A legutóbbi bejegyzésem közzétételekor rádöbbentem, hogy négy hete csak
könyvértékeléseket osztottam meg. Kissé elhavazódtam, nem is tudtam még magam
mindennel utolérni (nem, én nem vagyok home office-ban), és téma sem jutott
eszembe. A mai nap viszont alkalmas arra, hogy életem egy apró mozzanatát hírül
adjam: új szemüveget kaptam.
9 éves korom óta, tehát már több, mint 15 éve kell szemüveget viselnem; emlékeim
szerint egyik napról a másikra történt meg (vagy csak így vettem észre), hogy
nem tudom elolvasni a táblára írtakat. Gyorsan jeleztem otthon, kértünk
időpontot, fogadtak, amikor fogadtak, és kiderült, hogy a problémámat
rövidlátás okozza. Ekkor a bal szememre egy -2.00-es, a jobbra pedig egy
-1,50-es dioptriájú lencsét kaptam. Sok vagy nem vészes – ebben az orvos és az
optikus nem értettek egyet, de mindegy is volt. Körülbelül még két hétig
hunyorogtam és mászkáltam a táblához, aztán egyszer csak megérkezett a
szemüveg. Emlékszem, amikor felvettem, kimentem az udvarra és mindenfelé
nézelődtem. Boldog voltam, hogy végre látok.
Sokára jutottam el újra a szemészetre; a javasolt következő évi kontrollra
6. osztályban, 12 évesen mentem el, már nem tudom, mi okból. Talán mert ekkor
kezdtem azt érezni, hogy az akkori szemüveg már nem megfelelő. Ennél a pontnál
indult el egy fokozatos romlás, ami 8 évvel ezelőtt, 17 évesen látszott
megállni. A dioptria ekkor: bal: -3,50, jobb: -4,25. Nem szemüvegeseknek: ezt
nagyjából úgy kell elképzelni, hogy szemüveg nélkül a szoba másik oldalán álló
ember arcát már nem tudom kivenni, az asztalon levő bögre mintája sem tiszta.
Ha közel van, talán annyit látok, hogy van-e rajta minta, ha messzebb van, azt
sem.
9 év alatt bőven hozzá lehet szokni a szemüveg viseléséhez. Mivel nélküle
elég rosszul láttam mindig is, fel se merült, hogy ne hordjam. Nem éreztem
cikinek, és annyira a részemmé vált, hogy nem is tudtam elképzelni, hogy ne
legyen. Se kontaktlencsén, se műtéten nem gondolkoztam egy bizonyos pontig.
Érettségi előtt kezdett el zavarni. Azelőtt sem tartottam magam szépnek, de
ekkor döbbentem rá, hogy a szemüveg csak ront a helyzeten. Egyetlen fénykép sem
tetszett magamról, se az, amit beállítottak, se a lesifotók. Sok év telt el,
mire rájöttem, hogy a szemüveg miatt. Sok év telt el, mire rájöttem, hogy
eltolja az arányokat a fejemen. Akkor már valamennyire sminkeltem; az is
zavart, hogy nem látszik, nem érvényesül. Mindez negatívan hatott az akkor sem
túl magas önbizalmamra. Ekkor már felmerült bennem a kontaktlencse gondolata,
de tudtam, hogy nem olcsó mulatság, és mivel nem volt annyi zsebpénzem, hogy
magam finanszírozzam, a szüleimet pedig nem akartam vele terhelni, nem is
említettem, hogy kipróbálnám. A végső lökést az akkori barátom egy távoli
rokona adta meg; vele nem találkoztam, csak a telefonján mutatott neki rólam
egy képet. Az első megjegyzése egy rosszalló-meglepődött kérdés volt: „Szemüveges?”
Ebből én úgy éreztem, hogy első pillantásra leírtak, és ha nála ez így megy,
könnyen mehet így másoknál is. Nem akartam többé szemüveges lenni, nem akartam,
hogy megbélyegezzenek.
Nem emlékszem pontosan, milyen beszélgetés kapcsán merült fel, hogy
szeretném kipróbálni a kontaktlencsét. Nem direkt kérés volt; anyukám forgatta
úgy a kérdéseit, hogy végül kinyögtem: szeretném. Hamar találtunk egy szemészt,
aki rendelt nekem próbalencsét és megtanított a kezelésére. Kiderült, hogy nem
is olyan ördöngösség, a szemem is bírja és annyira nem is drága, mint
gondoltam. Boldog voltam.
7 év telt el azóta. A szemüveget a lehető leginkább kerültem, se esténként,
se hétvégén, se szünetben nem viseltem. Még az esti, elalvás előtti olvasáshoz
se. Csak akkor vettem fel, ha nagyon muszáj volt; ha lázasan feküdtem otthon,
vagy ha a lencse valami oknál fogva négy óránál kevesebbet tudott ázni a
tárolófolyadékban. Közösségbe nem mentem vele. Illetve azon a pár napon, amikor
órák után vagy munkából mentem látásvizsgálatra, és kérték, hogy szemüvegben
menjek. Mivel az egyetem alatt elég jól megtaláltam önmagam, ezen alkalmakkor
igyekeztem a megjelenésembe rendesen beépíteni a szemüveget, mintha arra a
napra csak egy plusz ékszert vettem volna fel. Nagyjából sikerült; még mindig
nem szerettem, de nem éreztem annyira nagyon rossznak, mint előtte.
Valamikor az egyetem vége felé elkísértem az egyik barátnőmet az optikushoz
keretet választani, és poénból próbálgattam én is néhányat. Találtam egy „cicás”
keretet – macskaszemre emlékeztet a formája, azért hívom cicásnak -, amit
ténylegesen a hecc kedvéért próbáltam fel, gondolva, hogy milyen hülyén fog
állni. Tévedtem. Majd eldöntöttem, hogy ha egyszer új szemüveget kell
csináltatnom, ilyen keretet fogok venni. Ennek az ideje most jött el.
Nem gondoltam, hogy az ez évi szűrővizsgálat dioptriaváltozást fog mutatni.
Nem lett sokkal rosszabb a helyzet, a kontaktlencsémen nem is kell változtatni,
de azt javasolták, hogy bármilyen ritkán is hordanám a szemüveget, legyen egy
új, egy jó, mert bármi történhet a lencsével. Beletörődtem, és úgy indultam
neki, hogy a lehető legkevesebbet fogom hordani, ezért minél olcsóbb legyen, de
ha már anno eldöntöttem, hogy más fazont választok, akkor most megteszem.
Összegyűjtöttem hát az összes cicás keretet, megállapítottam, hogy még mindig
tetszik, választottam, és sokévi kontaktlencse-viselés után alig vártam, hogy
elkészüljön. Ma reggel úgy készültem, hogy ha szólnak, hogy mehetek érte, egész
nap viselhessem.
Majd amikor felvettem, jött a megvilágosodás: nekem nem magával a
szemüveggel volt bajom. Hanem azzal, akihez a szemüveget kötöttem. A régi
önmagammal. Most úgy érzem, hogy ezt nem fogom utálni. Sőt, előfordulhat, hogy
szeretni is fogom. Egyelőre szoknom
kell; 7 év lencse után nagyon furcsa, hogy van valami a fejemen, aminek látom
az alját és a tetejét, aminek nekiütődik a teás bögre, és ami elhomályosodik a
meleg teától. Meglepő a tükörbe is belenézni, ahogy az is, hogy néhány él, ami eddig
egyenes volt, most nem az.
Nem fogok teljesen visszatérni a szemüvegre. Biztos, hogy a hétköznapok
nagy részében ismét lencsét fogok hordani, de az elképzelhető, hogy hétvégén
szemüvegben leszek, és talán néha emberek közé is megyek így. Az öltözködésbe
beépíthető, és egyébként sem ezen múlik az a sokat emlegetett trúság. (Hanem a
zenén, ugye?)
S ha már ennyit meséltem róla, meg is mutatom:
Szép hétvégét! J
