Papának

Nincsenek illúzióim; ezt a bejegyzést ma végig fogom sírni. Tudom, hogy nem szereted, ha valaki sír, de ma engedd ezt meg nekem.

Egy október végi szombati napon találkoztunk utoljára. Családi hétvége volt, mindkét napot otthon töltöttem, és ahogy szoktam, hozzátok is ellátogattam. Ahogy ígértem, vittem a cicát is, abban a reményben, hogy összebarátkoztok. Ugyanolyan szombat este volt, mint a többi. Aztán hajnalban baleset ért, kórházba kerültél, ahonnan nem jöttél haza. Vagyis… Másképp. Ez 2020-ban volt. Abban az évben, amiről azt hittem, hogy nekem kivételesen nem kell az egészet lehúznom a vécén. Rosszul hittem. Egy éve ezen a napon hagytál itt minket.

Ez az utolsó közös képünk:

Akkor ezt még nem tudtam. Ma pedig Verdi Requiemje szól, amikor ezeket a sorokat írom.

Kevéssé ismertem addig a gyászt. Addig a napig csak dédszülőt veszítettem el, évekkel korábban, ami persze akkor rossz volt, de hamarabb túl tudtam lépni rajta. Mert nem kötődtünk annyira egymáshoz, mint veled.

Veled, aki a születésem pillanatától kezdte szinte napra pontosan 26 évig minden lépésemet követted. Mindenről tudtál, lett légyen az örömteli esemény vagy bánat. Végigizgultuk az iskolai éveket, a váltást általánosról gimire, majd az érettségit, és az egyetemet is minden zh-val és vizsgával, a nyelvvizsgákat, amiből az utolsót már nem érhetted meg. Emlékszem, amikor az első osztály befejezése után aranyfülbevalót kaptam tőled, amit a tinédzser évek alatt cseréltem le. Emlékszem, hogy az első bukott egyetemi vizsgám után nem mertelek felhívni, hogy ne okozzak csalódást, de aztán mégis összeszedtem a bátorságomat, és megértésre találtam. Ahogy utána máskor is. Emlékszem, hogy azt mondtam, a diplomaosztómra tolószékben is el kell jönnöd. Végül sem abban, sem anélkül nem tudtál eljönni, de tudtam, hogy akkor is büszkén ülsz otthon. Ízlelgetted a kibővített nevemet: dr Gombás Anita – Hát, milyen jól hangzik ez! – mondtad. Én meg csak mosolyogtam.
Az iskolai évek után aztán a munkába állásnál is velem együtt izgultál. Jobban vártad az interjúk utáni visszajelzést, mint én magam. Emlékszem, hogy nekem kellett nyugtatni; azt mondták, három héten belül válaszolnak, még csak egy telt el. Nyár van, szabadság van, fognak szólni, eddig is tették. És persze mikor felvettek, együtt örültünk a sikernek.

De nem csak az iskolai és a munkahelyi életemről tudtunk beszélni. Végigasszisztáltad a szerelmeimet, a párkapcsolataimat, elejétől a végéig. Érdekelt, hogy kik a barátaim és mi van velük. Ha kértem, elmondtad a véleményedet, és tanácsot adtál, amit vagy megfogadtam, vagy nem. Ha nem kértem, akkor is ezt tetted, hozzátéve, hogy Nyuszka, ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz.

Amíg otthon laktam, a hétvégék jelentős részét nálatok töltöttem. Segítettem beprogramozni a mobiltelefonjaidat, együtt mondtuk fel a diktafonra, hogy melyik billentyű hányszori megnyomása mit jelent – így tanultál meg vakon sms-t írni, és alig volt olyan üzenet, amelyben elgépelés lett volna. Sokáig kéthetente szombaton ottalvós nap volt – ilyenkor mindig éjfélig beszélgettünk, vagy sokszor még tovább.  Ezt a jó szokásunkat azután is megtartottuk, hogy Budapestre költöztem (direkt írtam így – te mindig így mondtad). Órákig tudtunk telefonon beszélni, sokszor kísértél haza telefonon, amikor esténként óráról vagy kóruspróbáról gyalogoltam haza. Később pedig olyan időpontot kerestél a hívásra, amikor már a számításaid szerint otthon vagyok, aztán játékosan bosszankodtál, ha kiderült, hogy még nem, mert közbejött valami, amiről nem tudtál. Hozzád lassan időpontot kell kérni – mondtad. No hát, ez azóta sem változott.

Nagyon sok mindenről beszélhettünk volna az elmúlt egy évben.

·         A munkahelyi dolgokról – De jó hallgatni, hogy szereted!, Mikor lépsz feljebb?

·         a covidról – Elmennek a p*csába már ezzel a negyedik hullámmal!

·         az oltásról – Tele van a tököm vele., Szerinted érdemes nekem beadatni?

·         a szinglilétemről – Nyuszka, neked az időbeosztásodba bele se férne egy párkapcsolat!

·         a cicákról – Szegény cicuska, minek vitted oda a másikat?, Hát, haláliak ezek a kis dögök! Nagyon jókor vannak neked! – és méltatnád a Cicanaplót, és nevetnél, ha telefonbeszélgetés közben egyikük vagy másikuk csinálna valami őrültséget

·         a kórusról – Jársz még? Hát de hülyeség, hogy ilyen sokáig tart, jól elfáradsz! – de ha fellépés van a MüPában, akkor büszke vagy

·         az olvasmányaimról – Miket olvasol, te leány!

·         a lakásvásárlásról – Nincs semmi? Nem igaz, hogy ilyen sokáig tart, hát mit tökölnek már?! Látszik, hogy ezt se én intéztem!

·         vagy a mai napról, amikor semmilyen betervezett dolog nem jött össze

·         és még ki tudja miről, ami éppen aktuálisan feljön.

Hiányzik ez. Hiányzol te is. Nem jó, hogy ha bemegyek hozzátok, már nem ülsz ott a nappaliban a kanapán, mint egy régi bútordarab. Fent ülsz, a kisszobában a szekrény tetején, egy fehér urnában, felette a falon egy zöld szalaggal és a képekkel. Ha meglátogatlak, abban a székben ülök, amiben te szoktál. És ha úgy érzem, hogy fontos dolgot szeretnék mamával megosztani, azt mondom, menjünk fel, mert neked is hallanod kell. Én hiszem, hogy hallod, és azt is, hogy odaátról figyelsz rám, ránk, és pontosan tudod, mi történik velem, velünk.

A fájdalom nem múlik el, csak csitul idővel. Rosszabb-e most, mint tavaly ilyenkor? Igen. Felocsúdva az első sokkból, belegondolva, hogy egy éve nem láttalak (csak a ravatalon), és a hangodat se hallottam, vagy hogy mennyi mindent mesélnék el neked, ha ma hirtelen betoppannál az ajtón. De a halál az élet velejárója. Ahogy megszületünk, mindannyian efelé megyünk. Kit előbb, kit később ragad el. Nehéz megemészteni, ha valaki, akit szeretünk, elmegy, de kénytelenek vagyunk. A fontos, hogy megőrizzük őt az emlékeinkben. Nem felejtelek soha. És ha valami közbe nem jön, akkor holnap, szombaton találkozunk. A szokott helyen.

 

 

 

Közelmúltbeli olvasmányok

Ismét olvasmányélményekkel jelentkezem!

Az elmúlt hetekben igencsak rákapcsoltam az olvasásra; ennek egyik oka már megint egy kihívás volt, amelyet a Molyon találtam. A címe: Nothing lasts forever. Well, I do. A teljesítéshez két könyvet kellett elolvasni, az egyiknek olyannak kellett lennie, amelynek meghal a főszereplője, a másiknak pedig bármilyen formában kellett megjelenítenie a halált. Nem túl vidám téma, sőt, az első feltétel elég kemény spoilerezés, de tetszett a kihívás, ezért jelentkeztem rá. A baj csak az volt, hogy egy héttel a kihívás vége előtt találtam rá, így olyan könyveket kellett keresnem, amelyeket ez idő alatt biztosan be tudok fejezni.

Így történt, hogy elzarándokoltam a könyvtárba, és azzal a (számára is meglepő) kérdéssel fordultam a könyvtáros hölgyhöz, hogy legyen kedves a fenti kritériumoknak megfelelő műveket ajánlani. Ezen kívül felkerestem a másik jó barátomat, a Google-t is. Végül a következőket vettem ki:

·         John Green – Csillagainkban a hiba

·         Patrick Süskind – A parfüm – egy gyilkos története

·         Danielle Steel – Hullócsillagom

·         Mihail Solohov – Emberi sors

·         Szabó Magda – Az ajtó

·         Janet Evanovich – Két ravatal

A kihívást a rövid idő ellenére duplán sikerült teljesíteni. A megadott idő alatt a lista első két kötetét olvastam el, plusz megtoldottam A ragyogással és a Holdgyermekkel. Utóbbiról nemrég írtam kritikát, itt olvasható.

A listában következő két művet a kihívás lezárulta után olvastam, Az ajtó olvasása folyamatban van, a Két ravatal pedig a soron következő lesz, amely egy másik kihíváshoz megfelelő lesz.

Mivel rövid idő alatt, feszített tempóban olvastam őket, esélyem sem volt arra, hogy mindegyikről külön, hosszú értékelést írjak, ezért döntöttem úgy, hogy egy bejegyzésben, tömörebben fejtem ki róluk a véleményemet, illetve az sem utolsó szempont, hogy nem akartam egy nap alatt négy bejegyzéssel elárasztani sem a blogot, sem a facebook idővonalát. Igyekszem a legkevésbé érzékeltetni, hogy melyik mű melyik feltételnek felel(t) meg.

John Green – Csillagainkban a hiba

Sokat emlegetett történetről van szó, talán nem is a könyv, hanem a belőle készült film miatt. Két rákos fiatalt ismerhetünk meg, akik egy csoportterápián találkoznak, és lassanként szerelem szövődik közöttük. Mégsem ezt helyezik a középpontba, hanem a főszereplő törekvését arra, hogy megtudja, hogy végződik a kedvenc könyve. A szerelmi szálat én mellékesnek éreztem, szerintem érdemben nem ad hozzá sokkal többet, mintha csak barátok maradtak volna. Talán csak azt villantja meg, hogy a szerelem és a párkapcsolat mindenkinek jár, és nem kell (vagy nem szabad), hogy egy betegség ennek akadálya legyen. Többen furcsállták, hogy ezt olvasom; talán romantikusra vágytam, hogy ilyen nyálas valamihez nyúltam? Tulajdonképpen, ha a kihívás miatt nem ajánlják, eszembe sem jutott volna elolvasni.

Pozitív csalódás volt. Tinédzserek szemszögéből megírt, aranyos és egyben szomorú történet; a várakozásokkal ellentétben egyáltalán nem nyálas, csöpögős, sőt még a romantikus címkét sem akasztanám rá. Humorral viszont annál inkább találkozhatunk; fekete humorral, amellyel ezek a betegek, vagy valamely testi fogyatékkal élő emberek élnek azért, hogy ne vagy kevésbé legyen úrrá rajtuk az elkeseredettség, a depresszió az állapotuk miatt. A humor e fajtáját a való életből is ismerem, és elképzelésem szerint a szerző is, annyira találó és annyira hiteles, ahogy megtűzdelte vele a történetet.

Hogy a filmet megnézem-e, még nem döntöttem el.

Patrick Süskind – A parfüm – egy gyilkos története

A parfüm azok közé a könyvek közé tartozik, amelyek filmadaptációjával korábban ismerkedtem meg, mint magával a könyvvel. Sajnos vagy nem sajnos, ez valamelyest befolyásolta is az olvasmányélményt.

A történet egy különleges szaglással megáldott, ám saját szaggal nem rendelkező fiatalemberről szól, aki a parfümkészítés fortélyait kitanulva, tudományát arra igyekszik felhasználni, hogy a saját szagát alkossa meg, amellyel az egész világot meghódíthatja, és ezáltal helyet biztosít neki a társadalomban. (Eltérés a filmtől: a filmben egy legendás parfüm legendás 13. összetevőjét keresi – a maga nemében mindkettő érdekes, a filmes megoldás talán eladhatóbb.)

A főszereplőt a szerző visszataszító emberként írja le, többször úgy éreztem olvasás közben, mintha ő maga is undorodna tőle. Rám viszont ez nem volt hatással, amit a filmélménynek tudtam be; nekem a főszereplő ott kimondottan szimpatikus volt.

Nagyszerű példát láthatunk arra, hogy mi történik, ha az ember a jelleméből adódóan rosszra használja fel rendkívüli képességét. Grenouille esetében a legfőbb szerepet eredendő romlottsága játszotta, ehhez társult a társadalomból való kivetettség, és az alapvető normák ismeretének hiánya, illetve figyelmen kívül hagyása.

A történet végét nem árulom el, annyit viszont igen, hogy ez az egy nem tetszett benne. Az író stílusa viszont annál inkább; ahogy a szagok leírása rendkívül jól sikerült, szinte éreztem a virágillatot, és a város bűzét is. A saját parfümjeimre is más szemmel tekintek azóta.

Danielle Steel – Hullócsillagom

Ez volt a másik, amin a környezetemben élők meglepődtek. Hogy én valaha Danielle Steel olvassak? Magam sem gondoltam volna soha. Mikre nem veszi rá az embert egy kihívás! Persze, azt a véleményt még mindig tartom, hogy ha valamit nem ismerek, akkor nem illik ítélkezni. Az írónőről nem is tudtam sokat, csak annyit, hogy romantikus könyveket ír, sok regénye jelent meg, és nagy számban fogynak. A téma sosem volt a kedvencem, ezért nem is éreztem különösebb igényt arra, hogy megismerjek akár egy vékony szeletet is DS munkásságából. A Hullócsillagom viszont más – ez egy igaz történet, amely az írónő egyik fiáról szól.

A könyv megírásának célja az írónő saját bevallása alapján az volt, hogy segítséget nyújtson más mániás depresszióban szenvedő embereknek, vagy azok hozzátartozóinak. Így szeretné felhívni a figyelmet ennek a betegségnek a súlyosságára, és arra is, hogy a mentális betegségeket komolyan kell venni.

Nick Trainán már egész kisgyermek korában megmutatkoztak az első tünetek, majd ezek az idő előrehaladtával egyre súlyosabbakká váltak. Szétszórtság, abnormálisan felgyorsult életvitel, hangulatingadozások, dühkitörések, magatartásproblémák, tanulási nehézségek, valamint a levertség, az életerő és mindenféle motiváció hiánya, alkohol- és kábítószerfogyasztás.

Tanulmányaimból kifolyólag valamennyire ismerem a mániás depressziót (más néven bipoláris zavart); találkoztam vele elméletben is, és volt alkalmam találkozni, beszélgetni is ilyen betegekkel, a könyv így újat nem igazán mondott a témában. Arra mindenképp jó volt, hogy ilyen fiatal valakiről is olvastam, mivel azok a betegek, akikkel találkoztam, mind felnőttek voltak.

Ha viszont nem tudtam volna, hogy igaz történetet olvasok, azt mondanám, hogy néhány részt tekintve az írónőnek kicsit élénk a fantáziája. 13 évesen szex meg kábítószerek, ráadásul rendszeresen? Bármennyire is tudom az eszemmel, hogy ezek ma is létező dolgok, mégis furcsán hat. Mintha Nick végig, az összes cselekedetében két évvel idősebb lett volna a valódi koránál, mintha az írónő nem jól emlékezne, mit hány évesen csinált a fia. Mégis, a naplóiból vett idézetek is őt igazolják. Nincs jogom tehát kételkedni.

Nagy tisztelet jár Danielle Steelnek azért, hogy képes volt mindezt megírni. Nem lehetett könnyű a történteket átélni frissen, majd a könyv írásakor még egyszer. Egyetlen dolog van, amit még mindig nem értek: ha az írónő saját pszichiátere (vagy pszichológusa – egyszer így hívja, egyszer úgy) az elmesélések alapján azt mondta, hogy Nick akár mániás depresszióban is szenvedhet, miért nem hozzá vitte el rögtön? Miért kellett a különböző orvosokat, kórházakat, táborokat végigjárni?

Amiért mégis nagyon lehúztam a molyos értékelést: az írói stílus. Rengeteg az ismétlés; ha minden csak egyszer lenne leírva, a könyv a harmadrészével rövidebb lenne. Néha nem tudtam eldönteni, hogy azért ír le mindent pár oldallal később még egyszer, vagy sokadszor, mert a) hülyének néz, b) elfelejtette, hogy ezt már mondta, c) mindig minden művében ismétli magát, vagy d) nem akarta ennyiszer ismételni önmagát, de a szerkesztő benne hagyta, hogy látszódjon, mennyire felkavarta az írónőt a sok emlék.

Az ismétlések között is a legzavaróbb az volt, amikor arról írt, hogy Nick mellett a másik nyolc gyerekre is gondolnia kellett, mert őket is szerette. Egy-két említés még egy dolog. De amikor minden problémánál megjelenik ez a mondat, felmerül bennem, hogy nekem, mint olvasónak, vagy saját magának akarja bizonygatni a leírtakat. Nyilvánvaló az írásból, hogy Nick volt a kedvence. Az is egyértelmű, hogy egy problémás gyerek jóval több figyelmet igényel. Nem kell ezt ragozni, főleg nem ennyiszer.

Ahogy egy minta nem minta, és egy mérés nem mérés, úgy egy könyv alapján sem lehet ítéletet mondani egy íróról. Mindazonáltal, nem hiszem, hogy valaha valami mást is el fogok olvasni Danielle Steeltől.

Mihail Solohov – Emberi sors

Utolsóként nagyon röviden egy novelláskötetről teszek említést. Tíz novella szerepel benne, melyek döntően a kozák nép és a szovjethatalom II. világháború körüli viszonyát mutatják be. Nehéz, fájdalmas témákat boncolgat, olvasni mégis könnyű. Legjobban az Idegen vér és az Emberi sors című elbeszélések tetszettek, de mindegyik nagyon jól bemutatja az egyszerű emberek életét és gondolkodását abban a világban. Remek példa ez a kötet arra, hogy miért szeretem az orosz szerzőket.

A fenti vélemények zanzásított változatai olvashatók a Molyon is. Idővel jelentkezem majd a maradék két könyv értékelésével is, ha külön nem is, akkor a mostanihoz hasonlóan. Ha bárkinek bármelyikhez sikerült kedvet csinálnom, vagy esetleg már olvasta is, szívesen megismerném a véleményét.