34-35. hét: Mario Puzo: The Godfather/A Keresztapa

Amikor 5 évvel ezelőtt megnéztem A keresztapát, fogalmam sem volt róla, hogy ebből a történetből könyv is van. Erre a tavalyi Könyvfesztiválon döbbentem rá, amikor egy idegen nyelvű könyveket is kínáló standnál megláttam az angol nyelvű kiadását. Természetesen azonnal elhoztam, de az elolvasását tologattam. Mindaddig, amíg év elején meg nem fogadtam, hogy többet fogok angolul olvasni, de ha idén csak egy angol könyv jönne össze, akkor ez lesz az. A pontos dátumot végül (ismételten) egy molyos kihívás hozta meg.

Kiadó: Arrow Books
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 596
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 17. – 2020. augusztus 29. 

A fülszöveg (a magyar kiadásé):
„A Maffia napi aktualitásként él az emberek tudatában, hiszen lépten-nyomon hallat magáról. Az olvasó bizonyára érdeklődéssel és izgalommal olvassa majd regényalakban is a filmvászonról jól ismert, Francis Ford Coppola és Marlon Brando jóvoltából halhatatlanná és világhírűvé vált, Amerikában letelepedett Keresztapa, Don Corleone fordulatos, elképesztő epizódokban gazdag történetét. Módunkban áll végigkísérni a Szicíliából Amerikába vándorolt Corleone família idősebb és ifjabb nemzedékeinek, barátainak, ellenségeinek sorsát, életét – és természetesen halálát, hiszen a szereplők legfontosabb jellemvonása az, hogy tetteiket az Amerikában is virágzó Maffia parancsai határozzák meg, amelyek között a legfontosabb a szinte közhelynek számító, ám a szervezet tagjai által mindig halálosan komolyan vett vendetta, vagyis a vérbosszú.”

A borító:
Igazán semmi extra, fekete borító fehér és piros betűkkel, szerző+cím. No meg egy marionettbábu zsinórjai, az őket tartó kézzel. Aki hallott már a történetről, az olasz maffiáról vagy ismeri a filmet, annak ez a kis illusztráció épp eleget mond. 

Így tetszett:
A filmet nagyon szerettem anno, emiatt kissé elfogultan álltam a könyvhöz. A cselekményre is emlékeztem, ha nem is minden részletére, a fő szál megvolt, de ahogy olvastam, a mellékszálak is előjöttek. A színészek arca viszont nem villant be olvasás közben, kivéve Marlon Brandóé, illetve homályosabban Al Pacinóé.

A történet fordulatokban gazdag, és habár egy kissé lassan halad előre, korántsem unalmas. Nem teljesen lineáris a történetvezetés; két nagyobb esemény között olvashatunk egy-egy visszaemlékezést, jellemrajzot, gyermekkori történetet. Ezek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a szereplőket jobban megismerjük, és a jó vagy a rossz kalapba, vagy akár egyikből a másikba tegyük.

Nagyon élveztem azt, ahogy a szerző a Corleone családot bemutatja. Érezhető, hogy valami nem teljesen tiszta, mégis igyekszik úgy leírni őket és a tevékenységüket, mintha teljesen legális lenne minden, amihez közük van. Beépülnek a társadalomba, a főbb hatalmi szervekbe, miközben egy saját társadalmat alkotnak meg, amelyben a lojalitásnak van talán a legfőbb szerepe, és ahol az önbíráskodást sem büntetik. Minden elsimítható, legitimálható a megfelelő eszközökkel, ők maguk pedig szinte érinthetetlenek.

Habár nagyjából tudtam, minek kell következnie, mégis izgatottan vártam minden eseményt, olvastatta magát, vitt magával. Hogy van tovább? Mit nem tudok még? És amikor már azt hinné az ember, hogy itt a vége, akkor látja, hogy van még 200 oldal, és felteszi a kérdést, hogy ugyan mi jöhet még? Ebből az is látható, hogy több ponton befejeződhetett volna a történet, több helyen el lehetett volna vágni és az olvasó fantáziájára lehetett volna bízni a továbbiakat. Mario Puzo mégis mindent lezár, mindenre van valamilyen megoldása. Épp, mint Don Vitónak. J Rendkívül szemléletesen ír, az ember szinte kívánja, hogy ott legyen a szereplők között, vagy némelyikük helyében. Nem tudom, a magyar fordítás mennyire tudja ezt visszaadni. Nem is biztos, hogy akarom ezt tudni.

Ami visszagondolva kicsit furcsa, hogy ellenszenves szereplőt keveset találtam. Majdnem mindenki szimpatikus volt valamiért. Don Vito az erős, határozott jelleméért, Sonnynak a forrófejűsége ellenére is voltak nemes érzelmei, Kay pedig épp a naivitása miatt szerethető. Carlo volt az, akit nem csíptem amiatt, ahogy Connie-val bánt, illetve Johnny Fontane tűnt arrogánsnak. A család ellenségeit felületesen mutatja be Puzo, keveset tudunk meg róluk; ellenségek és kész, senki ne kérdezze, miért. Az abszolút kedvencem Michael karaktere és az ő regényes sorsa; a legkisebb fiú, aki kilóg a sorból, aki a legalkalmasabb lenne a családi vállalkozás átvételére, de ő ebből nem kér, igyekszik a lehető legtávolabb maradni tőle. Mikor aztán mégis belekeveredik, belátja, hogy nemcsak kihúzni nem tudja magát belőle, hanem egyenesen kötelessége, hogy részt vegyen mindenben, ami a családot érinti. Ebből a szempontból nézve az ő, illetve Kay jelleme fejlődik a legtöbbet, a többi szereplő jelleme ennél kevésbé látványosan mozdul meg, ha megmozdul egyáltalán.  

Érdekes a nők helyzete és szerepe is a történetben. Nagyon szigorúan, feminista szemszögből nézve itt elnyomás, alárendeltség, bizonyos esetben akár nőgyűlölet is van. A nők nem vehetnek részt a család ügyeiben, nem is tudhatnak azokról. Az egyik oldalon tulajdonképpen csak azért vannak, hogy a háztartást vezessék és gyereket szüljenek, a másik oldalon pedig a szexuális szükségletek kielégítésére. Valamiképpen a férfiak egymás közti, veszélyes játékainak áldozatai ők. Mama Corleone esetében mégsem teljesen ezt éreztem. Őt inkább csodáltam azért, ahogy a saját helyzetét kezelte a családban. Ahogy elfogadta a neki szánt helyet, ahogy megbékélt vele, amolyan jobb is, ha én ezekről nem tudok módon. Voltak azok a korok, és voltak és vannak azok a társadalmi rétegek, ahol ez normális. Épp ezért nem érzem azt, hogy Puzo degradálni akarta volna a nőket, inkább hiteles szeretett volna lenni.

Mindent összevetve: szeretem, imádom, és ha nem lenne még jó sok olvasásra váró könyv a polcomon, akár most azonnal újrakezdeném.

Soraimat szokásomhoz híven a könyvből vett kedvenc gondolataimmal zárom (természetesen a hivatalos magyar fordítást mellékelve):

„A man who is not a father to his children can never be a real man.” (Aki nem apja a gyermekeinek, sohasem lesz igazi ember.)

„A million dollars cash doesn’t grow on trees.” (Egymillió dollár készpénz nem terem minden bokorban.)

„But time erodes gratitude more quickly than it does beauty.( De az idő hamarabb kikezdi a hálát, mint a szépséget.)

„Every man has one destiny.” (Minden embernek csak egy sorsa van.)

“Revenge is a dish that tastes best when it is cold.” (A bosszú olyan étel, amely hidegen a legízletesebb.)  

Végezetül pedig a magyarázat a képhez: A Whiskyből és Amarettóból álló koktélt Godfather-nek hívják; nem sokkal azután találtam rá, hogy a filmet láttam, majd 5 évvel később, a könyv olvasásának ideje alatt találkoztam vele újra. Azt hiszem, ez jelent valamit. J

5/5🌟

10 tanács egy 16 nyelven beszélő embertől - nyelvtanulóknak Lomb Katótól

Tavaly decemberben olvastam egy orosz nyelvű cikket, amely akkor annyira megtetszett, hogy megígértem az orosztanáromnak, hogy magyarra fordítom. Azóta is húzom, de ma érzek magamban motivációt. Az eredeti cikket oroszul tudók itt olvashatják. A fordítás a sajátom, a hibákért vállalom a felelősséget. J

Dacára annak, hogy végzettsége szerint vegyész volt, Lomb Kató egyike volt a világ első szinkrontolmácsainak; 8 nyelven fordított folyékonyan, ám összesen 16 nyelven értett és dolgozott. Mindezt úgy, hogy az ő idejében nem voltak sem anyanyelvi beszélők hangfelvételeit tartalmazó CD-k, sem Skype, sem nyelviskolák.

Megdöbbentő, hogy Lomb az általa beszélt nyelvek többségét, autodidakta módon sajátította el; kizárólag tankönyvek és az éppen tanult nyelven íródott szépirodalmi művek használatával. Megközelítése középpontjában „a nyelvben való elmélyülés” áll: a nyelvtan elsajátítása párhuzamosan az eredeti szövegek és az élő beszédben leggyakrabban használt állandósult szókapcsolatok megtanulásával.

Lomb Kató megalkotott a nyelvtanulóknak tíz nagyon egyszerű, de hatékony szabályt, amelyeket lefektetett „Így tanulok nyelveket” című könyvében is. Érdekes olvasmány mindenkinek, bármilyen idegen nyelvet tanuljon is:

1.    Minden nap foglalkozz a nyelvvel! Még ha kevés időd van is, szánj legalább 10-15 percet egy új kifejezés megtanulására vagy ismétlésére. A tanulás reggel a leghatékonyabb.

2.    Ha hamar elmegy a kedved a nyelvtanulástól, találd ki a saját algoritmusodat. Például: egy kis tanulás, aztán egy kis zene, szünet gyanánt egy kis séta. Csak ne hagyd abba!

3.    A kontextus a mindenünk. Soha ne önálló szavakat tanulj, használd annyi kontextusban, amennyiben csak lehet. Például, ha megjegyezted azt, hogy „strong wind”, az egyik szó automatikusan elő fogja hívni a másikat.

4.    A leghasznosabb, ha kijegyzeteled az állandósult szókapcsolatokat, és igyekszel minél gyakrabban használni őket a beszédben.

5.    Gondolatban fordíts le mindent, ami a szemed elé kerül – reklámokat, dalszöveg-részleteket, párbeszédeket, újságcikkek címeit. Bemelegíti az agyat és hasznos a memória fejlesztéséhez is.

6.    Hasznos, ha megtanulsz pár rövid szöveget vagy párbeszédet. Nem csak azt kell megtanulni, ami száz százalékig helyes, vagy amit a tanárod előzetesen kijavított.

7.    A kész mondatokat és kifejezéseket írd le és jegyezd meg egyes szám első személyben. Például: „I am only pulling your leg” (Csak húzom az agyadat).

8.    Nem szabad egy nyelvet elkülönítve tanulni. A vár minden oldalát be kell venni: nézz filmeket, olvass könyvet és újságot eredeti nyelven, beszélgess az interneten anyanyelvi beszélőkkel. (Lomb Kató például Gogol Holt lelkek című könyvével és annak lenyűgöző szókincsével kezdett oroszul tanulni.)

9.    Ne a hibától félj, hanem a kijavítatlan hibától. Soha semmit nem hagyj ellenőrzés nélkül. Inkább nézd meg kétszer.

10.  Legyél biztos abban, hogy bármi is legyen, te megtanulod ezt a nyelvet! Mindenképpen eljön az a pillanat, amikor a minőség túlnő a mennyiségen, és a nyelvi akadály megszűnik.

Végezetül: mikor a 86 éves Lomb Kató találkozott 54 éves barátjával, megfogalmazta neki az életfilozófiáját: „Steve, te még nagyon fiatal vagy! Olyan sok éved van még nyelvet tanulni!”

 

 

24-26. hét: Dacre Stoker - J.D. Barker: Dracul

Sosem vettem még részt közös olvasáson. Ennek az a lényege, hogy egy vagy több molytárssal egyszerre, egy előre megbeszélt időpontban kezdjük el ugyanazt a könyvet, és mindenki halad vele a maga tempójában. Amikor egy kedves molytársam, akivel nem mellesleg kollégák vagyunk (szintén gyógyszerész), felvetette, hogy júniusban közösen szeretné olvasni valakivel a Dracult, kaptam a lehetőségen. S bár az olvasási időt tekintve ő többszörösen nyert, egyáltalán nem bántam meg, hogy emiatt előre vettem a sorban ezt a könyvet.

Kiadó: Penguin Putnam
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 512
Az olvasás ideje: 2020. június 6. – 2020. június 25.

A fülszöveg (az egyszerűség kedvéért a magyar kiadásé):
„A ​Drakula hivatalos előzménye, amelyet a klasszikus regény szerzőjétől hátramaradt feljegyzések és szövegek inspiráltak.

1868-at írunk, és a huszonegy éves Bram Stoker egy magányosan álló toronyban várja, hogy szembenézzen egy leírhatatlan szörnyeteggel. Feszületekkel, szenteltvízzel és egy puskával felszerelkezve azért imádkozik, hogy túlélje élete leghosszabb éjszakáját. Kétségbeesetten igyekszik papírra vetni mindazt, aminek tanúja volt, ezért feljegyzi azokat az eseményeket, amelyek egészen idáig vezettek…
Bram gyermekkorában sokat betegeskedett, ezért az ideje nagy részét ágyban töltötte a szülei dublini otthonában, és egy fiatal nő gondoskodott róla, akit Ellen dadusnak hívtak. Amikor az egyik közeli városban egymással összefüggő, különös halálesetek történnek, Bramnek és a nővérének, Matildának, szemet szúrnak Ellen dadus furcsa szokásai. Ezután egymást követik a titokzatos és hátborzongató események, míg végül Ellen váratlanul eltűnik az életükből. Évekkel később Matilda Párizsba megy tanulni, ahonnan azzal a hírrel tér haza, hogy látta Ellent, és a rémálom, amelyről Brammel azt hitték, hogy már régen véget ért, valójában csak most kezdődik.
A Dracul egy kitalált történet, amely Bram Stokerről és a testvéreiről szól, akik egy sötét lény nyomába erednek. A vadászat Írországban kezdődik, a gyermekkori otthonukban, azután a testvérek bejárják Európát, és végül sor kerül az emlékezetes, végső találkozásra. A Dracul valóságos és kitalált szereplőkkel dolgozik, és új megvilágításba helyezi a világirodalom legfélelmetesebb és legmaradandóbb történetét.”

A borító
Bevallom, első pillantásra nem is ismertem fel, mit ábrázol; később jöttem rá, hogy egy nőalakot, a könyvben részletesen ismertetett nyaklánccal. A történet ismerete nélkül nekem semmit nem mondott, olvasás után nyert igazán értelmet.

Így tetszett
Kétféleképpen lehet ezt a könyvet olvasni: ha tudjuk, mely részek igazak belőle, illetve ha egyáltalán nem ismerjük Bram Stoker életét. Én utánanéztem, ezért a fő momentumok, amelyekre Dacre és J.D. felhúzták a történetet, ismerősek voltak. Azt gondolom, hogy a lehető legsikeresebben építették fel ezt a vámpírsztorit a Dracula szerzőjének életéből.

A cselekmény kezdetben két szálon fut: olvassuk Bram (vagy eseteként bátyja, Thornley) naplóját a gyermekkori, majd a felnőttkori eseményekről, és időnként átugrunk a jelenbe is. A két idősík nem egyforma sebességgel mozog; a naplóban egyes napok eseményeit látjuk, illetve találunk egy nagyobb ugrást is, miközben a jelenhez közelítünk, míg a jelenben alig néhány perc telik el. Nekem ugyan az volt az érzésem, hogy a kettő sosem fog összeérni, ez mégis megtörténik. Későn kapcsoltam össze az eseményeket, és többször is megdöbbentettek a fordulatok. Lehet, hogy ha nem ennyire elnyújtva, esetleg ha magyarul olvasom, hamarabb összeraktam volna, de voltak olyan részek is, amelyeket biztosan nem találtam volna ki.

Nagyon örültem annak, hogy a szerzők maradtak annál a típusú vámpírtörténetnél, amelyet anno Bram Stoker is írt. Annak pedig különösen, hogy több magyar utalást is láttam: Vámbéry Ármin karaktere, a magyar nyelven írt napló (arra viszont, hogy magyarul van, a szereplőknél sokkal hamarabb jöttem rá), vagy a magyar hiedelemvilág a vámpírok tekintetében, tudniillik, hogy a vámpír nem lépheti át a ház küszöbét, ha nem hívják be. Felsejlik az Anne Rice által is bemutatott módszer is az új vámpírok létrehozására. Ugyanígy nála láttunk korábbi példát arra is, hogy a vámpírok között is vannak „jók” és „rosszak”. Ellen nekem Louis-hoz volt hasonló azáltal, hogy elutasította, hogy embervérrel táplálkozzon. A szerelmi szál, amely a tulajdonképpeni tetőpont, bár furcsa volt, de nem zavart.

A karakterek kidolgozását kissé egyoldalúnak éreztem, nem igazán láttam részletes jellemrajzokat. A főbb jellemvonások abból derültek ki, ahogy a szereplők az egyes helyzetekben viselkedtek. A jellemek ezért inkább szélsőségesek, mint összetettek, egyértelműen kiderül, kit szánnak a szerzők pozitív, és kit negatív karakternek. Az egyetlen kivétel Ellen, akiről csak a végén derül ki, ki is igazából és milyen indítékai vannak. Épp ezért őt választanám kedvenc szereplőnek. Szimpatikus volt még rajta kívül Matilda és Bram is, Thornley-t és Vámbéryt viszont kevésbé kedveltem.

Habár a nyelvezettel és az írói stílussal semmi gond nem volt, és angolul közel olyan tempóval olvasok már, mint magyarul, szerettem és érdekelt is, mégis nehézkesen haladtam vele. Valószínűleg az időzítéssel volt a baj; az elmúlt három hétben kevesebb időm is volt az olvasásra, és a hangulatom sem volt a legjobb. Egy rövidebb regény vagy novelláskötet jobb egy olyan időszakban, amikor az ember 15-20 oldal után becsukja a könyvet.

Kedvenc idézeteimet angolul és saját fordításban osztanám meg; aki olvasta a magyar változatot, ellenőrizheti, mennyire járok közel. J

„I don’t know if one death is better or worse than another, Matilda. Both kill without prejudice.” (Nem tudom, egyik halál jobb vagy rosszabb-e a másiknál, Matilda. Mindkettő elfogultság nélkül öl.)

„Sometimes our deepest fears are the ones we keep closest to our hearts.” (Néha a legmélyebb félelmeink azok, amelyeket a szívünkhöz a legközelebb őrzünk.)

„Like life, there is much we do not understand about death.” (Épp mint az élettel, a halállal kapcsolatban sem értünk sok mindent.)

„...the only thing we know for certain is that there is much more we do not know for certain.” (…az egyetlen dolog, amit biztosan tudunk, hogy sokkal több dolog van, amit nem tudunk biztosan.)

„Mortals cannot be expected to understand us, and you should pay them no mind.” (Nem várható el a halandóktól, hogy megértsenek minket, és neked sem kellene velük foglalkoznod.)

Szeretettel ajánlom ezt a könyvet az igazi vámpírsztorik és a Drakula-kultusz kedvelőinek. Kihagyhatatlan, magával ragadó olvasmány (feltéve, ha van rá elég időd).

4,5/5🌟

13. hét: Olvasás és nyelvtanulás: Jo Nesbø - Csótányok /Cockroaches/

Nem kihívás miatt olvastam. Kivételesen. Illetve, talán mégis; megígértem ugyanis magamnak, hogy idén több idegen nyelvű könyvet olvasok, és mivel épp az angol van terítéken, adja magát, hogy ezen a nyelven válasszak olvasmányt. Nem volt túl sok időm a könyvtár angol nyelvű kínálatában válogatni; a szerzőről már hallottam, dicsérik is, a műfajt kedvelem, a cím tetszett, a fülszöveg tetszett, a borító is tetszett, tehát egynek jó lesz, gondoltam. Asimov Alapítványa (értékelés itt) után egyébként is valami másra vágytam. Ugyan a befejezéssel átcsúsztam a 14. hétre, mégis 13. heti olvasmányként kezelem. Az olvasás ideje: 2020.03.25. – 2020.03.31.

Kiadó: Vintage
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 374
Fordító: Don Bartlett

A fülszöveg (az egyszerűség kedvéért a magyar kiadásé):
„A masszív alkoholista időszakát élő Harry Hole nyomozót Thaiföldre küldik, hogy végére járjon egy kínos gyilkossági ügynek. Norvégia nagykövetét ölték meg egy motelben, még mielőtt megérkezett volna a prostituált, akit a szobájába rendelt. Ráadásul fiatal meztelen fiúk képét is megtalálják a holmija között. A megölt férfi nem egyszerű diplomata, jó barátja Norvégia miniszterelnökének is. Nem meglepő tehát, hogy Harrytől és kollégáitól gyors és diszkrét munkát várnak. Szerencsejáték adósságok, korrupció, helyi gengszterek és kigyúrt csatlósaik, szexuális perverziók, ráadásul a trópusi hőség és a kultúrsokk, no meg az örökös harc az alkohol ellen adják azt a méregerős koktélt, amelyet Harrynek fenékig kell ürítenie.“

Brit angolt tanulok, valahogy az olyan köznapi gyakorláshoz, mint olvasás és az élőhöz közeli beszéd hallgatása, nehezen találok anyagot; mintha minden amerikai lenne. Így hát nagyon megörültem már az első oldalnál, amikor realizáltam, hogy brit angolt olvasok. Hogy miből? A kamiont lorry-nak hívta, nem truck-nak. Az élet apró örömei. Érezhető volt azért az amerikai hatás, de ez inkább a helyesírást érintette – ou-k helyett sima o-ok (colour – color), sise-ok helyett size-ok (organise – organize), de ezen igyekeztem nem fennakadni, mivel ez egyébként is inkább egyéni preferencia kérdése.

No de nézzük a sztorit! Elég összetett – pont annyira, hogy ne lehessen kitalálni, ki a gyilkos. Szeretem, ha rájövök, még jobban, amikor nem. A szerző úgy fonja össze a szálakat és kavarja össze az egészet, hogy a végére már nem lehet tudni, ki melyik oldalon áll, ki figyel kit, ki nyomoz ki után és milyen szándékkal. A kibontakozás nekem lassú volt, sokszor éreztem azt, hogy egy helyben toporognak, hogy nem halad a történet. Mindezt tetézi az is, hogy a fejezetcímek hónapot és napot jelölnek. Az egész történet három nap alatt zajlik le, és szinte minden napra van esemény – mégis lassú. Majd az utolsó 50 oldalon megtörik a jég, és amikor már azt hisszük, hogy ez ennyi, feladják, hirtelen felgyorsulnak az események, és minden megoldódni látszik. Majd a végső lezárás előtt még egyet nyújt azon a rétestésztán, és csak nem akar már befejeződni. Félreértés ne essék, nem unalmas, csak olyan nyugodt, északi (norvég) tempóban mennek a dolgok. Csak semmi kapkodás.

A főszereplő először ellenszenves volt, aztán, ahogy kibontakozott a csinálok-is-valamit-típusú nyomozókarakter, szimpatikusabbá vált, egészen megszerettem. A többiek nagyjából semlegesek voltak, Liz és Nho inkább szimpatikus, Runa inkább antipatikus volt. Jens Brekkét és Tonja Wiiget nem tudtam hova tenni, egyszer erre billent a mérleg, egyszer arra. Ivar Løken is hasonló volt, de nála a történet közepe táján el tudtam dönteni, hogy kedvelem. Thaiföld nem igazán győzött meg a leírtak alapján; ha tényleg olyan ott a klíma, amilyennek bemutatja, akkor inkább nem megyek oda, elég nekem az itthoni nyárban fuldokolni, és a tömeg is az agyamra menne.

És a legviccesebb tényező: megint sikerült egy sorozat második részébe belenyúlnom. Kezdem azt hinni, hogy különös érzékem van ehhez. Nem volt különösebben zavaró, hogy nem ismerem az előző kötetet, de néha éreztem, hogy abban talán meglenne a válasz némelyik utalásban. Amint hozzájutok, pótlom az első kötetet, hogy erre a kérdésemre választ kapjak. Aztán ki tudja, lehet, hogy csak a következő kötetek egyikében fogok. Vagy ott sem. Végül is az is kiderült, hogy ennek a kötetnek miért Csótányok a címe.

Nem klasszikus krimi, az biztos. Talán ezért is különböztetik meg a skandináv krimiket. Nagyon nem mindegy, hogy az vagy sem. Más a hangulat, más a tempó, másképp bontakozik ki a cselekmény, ami sokkal kuszább, mint elsőre tűnik. Hasonlót tapasztaltam a 64-es betegnaplónál is (nem norvég, hanem dán, és be kell vallanom, ez sem mindegy, már ha tehetek 1-1 ilyen könyv elolvasása után ilyen megjegyzést – ugyebár 1 minta nem minta/1 mérés nem mérés). Fogok még skandináv krimit olvasni, már csak azért is, hogy el tudjam dönteni, hogy a norvég vagy a dán a jobb. Egy biztos: egyiket sem véletlenül szeretik az olvasók.

Kedvenc idézeteimmel és zárójelben szabad fordításaikkal zárom soraimat:

„Bangkok, the City of Angels. The angels wore masks, cut the air with a knife and tried to remember what color the sky had been in earlier times.” (Bangkok, az Angyalok Városa. Az angyalok maszkot viseltek, késsel vágták a levegőt és próbáltak emlékezni arra, milyen színű is volt az ég korábban.)

„What comes after the ’buts’ is a lot more important than what comes before; it determines how far you can get in the department.” (Ami a ’de’ után jön, az sokkal fontosabb, mint az, ami előtte áll; meghatározza, milyen messzire juthatsz az osztályon.)

„Gambling is about luck, but betting isn’t. Betting is about two things: psychology and information. The smartest person wins.” (A szerencsejáték a szerencséről szól, a fogadás nem. A fogadás két dologról szól: a pszichológiáról és az információról. A legokosabb ember nyer.)

„All humans are basically hedonists, some just take longer to realize it.” (Alapvetően minden ember hedonista, csak néhánynak tovább tart rájönni.)

A következő hét olvasmánya számomra is meglepetés lesz; írás közben is erősen nézegettem a polcomat, hogy mivel folytassam, de nem tudom. Annyi biztos, hogy ez a hét sem fog újabb könyv nélkül eltelni.

4/5

6-7. hét: Olvasás és nyelvtanulás: Stephen King - A Setét Torony I - A harcos/ Тёмная Башня I - Стрелок

Mondják, hogy nem normális az, aki önszántából kémiát tanul. Az még kevésbé, aki önszántából oroszul tanul. Az pedig a legkevésbé, aki nekiáll párhuzamosan magyarul és oroszul olvasni A harcost. Korábbi bejegyzésekben említettem már, mennyire nyögvenyelősen haladtam vele/velük; pihenésképpen az olvasásuk ideje alatt (magyar: 2020. január 5. – 2020. február 8., orosz: 2020. január 5. – 2020. Február 15.) 4 másik könyvet is befejeztem. Ezek: Drakula, A kolostor átka, Skin and Bone és Anne Frank naplója. Az értékeléseik a címekre kattintva olvashatók. A bejegyzésben nem goth zenét rejtettem el.

A Setét Torony sorozat olvasását nagyon régóta húzom már; mindenképpen össze akartam gyűjteni az összes részt, mielőtt elkezdem. Keserédes volt a megszerzésük: egy könyvtárból hoztam el, amikor azt bezárták. A könyveknek örültem, az apropónak nem. Az első rész orosz változatát a páromtól kaptam 2018 karácsonyára; rágta is a fülemet jó ideig az elkezdésével. Idén sikerült rászánni magam.

 

Kiadó: Európa/АСТ

Kiadás éve: 2004

Oldalszám: 256/318

Fordító: Bihari György/Т. Покидаева

A fülszöveg (az oroszt a nyugalom megzavarásának elkerülése végett most mellőzöm):

„Stephen King, a thriller koronázatlan királya ezúttal a fantasy birodalmában kalandozik. E regényfolyam egyes darabjai önállóan is megállják helyüket, ám természetesen a kötetek együtt alkotnak kerek egészt. A harcos főhőse Roland vitéz, ez az eleinte múlt és jövő nélküli férfi, saját világának-civilizációjának utolsó képviselője. Végtelen sivatagokon, lepusztult településeken át, elkorcsosult emberekkel, mutánsokkal megküzdve követi-üldözi ellenségét, a feketébe öltözött embert. Útjukat vér és pusztulás jelzi. Miért ez a megszállottság, hogy eljusson a Setét Toronyba? Talán ott megleli minden rejtélyek kulcsát? Es ki a feketébe öltözött ember, ez a titkok ismerője, alakját váltogató varázsló? Netán maga a Sátán?

E kérdésekre választ talál. Kedves Olvasó, ha végigizgulja Roland megpróbáltatásait, szerelmeit, kalandjait az összes köteten át, hogy végül a Setét Toronyban fény derüljön minden rejtélyre, s tán a Jó és a Gonosz örök párharca is eldől.”

Nem mertem csak oroszul, a magyar ismerete nélkül olvasni – viszonylag jól beszélem a nyelvet, de az egy másik szint, amikor az idegen nyelven olvasott könyvet nem csak megértjük, hanem élvezni is tudjuk. Az orosznál ezt a szintet még nem értem el, ezért döntöttem a párhuzamos olvasás mellett, fejezetenként váltottam a nyelvet. Tudtam, hogy emiatt lassan fogok haladni. Hogy megbántam-e? A könyv felénél azt mondtam, igen; átkoztam magam, hogy erre adtam a fejemet, és nem vártam még egy kicsit. Most, hogy már befejeztem, azt mondom, nem bántam meg.

Nagyon lassan akart beindulni a történet; amíg a sivatagban haladnak, nagyon lassú és szinte eseménytelen. Amikor vége lett, az volt az érzésem, King ezt szándékosan úgy írta meg, hogy az olvasó is szenvedjen már, és unja ezt a végeérhetetlen homoktömeget. Először azt gondoltam, a kétnyelvű olvasás nehezíti a dolgomat, de amint a szereplők megérkeztek a hegyekbe, sokkal gördülékenyebb lett. Nagyjából a könyv feléig úgy éreztem, nem fogom szeretni; nem volt szimpatikus a főszereplő sem – róla ekkor tudtam meg, hogy igazából antihős; innentől kezdve más szemmel néztem rá és a történetére, s így már kezdett tetszeni. A történet vége felé kezdtem látni azt is, mi is szeretne ez lenni, az utolsó fejezetnél pedig többször beleborzongtam a feketébe öltözött ember (akik már olvasták a sorozatot: Ő nem Randall Flagg?) okfejtésébe a világegyetemről és a méretről. Gyönyörű gondolatok az emberi felfogóképesség végességéről; mi, akik időben és térben is határok közé vagyunk szorítva, el se tudjuk képzelni, hogy a világegyetem mekkora lehet, hogy annak nincs vége - nincs a szélére kitéve egy tábla, rajta a Vége vagy a Világegyetem felirattal – ahogy a települések végét jelzik. Nem fogjuk fel, hogy az idő is végtelen, hogy tulajdonképpen mi alkottuk meg a fogalmát, azért, hogy ne vesszünk el. Amikor a CERN-ben jártam, borzongató volt azt hallani, hogy a Nagy Bumm pillanatát nem lehet modellezni, mégpedig azért, mert az a pillanat nem létezett. Az időt ez utántól számítjuk. A harcosnak is hasonlóra kell rádöbbennie az alatt az éjszaka alatt, ami valahogy tíz évig tart.

Mégis szeretni fogom. Mégis kíváncsi vagyok arra, mi történik a következő részekben, megtalálja-e Roland a tornyot, és mi is az ő pontos előtörténete, amelynek a részleteit már felvillantotta. Szeretnék többet látni a fiatal Rolandból – nem volt elég a férfivá válása, a harcossá avatása. Enélkül nem teljes a King-életmű, bármennyire úgy hittem, ez a történet nem illik bele – de igen, nagyon is.

Az egy csillag levonást a nehéz indulás miatt vonom le.

Végül egy pár szót az orosz verzióról: könnyebb volt, mint a tavaly nyári Ulickaja-kötet, mind nyelvezetben, mind témában. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy jó esetben a felét fogom ténylegesen érteni, így jobbára arra használtam az orosz fordítást, hogy azt lássam, felismerem-e azokat a jeleneteket, amelyeket magyarul olvastam, illetve új szavakat is kerestem, amelyek jelentésére a magyar ismeretében, de a szövegkörnyezetből jövök rá. Ez sikerült is; majdnem mindig tudtam is, hol tartunk a sztoriban, és néhány új szót is tanultam. Összességében sikerként élem meg, hogy végigcsináltam, ezáltal talán jobban rögzültek bizonyos nyelvtani alakok, szófordulatok is. A továbbiakban szüneteltetem az orosz nyelvű olvasást, most a három idegen nyelvem közül az angolra fogok fókuszálni.

Soraimat a kedvenc idézeteimmel zárom (csak magyarul):

„És mindezeken át az októbervég fahéjillatát sodorva fújt a változás haldokló szele.”

„A világegyetem legnagyobb rejtélye nem az élet, hanem a Méret. A Méret magába öleli az életet, és a Torony tartalmazza a Méretet. A gyerek, aki leginkább

otthon van a csodák között, azt kérdezi: Papa, mi van az ég mögött? Az apa azt válaszolja: A világűr sötétje. A gyerek: És a világűr mögött? Az apa: Egy galaxis. A gyerek: És a galaxis mögött? Az apa: Újabb galaxis. A gyerek: Az újabb galaxisok mögött? Az apa: Senki sem tudja.

Érted? A Méret legyőz minket”

„Az új tudás mindig még félelmetesebb titkokhoz vezet.”

„A világ nem holnap változik meg.”

„Minden csatát megnyertünk, és elvesztettük a háborút. Senki sem nyerte meg, talán csak a dögevők. Nekik még éveken át terített asztaluk volt.”

4/5