A goth és a szemüveg

A legutóbbi bejegyzésem közzétételekor rádöbbentem, hogy négy hete csak könyvértékeléseket osztottam meg. Kissé elhavazódtam, nem is tudtam még magam mindennel utolérni (nem, én nem vagyok home office-ban), és téma sem jutott eszembe. A mai nap viszont alkalmas arra, hogy életem egy apró mozzanatát hírül adjam: új szemüveget kaptam.

9 éves korom óta, tehát már több, mint 15 éve kell szemüveget viselnem; emlékeim szerint egyik napról a másikra történt meg (vagy csak így vettem észre), hogy nem tudom elolvasni a táblára írtakat. Gyorsan jeleztem otthon, kértünk időpontot, fogadtak, amikor fogadtak, és kiderült, hogy a problémámat rövidlátás okozza. Ekkor a bal szememre egy -2.00-es, a jobbra pedig egy -1,50-es dioptriájú lencsét kaptam. Sok vagy nem vészes – ebben az orvos és az optikus nem értettek egyet, de mindegy is volt. Körülbelül még két hétig hunyorogtam és mászkáltam a táblához, aztán egyszer csak megérkezett a szemüveg. Emlékszem, amikor felvettem, kimentem az udvarra és mindenfelé nézelődtem. Boldog voltam, hogy végre látok.

Sokára jutottam el újra a szemészetre; a javasolt következő évi kontrollra 6. osztályban, 12 évesen mentem el, már nem tudom, mi okból. Talán mert ekkor kezdtem azt érezni, hogy az akkori szemüveg már nem megfelelő. Ennél a pontnál indult el egy fokozatos romlás, ami 8 évvel ezelőtt, 17 évesen látszott megállni. A dioptria ekkor: bal: -3,50, jobb: -4,25. Nem szemüvegeseknek: ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy szemüveg nélkül a szoba másik oldalán álló ember arcát már nem tudom kivenni, az asztalon levő bögre mintája sem tiszta. Ha közel van, talán annyit látok, hogy van-e rajta minta, ha messzebb van, azt sem.

9 év alatt bőven hozzá lehet szokni a szemüveg viseléséhez. Mivel nélküle elég rosszul láttam mindig is, fel se merült, hogy ne hordjam. Nem éreztem cikinek, és annyira a részemmé vált, hogy nem is tudtam elképzelni, hogy ne legyen. Se kontaktlencsén, se műtéten nem gondolkoztam egy bizonyos pontig.

Érettségi előtt kezdett el zavarni. Azelőtt sem tartottam magam szépnek, de ekkor döbbentem rá, hogy a szemüveg csak ront a helyzeten. Egyetlen fénykép sem tetszett magamról, se az, amit beállítottak, se a lesifotók. Sok év telt el, mire rájöttem, hogy a szemüveg miatt. Sok év telt el, mire rájöttem, hogy eltolja az arányokat a fejemen. Akkor már valamennyire sminkeltem; az is zavart, hogy nem látszik, nem érvényesül. Mindez negatívan hatott az akkor sem túl magas önbizalmamra. Ekkor már felmerült bennem a kontaktlencse gondolata, de tudtam, hogy nem olcsó mulatság, és mivel nem volt annyi zsebpénzem, hogy magam finanszírozzam, a szüleimet pedig nem akartam vele terhelni, nem is említettem, hogy kipróbálnám. A végső lökést az akkori barátom egy távoli rokona adta meg; vele nem találkoztam, csak a telefonján mutatott neki rólam egy képet. Az első megjegyzése egy rosszalló-meglepődött kérdés volt: „Szemüveges?” Ebből én úgy éreztem, hogy első pillantásra leírtak, és ha nála ez így megy, könnyen mehet így másoknál is. Nem akartam többé szemüveges lenni, nem akartam, hogy megbélyegezzenek.

Nem emlékszem pontosan, milyen beszélgetés kapcsán merült fel, hogy szeretném kipróbálni a kontaktlencsét. Nem direkt kérés volt; anyukám forgatta úgy a kérdéseit, hogy végül kinyögtem: szeretném. Hamar találtunk egy szemészt, aki rendelt nekem próbalencsét és megtanított a kezelésére. Kiderült, hogy nem is olyan ördöngösség, a szemem is bírja és annyira nem is drága, mint gondoltam. Boldog voltam.

7 év telt el azóta. A szemüveget a lehető leginkább kerültem, se esténként, se hétvégén, se szünetben nem viseltem. Még az esti, elalvás előtti olvasáshoz se. Csak akkor vettem fel, ha nagyon muszáj volt; ha lázasan feküdtem otthon, vagy ha a lencse valami oknál fogva négy óránál kevesebbet tudott ázni a tárolófolyadékban. Közösségbe nem mentem vele. Illetve azon a pár napon, amikor órák után vagy munkából mentem látásvizsgálatra, és kérték, hogy szemüvegben menjek. Mivel az egyetem alatt elég jól megtaláltam önmagam, ezen alkalmakkor igyekeztem a megjelenésembe rendesen beépíteni a szemüveget, mintha arra a napra csak egy plusz ékszert vettem volna fel. Nagyjából sikerült; még mindig nem szerettem, de nem éreztem annyira nagyon rossznak, mint előtte.

Valamikor az egyetem vége felé  elkísértem az egyik barátnőmet az optikushoz keretet választani, és poénból próbálgattam én is néhányat. Találtam egy „cicás” keretet – macskaszemre emlékeztet a formája, azért hívom cicásnak -, amit ténylegesen a hecc kedvéért próbáltam fel, gondolva, hogy milyen hülyén fog állni. Tévedtem. Majd eldöntöttem, hogy ha egyszer új szemüveget kell csináltatnom, ilyen keretet fogok venni. Ennek az ideje most jött el.

Nem gondoltam, hogy az ez évi szűrővizsgálat dioptriaváltozást fog mutatni. Nem lett sokkal rosszabb a helyzet, a kontaktlencsémen nem is kell változtatni, de azt javasolták, hogy bármilyen ritkán is hordanám a szemüveget, legyen egy új, egy jó, mert bármi történhet a lencsével. Beletörődtem, és úgy indultam neki, hogy a lehető legkevesebbet fogom hordani, ezért minél olcsóbb legyen, de ha már anno eldöntöttem, hogy más fazont választok, akkor most megteszem. Összegyűjtöttem hát az összes cicás keretet, megállapítottam, hogy még mindig tetszik, választottam, és sokévi kontaktlencse-viselés után alig vártam, hogy elkészüljön. Ma reggel úgy készültem, hogy ha szólnak, hogy mehetek érte, egész nap viselhessem.

Majd amikor felvettem, jött a megvilágosodás: nekem nem magával a szemüveggel volt bajom. Hanem azzal, akihez a szemüveget kötöttem. A régi önmagammal. Most úgy érzem, hogy ezt nem fogom utálni. Sőt, előfordulhat, hogy szeretni is fogom.  Egyelőre szoknom kell; 7 év lencse után nagyon furcsa, hogy van valami a fejemen, aminek látom az alját és a tetejét, aminek nekiütődik a teás bögre, és ami elhomályosodik a meleg teától. Meglepő a tükörbe is belenézni, ahogy az is, hogy néhány él, ami eddig egyenes volt, most nem az.

Nem fogok teljesen visszatérni a szemüvegre. Biztos, hogy a hétköznapok nagy részében ismét lencsét fogok hordani, de az elképzelhető, hogy hétvégén szemüvegben leszek, és talán néha emberek közé is megyek így. Az öltözködésbe beépíthető, és egyébként sem ezen múlik az a sokat emlegetett trúság. (Hanem a zenén, ugye?)

S ha már ennyit meséltem róla, meg is mutatom:

Szép hétvégét! J

25

Tegnap betöltöttem a 25-öt. Negyed évszázada vagyok ezen a világon, figyelek, tapasztalok, alkalmazkodom, igyekszem megtalálni a nekem kijelölt utat.

Mit is mondhatnék? 25 év nagy idő; bárhonnan számítjuk is, ennyi idő alatt nagyon sok minden történik, változik. Valami létrejön, valami eltűnik, másvalami csak módosul, előnyére vagy hátrányára. Ami állandó, az a változás.

Az ember 25 éves korára végérvényesen belép a felnőttkorba. Vagy legalábbis ezt várják tőle. Van egy végzettsége, és van egy egzisztenciája, vagy elkezdte azt kiépíteni. Vagy legalábbis ezt várják tőle. Van egy családja vagy egy kialakulóban levő családja. Vagy legalábbis ezt várják tőle. Megtalálta önmagát, járja a saját útját. Vagy legalábbis ezt várják tőle.

Nagyjából ennyi idővel ezelőtt a fenti állítások igazak voltak. Valamennyire talán azok most is, mégis azt érzem, egyre inkább eltolódik minden, és ennek nem csak az az oka, hogy a fiatalok a tanulmányaik miatt később kezdenek neki a nagybetűs Életnek. És habár egy iszonyatosan felgyorsult világban élünk, mégis azt vehetjük észre, hogy a fiatalok nem akarják elkapkodni ezt a bizonyos felnőttlétbe való belépést, legyen szó akár a munkába állásról, vagy a családalapításról. Úgy mondják, még szeretnének élni, mielőtt elköteleződnek akár a munkájuk, akár egy adott személy mellett. Tulajdonképpen saját magukat keresik, amire az iskolaévek alatt nem volt idejük és lehetőségük. Szoktam mondani, hogy a 30 az új 20. Ami régen 20 éves korra megvolt egy saját élet elkezdéséhez, az most nagyjából 30 éves korra van meg.

Ha mindezt magamra vonatkoztatom, azt látom, hogy a fenti állítások nagyjából igazak: van egy nagyon jó diplomám, több mint normális állásom és egzisztenciám, ami idővel csak jobb lesz. A saját család ugyan még egy kicsit messzebb van, de ebbe az irányba is elindultam. Néhány éve még nem akartam gyereket, mostanra ez változott – a lesz már nem kérdés, a mikor már sokkal inkább. Hogy megtaláltam-e önmagam? Tudom-e ki vagyok és mi dolgom itt? Ezekre egyértelműen nem tudok válaszolni, de azt mondhatom, hogy már nem olyan homályos a kép, mint amilyen 5-7 évvel ezelőtt volt. Könnyebb magam elhelyezni a világban, mint akkor, a „kétféle ember van” típusú dolgokban egyértelműen el tudom dönteni, hogy melyikbe tartozom. S hogy mi mindent nem csináltam még? Napestig sorolhatnám.

A mostani állapotomat a legjobban úgy tudnám érzékeltetni, hogy elértem egy kereszteződéshez, ahonnan nem csak balra vagy jobbra, hanem számtalan irányba lehet menni, és mindegyik máshova vezet. Hogy végigmehetek-e mindegyiken, vagy választanom kell közülük, mert egy életbe az összes nem fér bele, majd elválik. Egy biztos: most egy nagyon izgalmas életszakasz kezdődik, és csak rajtam áll, mit merek kihozni belőle.