Papának

Nincsenek illúzióim; ezt a bejegyzést ma végig fogom sírni. Tudom, hogy nem szereted, ha valaki sír, de ma engedd ezt meg nekem.

Egy október végi szombati napon találkoztunk utoljára. Családi hétvége volt, mindkét napot otthon töltöttem, és ahogy szoktam, hozzátok is ellátogattam. Ahogy ígértem, vittem a cicát is, abban a reményben, hogy összebarátkoztok. Ugyanolyan szombat este volt, mint a többi. Aztán hajnalban baleset ért, kórházba kerültél, ahonnan nem jöttél haza. Vagyis… Másképp. Ez 2020-ban volt. Abban az évben, amiről azt hittem, hogy nekem kivételesen nem kell az egészet lehúznom a vécén. Rosszul hittem. Egy éve ezen a napon hagytál itt minket.

Ez az utolsó közös képünk:

Akkor ezt még nem tudtam. Ma pedig Verdi Requiemje szól, amikor ezeket a sorokat írom.

Kevéssé ismertem addig a gyászt. Addig a napig csak dédszülőt veszítettem el, évekkel korábban, ami persze akkor rossz volt, de hamarabb túl tudtam lépni rajta. Mert nem kötődtünk annyira egymáshoz, mint veled.

Veled, aki a születésem pillanatától kezdte szinte napra pontosan 26 évig minden lépésemet követted. Mindenről tudtál, lett légyen az örömteli esemény vagy bánat. Végigizgultuk az iskolai éveket, a váltást általánosról gimire, majd az érettségit, és az egyetemet is minden zh-val és vizsgával, a nyelvvizsgákat, amiből az utolsót már nem érhetted meg. Emlékszem, amikor az első osztály befejezése után aranyfülbevalót kaptam tőled, amit a tinédzser évek alatt cseréltem le. Emlékszem, hogy az első bukott egyetemi vizsgám után nem mertelek felhívni, hogy ne okozzak csalódást, de aztán mégis összeszedtem a bátorságomat, és megértésre találtam. Ahogy utána máskor is. Emlékszem, hogy azt mondtam, a diplomaosztómra tolószékben is el kell jönnöd. Végül sem abban, sem anélkül nem tudtál eljönni, de tudtam, hogy akkor is büszkén ülsz otthon. Ízlelgetted a kibővített nevemet: dr Gombás Anita – Hát, milyen jól hangzik ez! – mondtad. Én meg csak mosolyogtam.
Az iskolai évek után aztán a munkába állásnál is velem együtt izgultál. Jobban vártad az interjúk utáni visszajelzést, mint én magam. Emlékszem, hogy nekem kellett nyugtatni; azt mondták, három héten belül válaszolnak, még csak egy telt el. Nyár van, szabadság van, fognak szólni, eddig is tették. És persze mikor felvettek, együtt örültünk a sikernek.

De nem csak az iskolai és a munkahelyi életemről tudtunk beszélni. Végigasszisztáltad a szerelmeimet, a párkapcsolataimat, elejétől a végéig. Érdekelt, hogy kik a barátaim és mi van velük. Ha kértem, elmondtad a véleményedet, és tanácsot adtál, amit vagy megfogadtam, vagy nem. Ha nem kértem, akkor is ezt tetted, hozzátéve, hogy Nyuszka, ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz.

Amíg otthon laktam, a hétvégék jelentős részét nálatok töltöttem. Segítettem beprogramozni a mobiltelefonjaidat, együtt mondtuk fel a diktafonra, hogy melyik billentyű hányszori megnyomása mit jelent – így tanultál meg vakon sms-t írni, és alig volt olyan üzenet, amelyben elgépelés lett volna. Sokáig kéthetente szombaton ottalvós nap volt – ilyenkor mindig éjfélig beszélgettünk, vagy sokszor még tovább.  Ezt a jó szokásunkat azután is megtartottuk, hogy Budapestre költöztem (direkt írtam így – te mindig így mondtad). Órákig tudtunk telefonon beszélni, sokszor kísértél haza telefonon, amikor esténként óráról vagy kóruspróbáról gyalogoltam haza. Később pedig olyan időpontot kerestél a hívásra, amikor már a számításaid szerint otthon vagyok, aztán játékosan bosszankodtál, ha kiderült, hogy még nem, mert közbejött valami, amiről nem tudtál. Hozzád lassan időpontot kell kérni – mondtad. No hát, ez azóta sem változott.

Nagyon sok mindenről beszélhettünk volna az elmúlt egy évben.

·         A munkahelyi dolgokról – De jó hallgatni, hogy szereted!, Mikor lépsz feljebb?

·         a covidról – Elmennek a p*csába már ezzel a negyedik hullámmal!

·         az oltásról – Tele van a tököm vele., Szerinted érdemes nekem beadatni?

·         a szinglilétemről – Nyuszka, neked az időbeosztásodba bele se férne egy párkapcsolat!

·         a cicákról – Szegény cicuska, minek vitted oda a másikat?, Hát, haláliak ezek a kis dögök! Nagyon jókor vannak neked! – és méltatnád a Cicanaplót, és nevetnél, ha telefonbeszélgetés közben egyikük vagy másikuk csinálna valami őrültséget

·         a kórusról – Jársz még? Hát de hülyeség, hogy ilyen sokáig tart, jól elfáradsz! – de ha fellépés van a MüPában, akkor büszke vagy

·         az olvasmányaimról – Miket olvasol, te leány!

·         a lakásvásárlásról – Nincs semmi? Nem igaz, hogy ilyen sokáig tart, hát mit tökölnek már?! Látszik, hogy ezt se én intéztem!

·         vagy a mai napról, amikor semmilyen betervezett dolog nem jött össze

·         és még ki tudja miről, ami éppen aktuálisan feljön.

Hiányzik ez. Hiányzol te is. Nem jó, hogy ha bemegyek hozzátok, már nem ülsz ott a nappaliban a kanapán, mint egy régi bútordarab. Fent ülsz, a kisszobában a szekrény tetején, egy fehér urnában, felette a falon egy zöld szalaggal és a képekkel. Ha meglátogatlak, abban a székben ülök, amiben te szoktál. És ha úgy érzem, hogy fontos dolgot szeretnék mamával megosztani, azt mondom, menjünk fel, mert neked is hallanod kell. Én hiszem, hogy hallod, és azt is, hogy odaátról figyelsz rám, ránk, és pontosan tudod, mi történik velem, velünk.

A fájdalom nem múlik el, csak csitul idővel. Rosszabb-e most, mint tavaly ilyenkor? Igen. Felocsúdva az első sokkból, belegondolva, hogy egy éve nem láttalak (csak a ravatalon), és a hangodat se hallottam, vagy hogy mennyi mindent mesélnék el neked, ha ma hirtelen betoppannál az ajtón. De a halál az élet velejárója. Ahogy megszületünk, mindannyian efelé megyünk. Kit előbb, kit később ragad el. Nehéz megemészteni, ha valaki, akit szeretünk, elmegy, de kénytelenek vagyunk. A fontos, hogy megőrizzük őt az emlékeinkben. Nem felejtelek soha. És ha valami közbe nem jön, akkor holnap, szombaton találkozunk. A szokott helyen.