51. hét: Edgar Allan Poe összes elbeszélései

Edgar Allan Poe munkássága akkor kezdett el jobban érdekelni, amikor 2018-ban megismerkedettem Legjobb elbeszéléseivel, szintén a Szukits kiadó jóvoltából. Az év végén találtam meg egy hirdetésben Összes elbeszéléseinek ezt a kiadását, és annyira megtetszett, hogy rögvest meg is rendeltem. Az elolvasása rekordideig tartott.

Kiadó: Szukts
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 628+602
Fordítók: Babits Mihály, Bart István, Bartos Tibor, Ferencz Győző, Galamb Zoltán, Göncz Árpád, Habony Gábor, Juhász Viktor, Káli Diána, Király György, Kovács Kristóf, Kristóf Eszter, Nemes Ernő, Oszlánszky Zsolt, Sántha Dávid, Szabó Kata, Szántai Zsolt, Szente Mihály, Takács Ferenc, Tüzes Enikő, Vétek Gábor
Az olvasás ideje: 2019. január 17. – 2020. december 19.

A fülszöveg:
„E. ​A. Poe (1809-1849) összes elbeszéléseinek első kötetét tartja kezében az Olvasó. Kiadónk célja az volt, hogy a sokat vitatott, ugyanakkor kortársaira és a későbbi írógenerációkra egyaránt oly nagy hatással lévő író munkásságát végre a magyar rajongók is teljes egészében áttekinthessék. Jelen kritikai kiadással arra törekedtünk, hogy e rendkívül sokszínű életmű magyarul eddig hozzá nem férhető darabjai is eljuthassanak a közönséghez, s egyúttal a már korábban megjelent írások is hordozzanak új tartalmat. Ezt kívánja szolgálni a rendkívül széles jegyzetapparátus is. Poe, az emberi lélek nagy ismerője, prózai műveivel megteremtette az amerikai irodalomnak azt a „sötét” irányzatát, amelyet elsősorban Hawthorne, Bierce és Faulkner neve fémjelez, de ugyanígy kitörölhetetlen nyomot hagyott az európai irodalomban is. Verne Gyula az ő ihletésére indult írói útján és első regénye, A jégszfinx Poe Arthur Gordon Pymjének folytatásaként olvasható. A manapság kriminek nevezett műfaj szintén sokat köszönhet neki. Sherlock Holmes, Hercule Poirot és a többiek A Morgue utcai kettős gyilkosságból tanulták azóta is gyakorolt módszerüket. Kritikai írásai, amelyeket hírlapíróként jegyzett, a hozzáértő műkritikus képét tárják elénk, míg verseivel az európai líra olyan nagyságára hatott, mint Baudelaire.

Edgar Allan Poe élete olyan, hogy novellaként csak saját maga írhatta volna meg. De nem írta meg, hanem végigélte, és ehhez képest stílszerűen halt meg. Kétkötetes sorozatunk e hatalmas életmű előtt kíván tisztelegni.”

A borító:
Mindkét köteté rendkívül igényes; az első fókuszában egy koponya, toll és homokóra, a másodikéban pedig a holló az, ami jelzi, kinek a műveit tartjuk a kezünkben. Öröm rájuk nézni, bár a méretük miatt nem igazán alkalmasak arra, hogy az ember a tömegközlekedésen szemezgessen belőlük.

Így tetszett:
Két teljes évemet kísérte végig Poe munkássága, ezért nagy sikerként könyvelem el magamban, hogy a végére értem. Nem is olyan egyszerű értékelni; minden egyes novelláról akár egy mondatot írni is egy jó hosszú bejegyzést eredményezne, és egy mondatban nehezen lehet érdemben nyilatkozni. Épp ezért egy általános véleményt mondok, néhány kedvencet megemlítve.

A kiadó az elbeszélések rendszerezésénél a kronológiai sorrendet követte. Ez nem rossz taktika, ugyanakkor benne van a pakliban, hogy az ember elolvas 10 olyan novellát, amelyek kevésbé tetszenek, mire elér egy számára jóhoz. Én is tapasztaltam ezt a minőségbeli ingadozást, és valóban nem mindegyik írás nyerte el a tetszésemet, míg mások miatt az egekig magasztalom Poe zsenialitását. Ezek inkább az elvontabb, sötétebb elbeszélései, detektívtörténetei. A hajózással kapcsolatosakat, vagy a fejtegetéseket sokszor kifejezetten untam, habár az Arthur Gordon Pymet szerettem – ezt egyébként inkább definiálnám kisregényként, mint elbeszélésként.

A nekem jobban tetsző, illetve a válogatáskötetből már ismert elbeszélések az első kötetben kaptak helyet, de találtam jót a másodikban is. Változatlanul kedvencek a feleség haláláról szóló novellák, a három Auguste Dupin-sztori, minden, ami az élve eltemetésről szól, illetve természetesen Az ovális portré (amelyet fel is olvastam), illetve A szemüveg. A legszörnyűbb pedig a Heuréka volt, azzal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni.

Az elbeszélésein túl a kötetek tartalmaznak néhány kritikát, esszét, cikkeket, „alkotóértékeléseket”, és végül a leveleit is. Ezek is vegyesek, például A műalkotás filozófiáját nagyon szerettem, , A vers alapjai pedig elképesztően fárasztó volt a verslábakkal, a ritmizálással, és egyáltalán azzal, hogy melyik miért jó vagy miért rossz. Érdekes, hogy kritikáiban Poe támadja a dagályos fogalmazást, miközben elmélkedéseiben maga is így ír; sokszor alig tudtam követni. Ilyenkor a stílusa is átvált régiesebbe, nehezebben olvasható és érthető. A leveleit jobban élveztem, kicsit közelebb hozott a lelkivilágához, ugyanakkor sajnáltam is; ha valóban olyan élete volt, mint amiről a gyámjának írt levelekben beszámol, egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy így alakult az élete.

Boldog vagyok, hogy megismerhettem ezeket az írásokat, és hogy a polcomon tudhatom őket. Biztos vagyok benne, hogy időnként elő fogom venni némelyiket, ezúttal már nem sorban olvasva, csak szemezgetve belőlük, ha éppen Poe-olvasós hangulatom lesz. Összességében egy jó erős 4-est érdemel.