Az éhezők viadala-trilógia régóta állt már a polcomon; egészen pontosan öt
évig várattam őket, mire rászántam magam az olvasásukra. Mindhárom könyvet egy
rádiós nyereményjátékon szereztem meg még 2014-ben; ezeket és egy mozijegyet
lehetett nyerni a Futótűz egyik premier közeli vetítésére. Akkoriban épp
kevesebb időm volt az olvasásra az egyetem miatt, és ha mégis sikerült könyvet
vennem a kezembe, rövidebbeket kerestem, inkább egyrészes műveket. Ezen kívül
általában jellemző rám az, hogy az éppen aktuális, trendi műveket csakazértse
olvasom el akkor, amikor mindenkinél ezeket látom. Kivételt képez ez alól a Tűz
és Jég dala sorozat (ismertebb néven a Trónok harca); ezeket épp az egyetem
alatt és épp a népszerűsége csúcsán sikerült elolvasnom. Az éhezők viadalával
jócskán megvártam a könyvek és a filmek lecsengését. Elöljáróban annyit mondok,
hogy egy kicsit bánom, hogy nem korábban olvastam. Valószínűleg egy kicsit
elnézőbben értékeltem volna, ha korban közelebb állok Katniss-hez.
A teljes sorozat elolvasása három hetet vett igénybe – egészen pontosan
október 1-20 közé esik. Ez idő alatt más könyvet nem olvastam, nem akartam
megszakítani a trilógiát, ha már minden része elérhető, ráadásul a polcomon,
így se a boltba, se a könyvtárba nem kell elmenni érte. Tulajdonképpen ez a
három hét igazából csak egy-másfél; szinte minden héten csak a hétvégéket,
plusz egy-egy napot tudtam aktívan olvasással tölteni. A sorozatok egy szuszra
elolvasásának az az egyik hátránya, hogy összefolynak a kötetek: nem különül el
élesen, hogy mely események melyik kötetben történtek. Épp ezért érdemi
értékelést nem írok külön-külön az egyes kötetekről, csak pár szóban jellemzem
őket, és inkább egyben mondom el a véleményemet a történetről.
Az éhezők viadala (I.)

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 390
Fordító: Totth Benedek
Az igazat megvallva kissé félve álltam neki ennek a történetnek; tartottam
a csalódástól. Az volt az érzésem, hogy nem fog tetszeni. Vagy unalmasnak fogom
találni, vagy túl egyszerűnek. Kellemesen csalódtam. Tetszett az alapsztori és
a felépített világ is, ugyanakkor rettenetesen zavart a jelen idő, az E/1 és az
ikes igék nem konzekvens ragozása. Ezek némileg akadályoztak abban, hogy a
történetre koncentráljak. Kedvenc szereplőt itt még nem választottam, de az már
világossá vált önmagam előtt, hogy nem Katniss lesz az. Peeta és Haymitch
voltak versenyben. A tempót lassúnak találtam; az elejét túlrészletezi, a
viadalt majdhogynem összecsapja. A szerző helyében az arányokon fordítottam
volna. Molyon ezt a kötetet 5-ből 4 csillaggal értékeltem (tehát itt 10-ből 8-at
kap).
Futótűz (II.)

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 404
Fordító: Totth Benedek
A második kötet szinte pontosan
ugyanott kezdődik, ahol az első véget ér, így nem nehéz felvenni a fonalat.
Ebben segítenek a visszautalások is az előző kötetre. Nekem ezek némelyike túl
szájbarágósnak tűnt, de tekintettel arra, hogy eredetileg a kötetek megjelenése
között hosszabb idő telt el, érthető, hogy a szerző minél pontosabban akarja
felidézni a korábbi eseményeket. Nem nézi hülyének az olvasót, de feltételezi,
hogy nem emlékszik már minden apró részletre. Érdekes módon a sokat emlegetett
középső könyv jelenség (ti. az, hogy egy trilógia második része általában az
átvezető kötet, ezáltal a sorozat leggyengébb része) itt fordítva érvényesül.
Az átvezető kötet jelleg megvan, szerintem mégis sokkal ütősebbre sikerült az elsőnél.
Ennél a kötetnél jöttem rá ugyanis arra, hogy egy modern kori Római
Birodalomról olvasok. Az előző kötetnél felsorolt zavaró tényezők kevésbé
érvényesültek (vagy megszoktam őket és elengedtem a problémát), így jobban
tudtam a történésekre és a szereplőkre figyelni. A kedvenc szereplő címet végül
Haymitch-nek adományoztam – zseniális figura. Katniss ugyanakkor kezdett egyre
inkább idegesíteni. A lassúság és az első fél túlrészletezését és a második fél
összecsapását itt is megfigyeltem. Mintha a szerző kötve lenne a 400 oldal
körüli hosszúsághoz, és félúton kapna észbe, hogy a sztorinak haladnia is
kellene. Ettől eltekintve Molyon 5-ből 4,5 csillagot adtam a kötetre, itt
10-ből 9-et kap.
A kiválasztott (III.)

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 432
Fordító: Totth Benedek
Ahogy az előző kötet, úgy a befejező rész is gond nélkül veszi fel a
történet fonalát. A harmadik kötet teszi a dolgát azzal, hogy rendre elvarrja a
szálakat: fény derül a Tizenharmadik körzet titkára, tisztázódnak az indítékok,
végül a kitűzött célt, a Kapitólium romba döntését is elérik. Nagyon tetszett
az, ahogy Katnisst ráveszik, hogy a két fiú közül végre válasszon, ugyanis
kezdett idegesítővé válni az őrlődése. Emellett rendkívül zavaró volt a
nemtörődömsége is. A végére mégis mutatott egy kis jellemfejlődést, szerencsére
a jó irányba. Néhány, számomra logikátlan eseménytől eltekintve a szerző jól
felépítette a befejezést. Hősnőnk jelleme miatt vontam le az egy (két)
csillagot. Moly: 5-ből 4, blog: 10-ből 8.
Összességében tehát kaptam egy jó alaptörténetet, kenyeret és cirkuszt egy
modern korba átültetett Római Birodalomban. A párhuzamot nemcsak a harmadik
kötetben egyértelműen leírt latin mondat igazolja, hanem a körzetekre osztás, a kapitóliumi fényűzés, a hedonista életmód (a vacsorán a szereplők hánytatják
magukat, hogy még többet ehessenek), és az is, hogy a viadal show-ként való
bemutatásával elfeledtetik az emberekkel a valós problémákat. Azt, hogy a
körzetekben éheznek, és azt, hogy gyerekek gyilkolják egymást azért, hogy a
tömeget szórakoztassák (ahogy a gladiátorok is tették egykor).
Ezek mellé ugyanakkor kaptam egy éretlen hősnőt, akinél a legkisebb
probléma az, hogy két fiú közül képtelen választani. Nagyobb az, hogy nem
tudott igazán felnőni a feladathoz. A szerző helyében több önállóságot adtam
volna neki, hiszen a saját gondolatai, ötletei legtöbbször jók voltak. Így
viszont leginkább semmilyen nem volt. A harmadik kötetben pedig, ahogy fentebb
írtam, rendkívüli idegesítő volt azt látni, hogy csakazértse azt csinálja, amit
kérnek/elvárnak tőle, mondanak neki. Ha ehhez társult volna egy erősebb,
határozottabb jellem, azt mondanám, lázadó. Így viszont azt mondom, hisztis és
éretlen. Az a fajta szereplő, akivel csak megtörténnek a dolgok, fogalma sincs
semmiről, és egyébként nem is érdekli. Az utolsó támadó akcióját teljességgel
értelmetlennek tartottam. Az pedig egy
óriási öngól, hogy a viadalra önként jelentkezett, hogy a húgát megmentse,
végül mégis elveszítette a saját maga kirobbantotta háborúban.
Katniss jelentőségét egyébként szép szimbólumokkal jelölte: a lány, aki
lángra lobbant, tulajdonképpen a szikra, ami kirobbantja a körzetekben
futótűzként elterjedő felkelést, hogy végül a lázadók megválasztott (kiválasztott)
arcaként (Fecsegőposzátaként, a követeléseiket visszhangozva) induljon a
Kapitólium ellen.
Zseniális húzásnak tartom a szerzőtől azt, ahogy Katniss és Peeta tévés
szerepléseivel bemutatja, hogy a népnek gyakorlatilag bármit el lehet adni a
megfelelő eszközökkel. Logikai buktatóból is kevés van a sorozatban, egyet
említenék: Katniss az első viadalon a Hivatásosak készleteinek felrobbantása
után megsüketül a bal fülére. A kötet végére kiderül, hogy ez átmeneti, a
kórházban helyrehozták, le is írja, hogy újra hall vele. A második kötetben
viszont ismét használhatatlannak írja le a bal fülét, az elvégzett műtét
ellenére. Számomra ez furcsa, nem egyértelmű, hogy a szerző elfelejtette, mit
írt az első kötet végén, vagy elfelejtette a másodikba beleírni, hogy nem a
süketség volt az átmeneti, hanem a hallás.
A nyelvezettel viszont sehogy sem tudtam megbarátkozni. Említettem már,
hogy az első kötetben mennyire zavart az E/1 és a jelen idő. Véleményem szerint
a legrosszabb kombináció egy ilyen terjedelmű történetnél. Ebben a stílusban
általában vicces vagy ciki sztorikat mesélünk magunkról. A viadal ennél nagyobb
lélegzetvételű minden tekintetben. Szerintem a múlt idő sokkal jobban állt
volna neki. Olvastam olyan véleményt, miszerint éppen a jelen idő teszi különlegessé
és pörgőssé a történetet, de ezzel nem értek egyet. Ennél még fájóbb pont az
ikes igék nem megfelelő használata. Az első kötet vett rá arra, hogy jobban
utánanézzek ennek, és ezt a remek cikket találtam a témában. Rávilágít arra,
hogy mi is volt ezen igék kialakulásának oka, hogyan is ragozták őket, és hogy
tulajdonképpen nincs is már létjogosultsága annak, hogy megkülönböztessük ezek
ragozását. Nagyon érdekes cikk, hozzám hasonló nyelvtannáciknak melegen
ajánlom. Ezt elolvasva még inkább zavaróvá vált az, hogy a regényben a cikk
által régiesnek titulált alakokat használja, mint például: aludjam,
találkozzam. Ma már ezeket valóban kevéssé használják, és tényleg csak a nagyon
választékosan beszélőknél lehet hallani, egyébként pedig kihalt. Épp ezért
hiteltelen egy 16 éves, Tizenkettedik körzeti lánytól ezeket az alakokat „hallani”.
A másik probléma ezekkel az igékkel pedig az, hogy a ragozásuk nem volt
konzekvens. Az egyik oldalon „kiugrom”
(valahonnan) szerepelt, a következő oldalon pedig már ugrok. Ha nagyon bele akarnék menni, azt mondanám, hogy ez álikes ige
(csak E/3-ban ikes, a többi személyben nem), tehát E/1-ben k-val ragozzuk.
Felmerül a kérdés, hogy a fordító, a korrektor vagy a lektor hibájából adódik-e,
hogy ilyen hibák benne maradnak a szövegben. Reménykedni tudok benne, hogy a
frissen megjelent új kiadásnál ezeket felülvizsgálták, és ahol kellett,
javították.
Tudom, szőrszálhasogató vagyok. Igen, elfogytak az érveim, és már csak a
nyelvtanba tudtam belekötni. Mégis azt mondom, hogy ez egy jó sorozat, csak a
megfelelő életkorban kell olvasni. A trilógiát összességében 10/8-ra értékelem.
Értékelésre felkészül: Mary
Shelley - Frankenstein