Jussi Adler-Olsen: Más bőrében

A Molynak van egy olyan szuper funkciója, hogy ha egy adott szerző összes magyarul megjelent művét elolvassuk, akkor az író arcképével ellátott kitüntetéssel gazdagodunk. Ugyan az idei cél egyértelműen a Stephen King-kitüntetés megszerzése, észrevettem, hogy a másik kedvenc íróm, Jussi Adler-Olsen életművéből már csak egy könyv hiányzik – mind a példány, mind az elolvasása. Mivel az összes többi könyve fizikai formátumban van meg, ezt is így szerettem volna megvenni, de sajnos nem kapható. A késztetés viszont, hogy a plecsnit megszerezzem, erősebb volt, így kiegyeztem az e-bookkal.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 464
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2022. március 21. – 2022. április 11. + 3 perc

Igyekeztem úgy nekiindulni, hogy ez most nem a Q-ügyosztály. Végül nem volt annyira vészesen nehéz elvonatkoztatni az eddig megszokott szereplőktől, helyszínektől és stílustól, mivel tényleg teljesen más, mint amit eddig ismertem. Világháborús thrillerként hirdetik; ez úgy az első harmadik stimmel is, utána viszont már nagyon nem. Ettől sokkal nehezebb volt elvonatkoztatni.

A koncepció, miszerint két angol katona, akiknek a gépét a második világháborúban lelőtték Németország felett, felugrik egy sebesült német katonákat szállító vonatra, és ott SS-tiszteknek adják ki magukat, még annyira nem is meredek. Az már sokkal meredekebb, hogy ez senkinek a világon nem tűnik fel. Értem én, hogy sokan vannak, káosz van, napról napra cserélődhetnek az egyes betegek, de akiknek a bőrébe Bryan és James bújt, elég magas rangúak voltak ahhoz, hogy jobban odafigyeljenek rájuk. Lehetséges persze, hogy azokban az állapotokban semmi nem számított, darab darab, mindenesetre számomra nehezen elképzelhető, hogy ne vegyem észre, hogy Arno von der Leyen tegnap még nem egészen így nézett ki.

Máskülönben a katonai kórházi viszonyok leírása elég élethűre sikerült, néhol szinte túlságosan is naturális, testnedvekben sem szenvedünk hiányt. Főszereplőink gondolatait ugyanilyen részletességgel mutatja be, bár kissé zavaró volt számomra, hogy sokáig nem volt egyértelmű, hogy Bryan vagy James a tulajdonképpeni főszereplő. Egy ponton végül az előbbi javára billen el a mérleg. A cselekmény nagyon lassan halad mindaddig, míg ki nem derül, hogy a két angol katonán kívül más szimulánsok is vannak a betegek között, akik nem kis veszélyt jelentenek rájuk. Innen egy kicsit gyorsabb a tempó, de még nem pörög fel igazán. James-t teljesen hatalmukba kerítik a gyógyszerek, Bryan a menekülést tervezi, majd meg is valósítja. Ezután ugrunk az időben 30 évet.

Rettentő furcsa volt ez az időbeli ugrás, és az is, hogy kiderül: Bryan nem ment vissza James-ért, és látszólag mást sem tett azért, hogy kiszabadítsa gyerekkori barátját. A keresésével ugyan megpróbálkozott, mégis 30 évnek kellett ahhoz eltelni, hogy eléggé marja a bűntudat ahhoz, hogy személyesen ellátogasson a helyszínre, megbizonyosodni arról, hogy tényleg meghalt. Egy ideig itt sem talál semmit, míg fel nem tűnnek és kísérteni nem kezdik a múlt árnyai. Itt kezd a történet thrillerszerűvé válni. Mindenki nyomoz mindenki után; a három szimuláns, akik szintén életben vannak, Bryant keresik, Bryan pedig őket, hogy elvezessék őt Jameshez. Bryan felesége is gyanút fog, ezért utánarepül Németországba, és ő is követni kezdi a férjét – ezt a részt mondjuk még mindig nem értem. A regénynek ez a középső része rettentően zavaros volt, nem találtam a logikát, a kapcsolódási pontokat. Ahogy viszont ez kitisztult, kiszámíthatóvá vált a további cselekmény. No nem 100%-ig, de úgy 90-ig. Jó kis vérfürdő és tiszta őrület kerekedik ki belőle – az utolsó negyed végül visszahozta a lelkesedésemet. Annak ellenére azonban, hogy tudtam, merre halad a történet, nem tudok elmenni amellett, amilyen mesterien fűzte össze Adler-Olsen a szálakat.

A végét rettenetesen sajnáltam; nem reménykedtem teljes happy end-ben, de ennél happy-bb azért lehetett volna. Egy keserédes befejezést kaptam, ami sokkal inkább keserű, mint édes. Szomorú, ahogy egy barátság össze tud törni attól, hogy a felek cserbenhagyják egymást. Erről szól tulajdonképpen a Más bőrében.

Sokkal összetettebb ez a regény, mint amilyennek elsőre látszik. A háború borzalmai mellett az emberi lélek megpróbáltatásai is helyet kapnak benne, az olvasót egyáltalán nem kíméli. Mondhatnám úgy is, hogy sokkal nehezebb volt, mint amilyenre számítottam - lelki értelemben. Ezt olvasás közben sokkal kevésbé vettem észre, mint most, hogy vége van.

Sokáig gondolkoztam, hogy mi legyen a végkövetkeztetés: jó-e ez a könyv, vagy nem jó. Végül arra jutottam, hogy ha nem is a legjobb a szerző művei közül, de jó.