6-7. hét: Olvasás és nyelvtanulás: Stephen King - A Setét Torony I - A harcos/ Тёмная Башня I - Стрелок

Mondják, hogy nem normális az, aki önszántából kémiát tanul. Az még kevésbé, aki önszántából oroszul tanul. Az pedig a legkevésbé, aki nekiáll párhuzamosan magyarul és oroszul olvasni A harcost. Korábbi bejegyzésekben említettem már, mennyire nyögvenyelősen haladtam vele/velük; pihenésképpen az olvasásuk ideje alatt (magyar: 2020. január 5. – 2020. február 8., orosz: 2020. január 5. – 2020. Február 15.) 4 másik könyvet is befejeztem. Ezek: Drakula, A kolostor átka, Skin and Bone és Anne Frank naplója. Az értékeléseik a címekre kattintva olvashatók. A bejegyzésben nem goth zenét rejtettem el.

A Setét Torony sorozat olvasását nagyon régóta húzom már; mindenképpen össze akartam gyűjteni az összes részt, mielőtt elkezdem. Keserédes volt a megszerzésük: egy könyvtárból hoztam el, amikor azt bezárták. A könyveknek örültem, az apropónak nem. Az első rész orosz változatát a páromtól kaptam 2018 karácsonyára; rágta is a fülemet jó ideig az elkezdésével. Idén sikerült rászánni magam.

 

Kiadó: Európa/АСТ

Kiadás éve: 2004

Oldalszám: 256/318

Fordító: Bihari György/Т. Покидаева

A fülszöveg (az oroszt a nyugalom megzavarásának elkerülése végett most mellőzöm):

„Stephen King, a thriller koronázatlan királya ezúttal a fantasy birodalmában kalandozik. E regényfolyam egyes darabjai önállóan is megállják helyüket, ám természetesen a kötetek együtt alkotnak kerek egészt. A harcos főhőse Roland vitéz, ez az eleinte múlt és jövő nélküli férfi, saját világának-civilizációjának utolsó képviselője. Végtelen sivatagokon, lepusztult településeken át, elkorcsosult emberekkel, mutánsokkal megküzdve követi-üldözi ellenségét, a feketébe öltözött embert. Útjukat vér és pusztulás jelzi. Miért ez a megszállottság, hogy eljusson a Setét Toronyba? Talán ott megleli minden rejtélyek kulcsát? Es ki a feketébe öltözött ember, ez a titkok ismerője, alakját váltogató varázsló? Netán maga a Sátán?

E kérdésekre választ talál. Kedves Olvasó, ha végigizgulja Roland megpróbáltatásait, szerelmeit, kalandjait az összes köteten át, hogy végül a Setét Toronyban fény derüljön minden rejtélyre, s tán a Jó és a Gonosz örök párharca is eldől.”

Nem mertem csak oroszul, a magyar ismerete nélkül olvasni – viszonylag jól beszélem a nyelvet, de az egy másik szint, amikor az idegen nyelven olvasott könyvet nem csak megértjük, hanem élvezni is tudjuk. Az orosznál ezt a szintet még nem értem el, ezért döntöttem a párhuzamos olvasás mellett, fejezetenként váltottam a nyelvet. Tudtam, hogy emiatt lassan fogok haladni. Hogy megbántam-e? A könyv felénél azt mondtam, igen; átkoztam magam, hogy erre adtam a fejemet, és nem vártam még egy kicsit. Most, hogy már befejeztem, azt mondom, nem bántam meg.

Nagyon lassan akart beindulni a történet; amíg a sivatagban haladnak, nagyon lassú és szinte eseménytelen. Amikor vége lett, az volt az érzésem, King ezt szándékosan úgy írta meg, hogy az olvasó is szenvedjen már, és unja ezt a végeérhetetlen homoktömeget. Először azt gondoltam, a kétnyelvű olvasás nehezíti a dolgomat, de amint a szereplők megérkeztek a hegyekbe, sokkal gördülékenyebb lett. Nagyjából a könyv feléig úgy éreztem, nem fogom szeretni; nem volt szimpatikus a főszereplő sem – róla ekkor tudtam meg, hogy igazából antihős; innentől kezdve más szemmel néztem rá és a történetére, s így már kezdett tetszeni. A történet vége felé kezdtem látni azt is, mi is szeretne ez lenni, az utolsó fejezetnél pedig többször beleborzongtam a feketébe öltözött ember (akik már olvasták a sorozatot: Ő nem Randall Flagg?) okfejtésébe a világegyetemről és a méretről. Gyönyörű gondolatok az emberi felfogóképesség végességéről; mi, akik időben és térben is határok közé vagyunk szorítva, el se tudjuk képzelni, hogy a világegyetem mekkora lehet, hogy annak nincs vége - nincs a szélére kitéve egy tábla, rajta a Vége vagy a Világegyetem felirattal – ahogy a települések végét jelzik. Nem fogjuk fel, hogy az idő is végtelen, hogy tulajdonképpen mi alkottuk meg a fogalmát, azért, hogy ne vesszünk el. Amikor a CERN-ben jártam, borzongató volt azt hallani, hogy a Nagy Bumm pillanatát nem lehet modellezni, mégpedig azért, mert az a pillanat nem létezett. Az időt ez utántól számítjuk. A harcosnak is hasonlóra kell rádöbbennie az alatt az éjszaka alatt, ami valahogy tíz évig tart.

Mégis szeretni fogom. Mégis kíváncsi vagyok arra, mi történik a következő részekben, megtalálja-e Roland a tornyot, és mi is az ő pontos előtörténete, amelynek a részleteit már felvillantotta. Szeretnék többet látni a fiatal Rolandból – nem volt elég a férfivá válása, a harcossá avatása. Enélkül nem teljes a King-életmű, bármennyire úgy hittem, ez a történet nem illik bele – de igen, nagyon is.

Az egy csillag levonást a nehéz indulás miatt vonom le.

Végül egy pár szót az orosz verzióról: könnyebb volt, mint a tavaly nyári Ulickaja-kötet, mind nyelvezetben, mind témában. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy jó esetben a felét fogom ténylegesen érteni, így jobbára arra használtam az orosz fordítást, hogy azt lássam, felismerem-e azokat a jeleneteket, amelyeket magyarul olvastam, illetve új szavakat is kerestem, amelyek jelentésére a magyar ismeretében, de a szövegkörnyezetből jövök rá. Ez sikerült is; majdnem mindig tudtam is, hol tartunk a sztoriban, és néhány új szót is tanultam. Összességében sikerként élem meg, hogy végigcsináltam, ezáltal talán jobban rögzültek bizonyos nyelvtani alakok, szófordulatok is. A továbbiakban szüneteltetem az orosz nyelvű olvasást, most a három idegen nyelvem közül az angolra fogok fókuszálni.

Soraimat a kedvenc idézeteimmel zárom (csak magyarul):

„És mindezeken át az októbervég fahéjillatát sodorva fújt a változás haldokló szele.”

„A világegyetem legnagyobb rejtélye nem az élet, hanem a Méret. A Méret magába öleli az életet, és a Torony tartalmazza a Méretet. A gyerek, aki leginkább

otthon van a csodák között, azt kérdezi: Papa, mi van az ég mögött? Az apa azt válaszolja: A világűr sötétje. A gyerek: És a világűr mögött? Az apa: Egy galaxis. A gyerek: És a galaxis mögött? Az apa: Újabb galaxis. A gyerek: Az újabb galaxisok mögött? Az apa: Senki sem tudja.

Érted? A Méret legyőz minket”

„Az új tudás mindig még félelmetesebb titkokhoz vezet.”

„A világ nem holnap változik meg.”

„Minden csatát megnyertünk, és elvesztettük a háborút. Senki sem nyerte meg, talán csak a dögevők. Nekik még éveken át terített asztaluk volt.”

4/5

Közelmúltbeli olvasmányok

Ismét olvasmányélményekkel jelentkezem!

Az elmúlt hetekben igencsak rákapcsoltam az olvasásra; ennek egyik oka már megint egy kihívás volt, amelyet a Molyon találtam. A címe: Nothing lasts forever. Well, I do. A teljesítéshez két könyvet kellett elolvasni, az egyiknek olyannak kellett lennie, amelynek meghal a főszereplője, a másiknak pedig bármilyen formában kellett megjelenítenie a halált. Nem túl vidám téma, sőt, az első feltétel elég kemény spoilerezés, de tetszett a kihívás, ezért jelentkeztem rá. A baj csak az volt, hogy egy héttel a kihívás vége előtt találtam rá, így olyan könyveket kellett keresnem, amelyeket ez idő alatt biztosan be tudok fejezni.

Így történt, hogy elzarándokoltam a könyvtárba, és azzal a (számára is meglepő) kérdéssel fordultam a könyvtáros hölgyhöz, hogy legyen kedves a fenti kritériumoknak megfelelő műveket ajánlani. Ezen kívül felkerestem a másik jó barátomat, a Google-t is. Végül a következőket vettem ki:

·         John Green – Csillagainkban a hiba

·         Patrick Süskind – A parfüm – egy gyilkos története

·         Danielle Steel – Hullócsillagom

·         Mihail Solohov – Emberi sors

·         Szabó Magda – Az ajtó

·         Janet Evanovich – Két ravatal

A kihívást a rövid idő ellenére duplán sikerült teljesíteni. A megadott idő alatt a lista első két kötetét olvastam el, plusz megtoldottam A ragyogással és a Holdgyermekkel. Utóbbiról nemrég írtam kritikát, itt olvasható.

A listában következő két művet a kihívás lezárulta után olvastam, Az ajtó olvasása folyamatban van, a Két ravatal pedig a soron következő lesz, amely egy másik kihíváshoz megfelelő lesz.

Mivel rövid idő alatt, feszített tempóban olvastam őket, esélyem sem volt arra, hogy mindegyikről külön, hosszú értékelést írjak, ezért döntöttem úgy, hogy egy bejegyzésben, tömörebben fejtem ki róluk a véleményemet, illetve az sem utolsó szempont, hogy nem akartam egy nap alatt négy bejegyzéssel elárasztani sem a blogot, sem a facebook idővonalát. Igyekszem a legkevésbé érzékeltetni, hogy melyik mű melyik feltételnek felel(t) meg.

John Green – Csillagainkban a hiba

Sokat emlegetett történetről van szó, talán nem is a könyv, hanem a belőle készült film miatt. Két rákos fiatalt ismerhetünk meg, akik egy csoportterápián találkoznak, és lassanként szerelem szövődik közöttük. Mégsem ezt helyezik a középpontba, hanem a főszereplő törekvését arra, hogy megtudja, hogy végződik a kedvenc könyve. A szerelmi szálat én mellékesnek éreztem, szerintem érdemben nem ad hozzá sokkal többet, mintha csak barátok maradtak volna. Talán csak azt villantja meg, hogy a szerelem és a párkapcsolat mindenkinek jár, és nem kell (vagy nem szabad), hogy egy betegség ennek akadálya legyen. Többen furcsállták, hogy ezt olvasom; talán romantikusra vágytam, hogy ilyen nyálas valamihez nyúltam? Tulajdonképpen, ha a kihívás miatt nem ajánlják, eszembe sem jutott volna elolvasni.

Pozitív csalódás volt. Tinédzserek szemszögéből megírt, aranyos és egyben szomorú történet; a várakozásokkal ellentétben egyáltalán nem nyálas, csöpögős, sőt még a romantikus címkét sem akasztanám rá. Humorral viszont annál inkább találkozhatunk; fekete humorral, amellyel ezek a betegek, vagy valamely testi fogyatékkal élő emberek élnek azért, hogy ne vagy kevésbé legyen úrrá rajtuk az elkeseredettség, a depresszió az állapotuk miatt. A humor e fajtáját a való életből is ismerem, és elképzelésem szerint a szerző is, annyira találó és annyira hiteles, ahogy megtűzdelte vele a történetet.

Hogy a filmet megnézem-e, még nem döntöttem el.

Patrick Süskind – A parfüm – egy gyilkos története

A parfüm azok közé a könyvek közé tartozik, amelyek filmadaptációjával korábban ismerkedtem meg, mint magával a könyvvel. Sajnos vagy nem sajnos, ez valamelyest befolyásolta is az olvasmányélményt.

A történet egy különleges szaglással megáldott, ám saját szaggal nem rendelkező fiatalemberről szól, aki a parfümkészítés fortélyait kitanulva, tudományát arra igyekszik felhasználni, hogy a saját szagát alkossa meg, amellyel az egész világot meghódíthatja, és ezáltal helyet biztosít neki a társadalomban. (Eltérés a filmtől: a filmben egy legendás parfüm legendás 13. összetevőjét keresi – a maga nemében mindkettő érdekes, a filmes megoldás talán eladhatóbb.)

A főszereplőt a szerző visszataszító emberként írja le, többször úgy éreztem olvasás közben, mintha ő maga is undorodna tőle. Rám viszont ez nem volt hatással, amit a filmélménynek tudtam be; nekem a főszereplő ott kimondottan szimpatikus volt.

Nagyszerű példát láthatunk arra, hogy mi történik, ha az ember a jelleméből adódóan rosszra használja fel rendkívüli képességét. Grenouille esetében a legfőbb szerepet eredendő romlottsága játszotta, ehhez társult a társadalomból való kivetettség, és az alapvető normák ismeretének hiánya, illetve figyelmen kívül hagyása.

A történet végét nem árulom el, annyit viszont igen, hogy ez az egy nem tetszett benne. Az író stílusa viszont annál inkább; ahogy a szagok leírása rendkívül jól sikerült, szinte éreztem a virágillatot, és a város bűzét is. A saját parfümjeimre is más szemmel tekintek azóta.

Danielle Steel – Hullócsillagom

Ez volt a másik, amin a környezetemben élők meglepődtek. Hogy én valaha Danielle Steel olvassak? Magam sem gondoltam volna soha. Mikre nem veszi rá az embert egy kihívás! Persze, azt a véleményt még mindig tartom, hogy ha valamit nem ismerek, akkor nem illik ítélkezni. Az írónőről nem is tudtam sokat, csak annyit, hogy romantikus könyveket ír, sok regénye jelent meg, és nagy számban fogynak. A téma sosem volt a kedvencem, ezért nem is éreztem különösebb igényt arra, hogy megismerjek akár egy vékony szeletet is DS munkásságából. A Hullócsillagom viszont más – ez egy igaz történet, amely az írónő egyik fiáról szól.

A könyv megírásának célja az írónő saját bevallása alapján az volt, hogy segítséget nyújtson más mániás depresszióban szenvedő embereknek, vagy azok hozzátartozóinak. Így szeretné felhívni a figyelmet ennek a betegségnek a súlyosságára, és arra is, hogy a mentális betegségeket komolyan kell venni.

Nick Trainán már egész kisgyermek korában megmutatkoztak az első tünetek, majd ezek az idő előrehaladtával egyre súlyosabbakká váltak. Szétszórtság, abnormálisan felgyorsult életvitel, hangulatingadozások, dühkitörések, magatartásproblémák, tanulási nehézségek, valamint a levertség, az életerő és mindenféle motiváció hiánya, alkohol- és kábítószerfogyasztás.

Tanulmányaimból kifolyólag valamennyire ismerem a mániás depressziót (más néven bipoláris zavart); találkoztam vele elméletben is, és volt alkalmam találkozni, beszélgetni is ilyen betegekkel, a könyv így újat nem igazán mondott a témában. Arra mindenképp jó volt, hogy ilyen fiatal valakiről is olvastam, mivel azok a betegek, akikkel találkoztam, mind felnőttek voltak.

Ha viszont nem tudtam volna, hogy igaz történetet olvasok, azt mondanám, hogy néhány részt tekintve az írónőnek kicsit élénk a fantáziája. 13 évesen szex meg kábítószerek, ráadásul rendszeresen? Bármennyire is tudom az eszemmel, hogy ezek ma is létező dolgok, mégis furcsán hat. Mintha Nick végig, az összes cselekedetében két évvel idősebb lett volna a valódi koránál, mintha az írónő nem jól emlékezne, mit hány évesen csinált a fia. Mégis, a naplóiból vett idézetek is őt igazolják. Nincs jogom tehát kételkedni.

Nagy tisztelet jár Danielle Steelnek azért, hogy képes volt mindezt megírni. Nem lehetett könnyű a történteket átélni frissen, majd a könyv írásakor még egyszer. Egyetlen dolog van, amit még mindig nem értek: ha az írónő saját pszichiátere (vagy pszichológusa – egyszer így hívja, egyszer úgy) az elmesélések alapján azt mondta, hogy Nick akár mániás depresszióban is szenvedhet, miért nem hozzá vitte el rögtön? Miért kellett a különböző orvosokat, kórházakat, táborokat végigjárni?

Amiért mégis nagyon lehúztam a molyos értékelést: az írói stílus. Rengeteg az ismétlés; ha minden csak egyszer lenne leírva, a könyv a harmadrészével rövidebb lenne. Néha nem tudtam eldönteni, hogy azért ír le mindent pár oldallal később még egyszer, vagy sokadszor, mert a) hülyének néz, b) elfelejtette, hogy ezt már mondta, c) mindig minden művében ismétli magát, vagy d) nem akarta ennyiszer ismételni önmagát, de a szerkesztő benne hagyta, hogy látszódjon, mennyire felkavarta az írónőt a sok emlék.

Az ismétlések között is a legzavaróbb az volt, amikor arról írt, hogy Nick mellett a másik nyolc gyerekre is gondolnia kellett, mert őket is szerette. Egy-két említés még egy dolog. De amikor minden problémánál megjelenik ez a mondat, felmerül bennem, hogy nekem, mint olvasónak, vagy saját magának akarja bizonygatni a leírtakat. Nyilvánvaló az írásból, hogy Nick volt a kedvence. Az is egyértelmű, hogy egy problémás gyerek jóval több figyelmet igényel. Nem kell ezt ragozni, főleg nem ennyiszer.

Ahogy egy minta nem minta, és egy mérés nem mérés, úgy egy könyv alapján sem lehet ítéletet mondani egy íróról. Mindazonáltal, nem hiszem, hogy valaha valami mást is el fogok olvasni Danielle Steeltől.

Mihail Solohov – Emberi sors

Utolsóként nagyon röviden egy novelláskötetről teszek említést. Tíz novella szerepel benne, melyek döntően a kozák nép és a szovjethatalom II. világháború körüli viszonyát mutatják be. Nehéz, fájdalmas témákat boncolgat, olvasni mégis könnyű. Legjobban az Idegen vér és az Emberi sors című elbeszélések tetszettek, de mindegyik nagyon jól bemutatja az egyszerű emberek életét és gondolkodását abban a világban. Remek példa ez a kötet arra, hogy miért szeretem az orosz szerzőket.

A fenti vélemények zanzásított változatai olvashatók a Molyon is. Idővel jelentkezem majd a maradék két könyv értékelésével is, ha külön nem is, akkor a mostanihoz hasonlóan. Ha bárkinek bármelyikhez sikerült kedvet csinálnom, vagy esetleg már olvasta is, szívesen megismerném a véleményét.