választani. Nagyobb az, hogy nem tudott igazán felnőni a feladathoz. A szerző helyében több önállóságot adtam volna neki, hiszen a saját gondolatai, ötletei legtöbbször jók voltak. Így viszont leginkább semmilyen nem volt. A harmadik kötetben pedig, ahogy fentebb írtam, rendkívüli idegesítő volt azt látni, hogy csakazértse azt csinálja, amit kérnek/elvárnak tőle, mondanak neki. Ha ehhez társult volna egy erősebb, határozottabb jellem, azt mondanám, lázadó. Így viszont azt mondom, hisztis és éretlen. Az a fajta szereplő, akivel csak megtörténnek a dolgok, fogalma sincs semmiről, és egyébként nem is érdekli. Az utolsó támadó akcióját teljességgel értelmetlennek tartottam.  Az pedig egy óriási öngól, hogy a viadalra önként jelentkezett, hogy a húgát megmentse, végül mégis elveszítette a saját maga kirobbantotta háborúban.

Katniss jelentőségét egyébként szép szimbólumokkal jelölte: a lány, aki lángra lobbant, tulajdonképpen a szikra, ami kirobbantja a körzetekben futótűzként elterjedő felkelést, hogy végül a lázadók megválasztott (kiválasztott) arcaként (Fecsegőposzátaként, a követeléseiket visszhangozva) induljon a Kapitólium ellen.

Zseniális húzásnak tartom a szerzőtől azt, ahogy Katniss és Peeta tévés szerepléseivel bemutatja, hogy a népnek gyakorlatilag bármit el lehet adni a megfelelő eszközökkel. Logikai buktatóból is kevés van a sorozatban, egyet említenék: Katniss az első viadalon a Hivatásosak készleteinek felrobbantása után megsüketül a bal fülére. A kötet végére kiderül, hogy ez átmeneti, a kórházban helyrehozták, le is írja, hogy újra hall vele. A második kötetben viszont ismét használhatatlannak írja le a bal fülét, az elvégzett műtét ellenére. Számomra ez furcsa, nem egyértelmű, hogy a szerző elfelejtette, mit írt az első kötet végén, vagy elfelejtette a másodikba beleírni, hogy nem a süketség volt az átmeneti, hanem a hallás.

A nyelvezettel viszont sehogy sem tudtam megbarátkozni. Említettem már, hogy az első kötetben mennyire zavart az E/1 és a jelen idő. Véleményem szerint a legrosszabb kombináció egy ilyen terjedelmű történetnél. Ebben a stílusban általában vicces vagy ciki sztorikat mesélünk magunkról. A viadal ennél nagyobb lélegzetvételű minden tekintetben. Szerintem a múlt idő sokkal jobban állt volna neki. Olvastam olyan véleményt, miszerint éppen a jelen idő teszi különlegessé és pörgőssé a történetet, de ezzel nem értek egyet. Ennél még fájóbb pont az ikes igék nem megfelelő használata. Az első kötet vett rá arra, hogy jobban utánanézzek ennek, és ezt a remek cikket találtam a témában. Rávilágít arra, hogy mi is volt ezen igék kialakulásának oka, hogyan is ragozták őket, és hogy tulajdonképpen nincs is már létjogosultsága annak, hogy megkülönböztessük ezek ragozását. Nagyon érdekes cikk, hozzám hasonló nyelvtannáciknak melegen ajánlom. Ezt elolvasva még inkább zavaróvá vált az, hogy a regényben a cikk által régiesnek titulált alakokat használja, mint például: aludjam, találkozzam. Ma már ezeket valóban kevéssé használják, és tényleg csak a nagyon választékosan beszélőknél lehet hallani, egyébként pedig kihalt. Épp ezért hiteltelen egy 16 éves, Tizenkettedik körzeti lánytól ezeket az alakokat „hallani”. A másik probléma ezekkel az igékkel pedig az, hogy a ragozásuk nem volt konzekvens. Az egyik oldalon „kiugrom” (valahonnan) szerepelt, a következő oldalon pedig már ugrok. Ha nagyon bele akarnék menni, azt mondanám, hogy ez álikes ige (csak E/3-ban ikes, a többi személyben nem), tehát E/1-ben k-val ragozzuk. Felmerül a kérdés, hogy a fordító, a korrektor vagy a lektor hibájából adódik-e, hogy ilyen hibák benne maradnak a szövegben. Reménykedni tudok benne, hogy a frissen megjelent új kiadásnál ezeket felülvizsgálták, és ahol kellett, javították.

Tudom, szőrszálhasogató vagyok. Igen, elfogytak az érveim, és már csak a nyelvtanba tudtam belekötni. Mégis azt mondom, hogy ez egy jó sorozat, csak a megfelelő életkorban kell olvasni. A trilógiát összességében 10/8-ra értékelem.

Értékelésre felkészül: Mary Shelley - Frankenstein

Olvasmányélmény: Hyeonseo Lee - A lány hét névvel - Szökésem Észak-Koreából

Ezt a könyvet egy akció keretein belül vettem meg, másik három társával együtt. Cím és fülszöveg alapján érdekesnek tűnt, ahogy szinte minden, ami egy számomra kevéssé ismert világot hitelesen képes bemutatni. A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmaz.

A fülszöveg:

"„Megrázóan ​szép történet egy lányról, akitől még a nevét is elvették, élete mégis azt példázza, mi tesz valakit emberré.”

Hyeonseo Lee Észak-Koreában, a világ egyik legkegyetlenebb diktatúrájában töltötte gyermekkorát. Egyike annak a több millió embernek, akit túszul ejtett a titkolózó, brutális kommunista rezsim. Amikor az 1990-es években lesújtott Észak-Koreára az éhínség, ráébredt, hogy egész életében agymosáson ment keresztül.

Tizenhét évesen elhagyta a hazáját. Hazatérésre menekültként nem is gondolhatott, mert családjával együtt börtön és kínzás várt volna rá. Mivel életben akart maradni, Kínában telepedett le. Tizenkét év elteltével visszatért az észak-koreai határhoz, hogy egy merész küldetés során átsegítse családját Dél-Koreába.

Ez a vakmerő és különleges történet bepillantást enged a világ legzártabb diktatúrájának mindennapjaiba, első kézből ad számot a történelem egyik legbrutálisabb éhínségéről, miközben megismerhetünk egy kivételes nőt, aki nem félt küzdelmesen kivívott szabadságát kockára tenni a családjáért."

Észak-Koreáról sok szörnyűséget lehet hallani. Mi, akik csak tanultunk a személyi kultuszról, el sem tudjuk képzelni, mi lehet ez valójában. Azoknak, akik a szocializmus idején éltek már, van némi fogalmuk arról a világról, amelyet ez a könyv tár elénk, bár az elmondások alapján a leírtak messze túltesznek azokon az állapotokon, amelyeket itthon lehetett anno tapasztalni. Állást nem foglalnék amellett, hogy melyik a jobb-rosszabb, hiszen sem a szocializmus idején nem éltem, sem Észak-Koreában, csak arra tudok hagyatkozni, amit mások elmondtak. Amit erről az ázsiai országról tudni lehet: totális diktatúra, szocialista/kommunista vezetés (az utóbbit jobbnak érzem, de ezt döntsék el azok, akik nálam jobban értenek ehhez), teljes szeparáció a világtól; az ott élő emberek pedig azt hiszik, hogy az a normális, amiben élnek, hisz annyira elzárták őket a külvilágtól (internet sincs), hogy nem is tudják, hogy máshogy is lehetne.

Ezzel a tudással és nagy érdeklődéssel vágtam neki a könyvnek. Számítottam rá, hogy meg fog lepni, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. A szerző 17 éves koráig élt Észak-Koreában, gyerekkoráról részletes leírást kapunk, melyben levezeti, hogyan ébredt rá arra, hogy nem biztos, hogy teljesen normális az, amit a rezsim mutat. A személyi kultuszról alkotott képem a könyv elolvasásával szinte teljesen megdőlt; sosem hallottam például olyanról, hogy Sztálin portréját ki kellett volna függeszteni egy olyan falra, amelyet semmi más nem díszít, és még a portré nem megfelelő tisztán tartásáért is megrovás jár.

A szökés és az utazás kalandos, emiatt a kötet letehetetlen; szinte nincs olyan pillanat, ahol nyugalom vagy unalom lenne, mindig történik valami, mire az élet az új helyen megszokottá válna. A szerzővel együtt izgulhatunk azon, hogy mikor kapják el, mikor derül fény arra, hogy illegálisan tartózkodik Kínában, és mikor toloncolják ki. Nagyon tisztelem őt a bátorságáért, és a kitartásáért. Rémes lehetett tíz éven keresztül félelemben élni, sokszor pedig tényleg csak a vakszerencse mentette meg.

Az eseményeket tényszerűen írja le, nem veszünk el a részletekben, és nincsenek felesleges bekezdések sem. Az emlékek néha nem sorban következnek, de nem zavaró, mert a fejezet végére mindig összekapcsolódnak az előzőekkel. Nem lehet könnyű emlékezni sem ezekre az időkre.

A kötet kiválóan példázza azt, hogy a legrosszabb helyzetből is lehet kiút. Rögös, de bátorsággal, találékonysággal és kitartással elérhetjük a kitűzött célt.

Ajánlom azoknak, akik

·         Érdeklődnek Észak-Korea, és az ottani élet iránt

·         Kedvelik az igaz történeteket

Nem ajánlom azoknak, akik…

…tulajdonképpen nincs is, akinek ne ajánlanám. Olvassátok el, tényleg megéri!

A moly.hu-n 5/5-re értékeltem, ami itt 10/10-nek felel meg.

A következő értékelést Stephen King új regényéről, A kívülállóról fogom írni. Ennek az olvasása még folyamatban van, ami azt is jelenti, hogy végre nem vagyok adós semmilyen könyvkritikával. J

Olvasmányélmény: Stephen King - Ezüst pisztolygolyók

A Végítélet után (melynek értékelése  itt olvasható) valami rövidebbre vágytam; amikor egy könyv több mint 1200 oldalas, következőnek akarva-akaratlanul olyat választok, ami 300 körüli, esetlegesen az alatti oldalszámmal rendelkezik, és az elolvasása két hónap helyett inkább két napig tart (munkanapokkal számolva). Az Ezüst pisztolygolyók ezt  még túl is teljesíti: alig több, mint 120 oldal, amiből jó néhány üres vagy illusztrált, és nemhogy két nap sem kell az elolvasására, de két órába is belefér.

A fülszöveg:

„A hold minden lelkes, avatott vagy amatőr bámulójának feltűnhetett, hogy jó néhány pontatlanságot engedtem meg magamnak a történeti elképzelt ideje, az 1984-es év holdciklusait illetően. Ezúton üzenem azon kedves olvasóimnak, akik talán azt gondolják, hogy jobb nem jutott eszembe, hogy de igen… csak túlságosan nagy volt a kísértés, és nem tudtam neki ellenállni.”

Az idézet a szerző saját előszavából származik, melyben a könyv keletkezéséről mesél: arról, hogy egy illusztrált naptárnak indult, amelyhez szöveget kellett írnia, de mégsem sikerült olyan kevés szöveget összehozni, amely ehhez megfelel, ezért egy kis könyvecskeként adták ki. Mivel a kiindulási pont a naptár volt, King a ciklikusságot szerette volna középpontba helyezni, és úgy vélte, hogy ehhez a farkasember (a magyar fordítás szerint emberfarkas) mítosza a legideálisabb. A továbbiakban én farkasembert fogok írni. Az emberfarkas számomra erőltetettnek tűnik, nem magyaros; gyakorlatilag a werewolf-ot szó szerint ültették át magyarra (a szó az óangol werwulf-ból származik, melynek wer tagja embert, a wulf pedig farkast jelent, tehát valóban man-wolf-ot mondanak. A magyar fordítás így helyes, de nem szép).

A történet fejezeteit a hónapok adják. Minden hónaphoz tartozik egy rövid történet, melyben a farkasember valakit megtámad. A történet persze az évvel együtt halad előre, s mivel a szereplők ugyanabban a városban laknak, a szálak összeérnek, s arra is fény derül, ki az, aki teliholdkor átváltozik. Nem lövöm le (ha-ha), olvassátok el!

Ahogy a fentebb idézettekben a szerző is elismeri, sok pontatlanságot engedett meg magának a holdciklusokkal kapcsolatosan; a dátumok nem minden esetben stimmelnek, hiszen, mint tudjuk, a hold ciklusa 28 napos. A könyvben nem minden esetben telik el ennyi idő két telihold között. Számomra a rövidség is negatívum. Ha nem az lett volna a feladat, hogy röviden írjon, szerintem nagyon szépen körbe lehetett volna járni ezt a témát, jobban összefűzni, bonyolítani. Nem rossz így sem, de volt egy kis hiányérzetem.

A már említett pontatlanságtól eltekintve a többi részt hitelesnek találtam, annak pedig külön örültem, hogy kerekesszékes főszereplőt választott, ezzel bizonyítva, hogy ő is ember, mint mások, sőt hős is lehet. A farkasember személyét illetően a Powerwolf nevű metalzenekar jut eszembe (nem goth zene, de néha jól esik), akik őket is és a zenekart is ismerik, tudni fogják, miért. J

Ajánlom azoknak, akik

·         Szeretik a rövid történeteket

·         Nincs idejük olvasni

·         Vagy egy metrómegállónyi idejük van olvasni – egy fejezet, egy megálló

·         King-életmű olvasók

·         Oldalszámgyűjtőknek a molyon

·         Kezdő King-olvasóknak

Nem ajánlom azoknak, akik

·         Nem szeretik, ha tudományos pontatlanságok vannak a műben

·         Nem szeretik a farkasember-sztorikat

·         Akiket idegesít az illusztráció

A moly.hu-n 4/5-re értékeltem, ennek megfelelően itt 8/10-et adok.

A következő olvasmányélmény Hyeonseo Lee – A lány hét névvel című könyve lesz.

Olvasményélmény: Stephen King - Végítélet

Ezt a könyvet magamhoz képest sokáig tartott elolvasni: egy hét híján két hónapot töltöttem vele. A Poe összes első kötetét azért még mindig nem körözi le, amellyel fél év alatt sikerült végeznem. Mentségemre legyen szólva, az augusztus elég sűrűre sikeredett a két hét szabadság ellenére, emiatt nemigen tudtam olvasni, illetve a Végítélet, bár nem szépirodalom, nem egy könnyű olvasmány; és ezzel nem csak arra gondolok, hogy az új, egykötetes kiadás óriási (1224 oldal és majdnem másfél kiló [1440 gramm] – lemértem!).

A fülszöveg:

„A ​történelem nem szűkölködött tragikus eseményekben: mindent elsöprő árvizek, pusztító tűzvészek, határokat nem ismerő járványok tizedelték az emberiséget. Ám minden elemi csapásnál nagyobb fenyegetést jelent önmaga számára az ember. A tudomány és a technika fejlődésével már-már tökélyre fejlesztette a pusztítás eszközeit, s szinte törvényszerű, hogy előbb-utóbb kicsúszik a kezéből az ellenőrzés. Visszaélt tudásával és hatalmával, megérett a bűnhődésre…

…valahol a kaliforniai sivatag mélyén, egy titkos katonai laboratóriumban üzemzavar támad, s elszabadul egy gyilkos vírus. Iszonyatos sebességgel tarol végig az országon, tömegesen hullanak az emberek. Ám ismeretlen okból néhányuk szervezete ellenáll a szörnyű kórnak, épségben vészelik át a járványt. Egyetlen közös van bennük: hasonló álmokat látnak, melyekben vagy egy idős néger asszony, vagy egy baljós sötét ember hívja őket. Felkerekednek hát a túlélők, hogy eleget tegyenek a Gondviselés, illetve a Gonosz hívásának. Természetesen közben meg kell szervezni az életet. Vajon elég erősen munkálkodnak bennük a régi erkölcsi normák ahhoz, hogy újra felépítsék a társadalmat, mielőtt teljesen eluralkodik a káosz? Közösséggé tudnak-e kovácsolódni az elszórt csoportocskák, meg tudják-e őrizni emberségüket, vagy végképp széthullik a civilizáció? Mindeközben a Gonosz sem tétlenkedik, s hamarosan elkerülhetetlenné válik az összecsapás…”

A történetvezetés lassú, bár számomra nem zavaró. Részletesen megismerjük az okokat, és majdnem minden fontosabb szereplőnek szentel egy legalább egy fejezetet, amelyben megismerhetjük, így könnyebb velük azonosulni. A lassú tempó véleményem szerint indokolt is: egy lerombolt társadalom újjáépítése nem két percig tart. A végére persze, ahogy már Kingtől megszokhattuk, felpörögnek egy kicsit az események.

Horrornak semmiképpen nem nevezném; a leírtak nem félelmetesek vagy undorítóak, a hangulat sokkal inkább nyomasztó. Ha be kellene sorolnom, inkább azt mondanám, hogy társadalomkritika; olyan görbe tükör, amely megmutatja, hogyan követi el a maroknyi megmaradt ember ugyanazokat a hibákat a társadalom újjáépítése során, amelyek évezredek óta kísérik az embereket. A kedvenc idézetem a könyvből pontosan erről szól:

„Elmondjam, hogy a társadalomtudomány mit tanít az emberi fajról? Dióhéjban összefoglalom. Mutasson nekem egy magányos férfit vagy nőt, és én mutatok egy szentet. Adjon kettőt, egymásba szeretnek. Adjon hármat, és feltalálják a „társadalomnak” nevezett elbűvölő dolgot. Adjon négyet, és építeni fognak egy piramist. Adjon ötöt, és kirekesztenek egyet. Adjon hatot, és feltalálják az előítéletet. Adjon hetet, és hét éven belül újra föltalálják a hadviselést. Lehet, hogy az embert Isten képére alkották, de az emberi társadalmat az Ő ellenlábasáéra, és a társadalom folyton hazafelé igyekszik.”

A szerző ezen kívül épít a hitre, vallási meggyőződésre; ezt felhasználva mutatja be a jót és a rosszat, két, már-már a romantikát idézően eltúlzott jellemű karakterrel: az egyik oldalon áll Abagail anya, a szinte már szentként tisztelt idős hölgy, akit Isten vezérel, a másikon pedig Randall Flagg, a sötét ember, a Járkáló Csávó (és még ki tudja, minek nem nevezték), aki az Ördögöt testesíti meg. Fekete és fehér (érdekes megfigyelni, hogy a bőrszínük épp a lelkük “színének” ellentéte), míg az összes többi karakter köztük helyezkedik el valahol, a szürke valamely árnyalatában. Tom Cullen pedig a legszerethetőbb karakter a műben, H-O-L-D, ez azt jelenti, hogy a legszerethetőbb, az biztos is! J (Aki olvasta, érti)

A történet zárását kicsit egyszerűnek vélem, ennél nagyobb csatára számítottam a két oldal között, főleg ilyen hosszú felvezetés után. Kicsit olyannak éreztem, mintha már King is unná, és szeretné gyorsan befejezni a történetet. Talán ezért ír új befejezést a közelgő új filmnek? Az viszont tetszett, hogy tulajdonképpen mégsem ér itt véget az egész… RF mindig is itt lesz velünk, csak minden korban egy kicsit másképp hívják.

A könyvet azoknak ajánlom, akik

·         Kedvelik a mélyebb tartalmú írásokat

·         Szeretnének izmosodni (ehhez az új, egykötetes kiadás a legjobb)

·         Szeretik a posztapokaliptikus sztorikat

·         Nem csak klasszikus King-féle horror szeretnének olvasni

·         Szeretnék megtudni, miért mentené meg a szerző ezt a művét, ha az elnök utasítására 3 kivételével mindet el kellene égetnie

Nem ajánlom azoknak, akik

·         Véres, fröcsögős horrorra vágynak

·         Nem szeretik a lassú tempót

·         Kezdő King olvasók – szerintem ez első műnek sok, nem csak a terjedelem miatt

Molyon 5/5-re, itt 10/10-re értékelem, és ha csak három könyvet menthetnék meg a Mestertől, akkor az egyik ez lenne.

Idén próbálom tartani magam az egy King-egy nem King stratégiához; molyos kihívás, friss megjelenés, vagy újonnan vásárolt rövid könyv ezen változtathat. Épp ezért a legközelebb megint egy King-könyvet hozok: az Ezüst pisztolygolyókat fogom értékelni.

Elemzés a szerzőtől - E.A. Poe: A holló

Szeretem Edgar Allan Poe műveit. Talán nem meg lepő, hogy a kedvenc versemet is ő írta. Ez pedig A holló.

Poe összes elbeszélését a Szukits kiadó két kötetben gyűjtötte össze, s hogy még teljesebb legyen a gyűjtemény, melléjük tették az esszéit és a kritikáit is. 

Az első kötet vége felé járok, az esszék között akadtam rá A műalkotás filozófiája című írására. A hollóról szól. Pontosabban a vers keletkezéséről.

Bizonyára mindenki emlékszik rá, milyen volt irodalom órán verset elemezni. Kerestük a szimbolikát, a költői képeket, bármilyen mögöttes tartalmat, kitértünk a verselésre, ritmusra, a hangulatára; alkotóelemeire bontottunk minden költeményt, hogy a lehető legjobban megértsük, mit is szeretett volna üzenni velük a költő.

Mégsem lehettünk biztosak abban, hogy a feltételezéseink helyesek, hiszen a legtöbb költő, akikről tanultunk, már nem él, így megkérdezni sem lehet őket, hogy tényleg azt gondolták-e, amit szerintünk gondoltak.

Erről eszembe jut egy anekdota, amit a gimis irodalomtanárom mesélt el verselemzés kapcsán: Arany János egyszer a saját versének elemzését hallgatta végig. A verset elemző személy előadásában végig az „A költő azt gondolta, hogy…” fordulatot használta, mire Arany János megjegyezte: „Gondolta a fene!” 

Ezzel beszélt le minket ennek a frázisnak a használatáról; megjegyzem, azóta sem mondtam ilyet soha. Ha már egy „valószínűleg”-et hozzáteszünk, jobban hangzik.

Aki olvasta A hollót, bizonyára el tudja mondani, hogy számára mit jelent ez a mű, és biztosan vitatkozni is lehetne az értelméről. Poe talán a félreértelmezések elkerülése végett, talán egyén okból (és itt van megint a feltételezés, hisz nem tudom tőle megkérdezni) írta meg A műalkotás filozófiáját, és szedte benne atomjaira saját versét.

Leírja, hogy miképp fogant meg agyában a gondolat, hogy egy hosszú verset írjon, hogyan választotta ki a témát, hogyan jutott arra a következtetésre, hogy refrént kell alkalmaznia a nagyobb hatás érdekében, és hogy ezt miért egy holló mondja, és azt is bemutatja, hogy hogyan építette fel magát a verset gyakorlatilag fordítva: a tetőpontot írta meg először, s ezután a felvezetést és a lezárást.

Merőben más egy vers elemzését a saját szerzőjétől olvasni. Innentől nincs mese, a rejtély megoldódott, ő az íráskor ezt gondolta, ez volt a megírás célja, és kész. A célt egyébként szerintem elérte, s végre azt is megértettem, hogy én miért nem tudok verset írni.

A műalkotás filozófiája, valamint A holló különböző fordításokban itt olvasható.

A műalkotás filozófiáját Babits Mihály fordította, és a vers is megjelent az ő fordításában, ezért ha valaki nem így ismeri, nem kell meglepődni. Az én személyes kedvencem Tóth Árpád fordítása. Véleményem szerint a „soha már” sokkal jobban visszaadja a „nevermore” jelentését, mint hangulatában, mind értelmét tekintve, mint a Babits-féle „sohasem”. Ez a kettő, valamint Kosztolányi Dezső fordítása a leghíresebb, de érdemes elolvasni a többit is; ahány fordító, annyiféle értelmezés, s bár szerintem nem mindegyik jó, mert a hangulatot nem adják vissza, érdekes látni, hogy kinek mit sikerült kihozni ebből a nagyszerű versből.