Amikor 5 évvel ezelőtt megnéztem A keresztapát, fogalmam sem volt róla, hogy ebből a történetből könyv is van. Erre a tavalyi Könyvfesztiválon döbbentem rá, amikor egy idegen nyelvű könyveket is kínáló standnál megláttam az angol nyelvű kiadását. Természetesen azonnal elhoztam, de az elolvasását tologattam. Mindaddig, amíg év elején meg nem fogadtam, hogy többet fogok angolul olvasni, de ha idén csak egy angol könyv jönne össze, akkor ez lesz az. A pontos dátumot végül (ismételten) egy molyos kihívás hozta meg.
Kiadó: Arrow Books
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 596
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 17. – 2020. augusztus 29.
A fülszöveg (a magyar kiadásé):
„A Maffia napi aktualitásként él az emberek tudatában, hiszen lépten-nyomon
hallat magáról. Az olvasó bizonyára érdeklődéssel és izgalommal olvassa majd
regényalakban is a filmvászonról jól ismert, Francis Ford Coppola és Marlon
Brando jóvoltából halhatatlanná és világhírűvé vált, Amerikában letelepedett
Keresztapa, Don Corleone fordulatos, elképesztő epizódokban gazdag történetét.
Módunkban áll végigkísérni a Szicíliából Amerikába vándorolt Corleone família
idősebb és ifjabb nemzedékeinek, barátainak, ellenségeinek sorsát, életét – és
természetesen halálát, hiszen a szereplők legfontosabb jellemvonása az, hogy
tetteiket az Amerikában is virágzó Maffia parancsai határozzák meg, amelyek
között a legfontosabb a szinte közhelynek számító, ám a szervezet tagjai által
mindig halálosan komolyan vett vendetta, vagyis a vérbosszú.”
A borító:
Igazán
semmi extra, fekete borító fehér és piros betűkkel, szerző+cím. No meg egy
marionettbábu zsinórjai, az őket tartó kézzel. Aki hallott már a történetről,
az olasz maffiáról vagy ismeri a filmet, annak ez a kis illusztráció épp eleget
mond.
Így tetszett:
A filmet nagyon szerettem anno, emiatt kissé elfogultan álltam a könyvhöz. A
cselekményre is emlékeztem, ha nem is minden részletére, a fő szál megvolt, de
ahogy olvastam, a mellékszálak is előjöttek. A színészek arca viszont nem
villant be olvasás közben, kivéve Marlon Brandóé, illetve homályosabban Al
Pacinóé.
A történet fordulatokban gazdag, és habár egy kissé lassan halad előre,
korántsem unalmas. Nem teljesen lineáris a történetvezetés; két nagyobb esemény
között olvashatunk egy-egy visszaemlékezést, jellemrajzot, gyermekkori
történetet. Ezek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a szereplőket jobban
megismerjük, és a jó vagy a rossz kalapba, vagy akár egyikből a másikba tegyük.
Nagyon élveztem azt, ahogy a szerző a Corleone családot bemutatja.
Érezhető, hogy valami nem teljesen tiszta, mégis igyekszik úgy leírni őket és a
tevékenységüket, mintha teljesen legális lenne minden, amihez közük van.
Beépülnek a társadalomba, a főbb hatalmi szervekbe, miközben egy saját
társadalmat alkotnak meg, amelyben a lojalitásnak van talán a legfőbb szerepe,
és ahol az önbíráskodást sem büntetik. Minden elsimítható, legitimálható a
megfelelő eszközökkel, ők maguk pedig szinte érinthetetlenek.
Habár nagyjából tudtam, minek kell következnie, mégis izgatottan vártam
minden eseményt, olvastatta magát, vitt magával. Hogy van tovább? Mit nem tudok még? És amikor már azt hinné az
ember, hogy itt a vége, akkor látja, hogy van még 200 oldal, és felteszi a
kérdést, hogy ugyan mi jöhet még?
Ebből az is látható, hogy több ponton befejeződhetett volna a történet, több
helyen el lehetett volna vágni és az olvasó fantáziájára lehetett volna bízni a
továbbiakat. Mario Puzo mégis mindent lezár, mindenre van valamilyen megoldása.
Épp, mint Don Vitónak. J Rendkívül szemléletesen ír, az ember szinte kívánja, hogy ott legyen a
szereplők között, vagy némelyikük helyében. Nem tudom, a magyar fordítás
mennyire tudja ezt visszaadni. Nem is biztos, hogy akarom ezt tudni.
Ami visszagondolva kicsit furcsa, hogy ellenszenves szereplőt keveset
találtam. Majdnem mindenki szimpatikus volt valamiért. Don Vito az erős,
határozott jelleméért, Sonnynak a forrófejűsége ellenére is voltak nemes
érzelmei, Kay pedig épp a naivitása miatt szerethető. Carlo volt az, akit nem
csíptem amiatt, ahogy Connie-val bánt, illetve Johnny Fontane tűnt arrogánsnak.
A család ellenségeit felületesen mutatja be Puzo, keveset tudunk meg róluk;
ellenségek és kész, senki ne kérdezze, miért. Az abszolút kedvencem Michael
karaktere és az ő regényes sorsa; a legkisebb fiú, aki kilóg a sorból, aki a legalkalmasabb
lenne a családi vállalkozás átvételére, de ő ebből nem kér, igyekszik a lehető
legtávolabb maradni tőle. Mikor aztán mégis belekeveredik, belátja, hogy
nemcsak kihúzni nem tudja magát belőle, hanem egyenesen kötelessége, hogy részt
vegyen mindenben, ami a családot érinti. Ebből a szempontból nézve az ő,
illetve Kay jelleme fejlődik a legtöbbet, a többi szereplő jelleme ennél
kevésbé látványosan mozdul meg, ha megmozdul egyáltalán.
Érdekes a nők helyzete és szerepe is a történetben. Nagyon szigorúan,
feminista szemszögből nézve itt elnyomás, alárendeltség, bizonyos esetben akár
nőgyűlölet is van. A nők nem vehetnek részt a család ügyeiben, nem is tudhatnak
azokról. Az egyik oldalon tulajdonképpen csak azért vannak, hogy a háztartást vezessék
és gyereket szüljenek, a másik oldalon pedig a szexuális szükségletek
kielégítésére. Valamiképpen a férfiak egymás közti, veszélyes játékainak
áldozatai ők. Mama Corleone esetében mégsem teljesen ezt éreztem. Őt inkább
csodáltam azért, ahogy a saját helyzetét kezelte a családban. Ahogy elfogadta a
neki szánt helyet, ahogy megbékélt vele, amolyan jobb is, ha én ezekről nem tudok módon. Voltak azok a korok, és
voltak és vannak azok a társadalmi rétegek, ahol ez normális. Épp ezért nem
érzem azt, hogy Puzo degradálni akarta volna a nőket, inkább hiteles szeretett
volna lenni.
Mindent összevetve: szeretem, imádom, és ha nem lenne még jó sok olvasásra
váró könyv a polcomon, akár most azonnal újrakezdeném.
Soraimat szokásomhoz híven a könyvből vett kedvenc gondolataimmal zárom
(természetesen a hivatalos magyar fordítást mellékelve):
„A man who is not a father to his
children can never be a real man.” (Aki
nem apja a gyermekeinek, sohasem lesz igazi ember.)
„A million dollars cash doesn’t
grow on trees.” (Egymillió dollár készpénz nem terem minden bokorban.)
„But time erodes gratitude more
quickly than it does beauty.( De az idő hamarabb
kikezdi a hálát, mint a szépséget.)
„Every man has one destiny.” (Minden embernek csak egy sorsa van.)
“Revenge is a dish that tastes
best when it is cold.” (A bosszú olyan étel, amely hidegen a legízletesebb.)
Végezetül pedig a magyarázat a képhez: A Whiskyből és Amarettóból álló
koktélt Godfather-nek hívják; nem sokkal azután találtam rá, hogy a filmet
láttam, majd 5 évvel később, a könyv olvasásának ideje alatt találkoztam vele
újra. Azt hiszem, ez jelent valamit. J
5/5🌟
