Amerikából jöttem

Általában nem nagy dolog, ha bővül a könyvgyűjteményem; ezt minden valamire való könyvmoly elmondhatja magáról. Könyvespolcom új lakójáról viszont van mit mondani. Egy dedikált Joe Hill-kötet története következik.

Teljesen véletlenül, egy facebook-hirdetésben akadtam rá a Premiere Collectibles nevet viselő cégre, akik dedikált könyvek árusításával foglalkoznak, és időnként Live Signing eseményeket rendeznek. Ez annyit tesz, hogy az erre felkért író élőben dedikálja egy bizonyos könyvét, amelyet az esemény zárásáig lehet megrendelni. A hirdetés, amelyet én láttam, Joe Hill Full Throttle című, tavaly év végén megjelent novelláskötetéről szólt. Azonnal lázba jöttem, majd fél nap őrlődés után szinte az utolsó pillanatban rendeltem meg. Nem érdekelt az ára, nem érdekelt, hogy ezért három-négy másik könyvet vetettem volna; csak az aláírás lebegett a szemem előtt. Ekkor március 26-a volt.

Rendben megérkezett a visszaigazoló e-mail a tájékoztatással, miszerint feladás után 2-3 héten belül meg kell kapnom a csomagot. Ezt, és még egy plusz hetet türelmesen kivártam, ekkor kezdett gyanús lenni, hogy semmit nem kaptam. Felvettem hát a kapcsolatot a Premiere Collectibles ügyfélszolgálatával, finoman érdeklődve, hogy merre jár a csomagom. Nagyon korrektek voltak, elnézést kértek a csúszásért, elmagyarázták, hogy ők sem kapták meg időben a soron következő szállítmányt. Felajánlották a visszatérítés lehetőségét, ha mégsem kérem. Na, azt már nem – gondoltam, majd megköszöntem a tájékoztatást és közöltem velük, hogy nyugodt szívvel várok tovább, nem sietek sehova. A csomagot végül május 2-án adták fel.

Innentől naponta néztem a megadott nyomkövető oldalon, hogy hol tart, és egyre növekvő izgalommal vártam az érkezését. Örültem, amikor megláttam a május 14-i ­Arrived at regional facility, Budapest Hungary bejegyzést. Ez gyors volt! Nem tartott sokáig az öröm; a rendszer ezen a ponton beragadt, és heteken keresztül nem mutatott mást. A Magyar Posta nyomkövető rendszerében nem volt benne, mintha még meg sem érkezett volna az országba. Ezt telefonon is megerősítették, illetve azt tanácsolták, várjak még, mert a járvány miatt két hétre karanténba helyezik a csomagokat. Jó, akkor várok. Nem is két, hanem négy egész hetet vártam, semmi változás. Június vége volt, és esedékessé vált egy költözés, így eléggé sürgető volt, hogy megérkezzen a csomag. Ekkor azt javasolták, hogy forduljak a posta ügyfélszolgálatához, hátha tudnak segíteni.  Mondanom sem kell, hogy egy automatikus üzenetet kaptam vissza, amelyben nemhogy a kérdésemre nem válaszoltak, hanem teljesen más témában kaptam tájékoztatást. Annyi haszna azért volt, hogy az egyik bekezdésben megemlítették, hogy a feladóhoz lehet még fordulni. Megírtam hát a második udvarias érdeklődő levelet a Premiere Collectibles-nek.

Ismét kedvesek voltak, sajnálkoztak, hogy ennyit kell várnom, ez nem általános, de most a futárcégnél nagyon kevesen dolgoznak, ez okozhatta a csomag beragadását. De adjak nekik egy hetet, utánajárnak, hogy mi van. Noha azóta sem válaszoltak, láttam, hogy intézkedtek; már a következő napon látható volt egy június 14-i bejegyzés az általuk küldött nyomkövető rendszerben: ezen a napon a küldemény megérkezett Rotterdamba! Remek, ezek szerint májusban még nemhogy Budapesten, de Európában sem volt. No, nem baj, legalább úton van, most már tényleg mindjárt jön.

Rotterdam azért nem itt van; nagyon szurkoltam neki, hogy érkezzen meg még a költözés előtt, de sajnos nem volt szerencsém. A következő lépés az volt, hogy fülön csípjem, amikor az országba érkezik, és átkérjem az új címre. Két lehetséges helyen is jeleztem, hogy más címre kérem, biztosítottak, hogy menni fog, nem lesz gond, átírták, másnap átvehetem. 

Figyeltem is a nyomkövetőt, hogy tényleg így lesz-e. Ekkor jött az újabb meglepetés: nem írtak át semmit, a postás reggel szépen elvitte a rossz címre és bedobta a ládába az értesítőt. Egyelek meg titeket, épp ezt akartam elkerülni. Végül a mai napon, értesítő nélkül sikerült elhozni a postáról a csomagot, azonnal fel is bontottam. 

Most annak kellene jönnie, hogy nem is az volt benne. De ezzel szerencsére már nem kellett szembesülnöm. Az olvasása ugyan még várat magára, de a tudat, hogy van egy dedikált Joe Hill-könyvem, mindenért kárpótol. :)

 

A goth és a szemüveg

A legutóbbi bejegyzésem közzétételekor rádöbbentem, hogy négy hete csak könyvértékeléseket osztottam meg. Kissé elhavazódtam, nem is tudtam még magam mindennel utolérni (nem, én nem vagyok home office-ban), és téma sem jutott eszembe. A mai nap viszont alkalmas arra, hogy életem egy apró mozzanatát hírül adjam: új szemüveget kaptam.

9 éves korom óta, tehát már több, mint 15 éve kell szemüveget viselnem; emlékeim szerint egyik napról a másikra történt meg (vagy csak így vettem észre), hogy nem tudom elolvasni a táblára írtakat. Gyorsan jeleztem otthon, kértünk időpontot, fogadtak, amikor fogadtak, és kiderült, hogy a problémámat rövidlátás okozza. Ekkor a bal szememre egy -2.00-es, a jobbra pedig egy -1,50-es dioptriájú lencsét kaptam. Sok vagy nem vészes – ebben az orvos és az optikus nem értettek egyet, de mindegy is volt. Körülbelül még két hétig hunyorogtam és mászkáltam a táblához, aztán egyszer csak megérkezett a szemüveg. Emlékszem, amikor felvettem, kimentem az udvarra és mindenfelé nézelődtem. Boldog voltam, hogy végre látok.

Sokára jutottam el újra a szemészetre; a javasolt következő évi kontrollra 6. osztályban, 12 évesen mentem el, már nem tudom, mi okból. Talán mert ekkor kezdtem azt érezni, hogy az akkori szemüveg már nem megfelelő. Ennél a pontnál indult el egy fokozatos romlás, ami 8 évvel ezelőtt, 17 évesen látszott megállni. A dioptria ekkor: bal: -3,50, jobb: -4,25. Nem szemüvegeseknek: ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy szemüveg nélkül a szoba másik oldalán álló ember arcát már nem tudom kivenni, az asztalon levő bögre mintája sem tiszta. Ha közel van, talán annyit látok, hogy van-e rajta minta, ha messzebb van, azt sem.

9 év alatt bőven hozzá lehet szokni a szemüveg viseléséhez. Mivel nélküle elég rosszul láttam mindig is, fel se merült, hogy ne hordjam. Nem éreztem cikinek, és annyira a részemmé vált, hogy nem is tudtam elképzelni, hogy ne legyen. Se kontaktlencsén, se műtéten nem gondolkoztam egy bizonyos pontig.

Érettségi előtt kezdett el zavarni. Azelőtt sem tartottam magam szépnek, de ekkor döbbentem rá, hogy a szemüveg csak ront a helyzeten. Egyetlen fénykép sem tetszett magamról, se az, amit beállítottak, se a lesifotók. Sok év telt el, mire rájöttem, hogy a szemüveg miatt. Sok év telt el, mire rájöttem, hogy eltolja az arányokat a fejemen. Akkor már valamennyire sminkeltem; az is zavart, hogy nem látszik, nem érvényesül. Mindez negatívan hatott az akkor sem túl magas önbizalmamra. Ekkor már felmerült bennem a kontaktlencse gondolata, de tudtam, hogy nem olcsó mulatság, és mivel nem volt annyi zsebpénzem, hogy magam finanszírozzam, a szüleimet pedig nem akartam vele terhelni, nem is említettem, hogy kipróbálnám. A végső lökést az akkori barátom egy távoli rokona adta meg; vele nem találkoztam, csak a telefonján mutatott neki rólam egy képet. Az első megjegyzése egy rosszalló-meglepődött kérdés volt: „Szemüveges?” Ebből én úgy éreztem, hogy első pillantásra leírtak, és ha nála ez így megy, könnyen mehet így másoknál is. Nem akartam többé szemüveges lenni, nem akartam, hogy megbélyegezzenek.

Nem emlékszem pontosan, milyen beszélgetés kapcsán merült fel, hogy szeretném kipróbálni a kontaktlencsét. Nem direkt kérés volt; anyukám forgatta úgy a kérdéseit, hogy végül kinyögtem: szeretném. Hamar találtunk egy szemészt, aki rendelt nekem próbalencsét és megtanított a kezelésére. Kiderült, hogy nem is olyan ördöngösség, a szemem is bírja és annyira nem is drága, mint gondoltam. Boldog voltam.

7 év telt el azóta. A szemüveget a lehető leginkább kerültem, se esténként, se hétvégén, se szünetben nem viseltem. Még az esti, elalvás előtti olvasáshoz se. Csak akkor vettem fel, ha nagyon muszáj volt; ha lázasan feküdtem otthon, vagy ha a lencse valami oknál fogva négy óránál kevesebbet tudott ázni a tárolófolyadékban. Közösségbe nem mentem vele. Illetve azon a pár napon, amikor órák után vagy munkából mentem látásvizsgálatra, és kérték, hogy szemüvegben menjek. Mivel az egyetem alatt elég jól megtaláltam önmagam, ezen alkalmakkor igyekeztem a megjelenésembe rendesen beépíteni a szemüveget, mintha arra a napra csak egy plusz ékszert vettem volna fel. Nagyjából sikerült; még mindig nem szerettem, de nem éreztem annyira nagyon rossznak, mint előtte.

Valamikor az egyetem vége felé  elkísértem az egyik barátnőmet az optikushoz keretet választani, és poénból próbálgattam én is néhányat. Találtam egy „cicás” keretet – macskaszemre emlékeztet a formája, azért hívom cicásnak -, amit ténylegesen a hecc kedvéért próbáltam fel, gondolva, hogy milyen hülyén fog állni. Tévedtem. Majd eldöntöttem, hogy ha egyszer új szemüveget kell csináltatnom, ilyen keretet fogok venni. Ennek az ideje most jött el.

Nem gondoltam, hogy az ez évi szűrővizsgálat dioptriaváltozást fog mutatni. Nem lett sokkal rosszabb a helyzet, a kontaktlencsémen nem is kell változtatni, de azt javasolták, hogy bármilyen ritkán is hordanám a szemüveget, legyen egy új, egy jó, mert bármi történhet a lencsével. Beletörődtem, és úgy indultam neki, hogy a lehető legkevesebbet fogom hordani, ezért minél olcsóbb legyen, de ha már anno eldöntöttem, hogy más fazont választok, akkor most megteszem. Összegyűjtöttem hát az összes cicás keretet, megállapítottam, hogy még mindig tetszik, választottam, és sokévi kontaktlencse-viselés után alig vártam, hogy elkészüljön. Ma reggel úgy készültem, hogy ha szólnak, hogy mehetek érte, egész nap viselhessem.

Majd amikor felvettem, jött a megvilágosodás: nekem nem magával a szemüveggel volt bajom. Hanem azzal, akihez a szemüveget kötöttem. A régi önmagammal. Most úgy érzem, hogy ezt nem fogom utálni. Sőt, előfordulhat, hogy szeretni is fogom.  Egyelőre szoknom kell; 7 év lencse után nagyon furcsa, hogy van valami a fejemen, aminek látom az alját és a tetejét, aminek nekiütődik a teás bögre, és ami elhomályosodik a meleg teától. Meglepő a tükörbe is belenézni, ahogy az is, hogy néhány él, ami eddig egyenes volt, most nem az.

Nem fogok teljesen visszatérni a szemüvegre. Biztos, hogy a hétköznapok nagy részében ismét lencsét fogok hordani, de az elképzelhető, hogy hétvégén szemüvegben leszek, és talán néha emberek közé is megyek így. Az öltözködésbe beépíthető, és egyébként sem ezen múlik az a sokat emlegetett trúság. (Hanem a zenén, ugye?)

S ha már ennyit meséltem róla, meg is mutatom:

Szép hétvégét! J