Egy testben az ellenséggel - pajzsmirigy-betegségem 20 éve

Ennek a bejegyzésnek a gondolata nagyjából fél évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, de a megírásával meg akartam várni a kerek évfordulót. Három napot csúsztam. Május 3-án volt 20 éves az, amit én az utóbbi időben csak a kis japánomként emlegetek. 2000.05.03. Ezen a napon diagnosztizáltak nálam Hashimoto thyreoiditist, vagyis autoimmun pajzsmirigygyulladást és ennek következtében pajzsmirigy-alulműködést. 5,5 éves voltam.

Nem emlékszem túl sokra ebből az időszakból. Előttem van a kórház folyosója, a kezelőorvosom szobájának egy részlete, és a vérvételes labor. Egy bánatos szermű kutya képe volt a falán, ezt néztem mindig a könnyeimen át, amíg a vérem folyt a kémcsőbe. Nem igazán fogtam fel, mi történik, nem tudatosult, hogy beteg vagyok. Azt tudtam, hogy reggelente be kell vennem egy fehér tablettát evés előtt. Nem tudtam, mi az, hogy TSH, mi az, hogy pajzsmirigy, mi az, hogy hormonzavar. Azt tudtam, hogy ha a vérvételek után telefonon azt mondták, hogy jó lett az eredmény, annak örülni kellett (még el is képzeltem az orvost, ahogy ő is örül neki), ha pedig azt mondták, hogy nem lett jó, akkor több gyógyszert kell „enni”.

Ismerősök, akik tudták, hogy ilyen betegségem van, és náluk vagy egy rokonuknál ugyancsak felmerült, hogy ez lehet a gond, kérdezték, nálam hogy derült ki, mit éreztem. Ez utóbbira soha nem fogok tudni válaszolni. Nem emlékszem. Az emlékeim helyett meséltek viszont a leletek, meg anyukám. Ő elmondta, hogy az egyetlen dolog, amit észleltek, az az, hogy „zizis” voltam; ingerlékeny, nyugtalan, nem tudtam egy helyben megülni. A probléma egy óvodai szűrővizsgálaton derült ki, ahol az akkori háziorvos észrevette, hogy vastagabb a nyakam, mint kellene, talán a pajzsmirigyemet is nagyobbnak tapintotta (ebben nem vagyok biztos); mindenesetre érezte, hogy valami nem stimmel, és beutalt kivizsgálásra. Ezúton is hálásan köszönöm neki!

A laboreredmény őt igazolta: a TSH (pajzsmirigy-stimuláló hormon) értéke a normálisnak sokszorosa volt, a szabad hormon szintje sem volt megfelelő, és az antiTPO szintje is magasabb volt a kelleténél (a TPO egy enzim, amely a pajzsmirigyhormonok termelődésében játszik szerepet; ez ellen termel antitestet a szervezet). Ebből következett, hogy autoimmun folyamatról van szó – a legegyszerűbben megfogalmazva: a szervezetem úgy döntött, hogy megtámadja a pajzsmirigyemet. Ezt hívják Hashimoto thyreoiditis-nek, az azt felfedező japán orvos után – én is ezért hívom a kis japánomnak.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fenekestől felfordult az életem. Az én szemszögemből nem fordult fel semmi; az első emlékeim már abból a korból valók, amikor már beteg voltam; mintha soha nem éltem volna nélküle. Rutinná vált, hogy a reggelemet a gyógyszerrel kezdem; emlékeim szerint sosem volt másképp. Megszoktam a vérvételt és az orvoshoz járást; amióta az eszemet tudom, menni kellett; hogy milyen időközönként, az a mindenkori laboreredménytől függött. Először a tatabányai kórházba jártunk, körülbelül háromhavonta, ha gond volt, akkor gyakrabban. Ezt mind a régi leleteimből olvasom; még írógéppel írták őket.

2004-ben aztán orvosváltásra kényszerültünk; Győr és Budapest jöhetett szóba. Nagypapám diabetológusán keresztül a győri kórházban találtunk egy doktornőt, akinél a gimi végéig maradhattam. Neki is nagyon sokat köszönhetek. Beállította a gyógyszeradagomat és végigkísérte a serdülésemet, minden járulékos problémával együtt. Hashimoto ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy bennem él; körülbelül kétévente hozott magával valamit, többek között vashiányt és menstruációs zavarokat. Hogy mindig minden összefüggött-e az alapbetegségemmel, azt nem mondhatom biztosra, mindenesetre utólag feltűnt, hogy kétévente jött elő valami – vagy a gyógyszeradagon kellett módosítani, vagy az egyéb bajaimat kellett kezelni. 2013 nyarán köszöntem el a doktornőtől; egy saját kezűleg készített gobelinképet adtam neki ajándékba, az asszisztensének pedig, aki annyi éven át méricskélt és szurkálta a karomat, egy cserepes virágot. Jó szívvel emlékszem rájuk.

Az egyetem kezdetekor Budapestre költöztem, így ismét új orvost kellett keresnem. Ismét nagypapám segítségével találtam. Ő az egyetemi éveimet kísérte végig (nem volt zökkenőmentes, viszont itt magamnak okoztam a problémát egy nem megfelelő vitaminnal), és teszi ugyanezt a felnőtt életemmel (és együtt sajnálkozik velem azon, hogy mogyoróallergiás lettem, és nem ehetek többé Nutellát). Orvos, nagybetűvel, akire az életemet is rábíznám.  Neki is van része abban, hogy most itt vagyok.

És persze az óriási nagy szerencsémnek. Tulajdonképpen szinte mindig panaszmentes voltam. Nem voltak a klasszikus pajzsmirigy-alulműködésre jellemző tüneteim; az anyagcserém ugyan lassabb, de sokkal rosszabb is lehetne, és ha nagyon odafigyelek az étkezésemre, fel sem tűnik, hogy gond van vele. Ugyanígy nem voltak a Hashimotóra jellemző tüneteim sem; tudniillik, ez a kisördög azt csinál, amit akar - ha úgy gondolja, hogy a túlműködésre utaló tüneteket váltja ki nálam, akkor megteszi. Így eshet meg például az, hogy a 100/50-es vérnyomásom mellé 80-90-es pulzusom van. Ha úgy gondolja, hogy rám ragaszt tíz kilót, akkor az a tíz kiló nem megy le, ha meggebedek, akkor se – majd akkor, ha megint gondol egyet. Erősen gyanakszom arra, hogy most ez történik velem; az egyetem utáni nagy nyugalom és az ülőmunka következtében kissé megnőtt a súlyom – nem annyira, hogy a ruhaméretem változzon, az ugyanúgy kettő között van, csak most épp a nagyobbhoz közelít. Annyira viszont igen, hogy a miniszoknyáimat ki kellett selejteznem, mert nem merem őket utcára felvenni. Úszni és kondizni kezdtem, heti ötször. Semmi. A mérleg egyre többet mutatott, a mérőszalag kevesebbet, a tükör meg ugyanazt, amit addig. Ha úgy gondolja, tönkretesz bőrt, hajat, körmöt, ami egy nő önbizalmának sem fog jót tenni, ha pedig úgy gondolja, hogy nem elég nekem egy autoimmun betegség, hoz egy másikat.

Rendkívül szemléletesen mutatja be ezt az állapotot Hashimoto levele (a névre kattintva olvasható), melyet valószínűleg egy sorstárs írt, összefoglalva, mi mindenen mehet keresztül valaki, amíg diagnózist kap, illetve mi jöhet még azután. Hangsúlyozza azt is, hogy nem minden Hashimotós beteg egyforma. Én a szerencsésebb vagyok. Sok minden ismerős a listáról. De mindent sokkal enyhébb formában tapasztaltam, mint mások, akiknek a történetét olvastam. Nem lett se inzulinrezisztenciám, se policisztás ováriumom (sokan vannak, akiknek mindkettő van. Igen, pluszban). Én allergiás lettem a mogyoróra és minden kistestvérére – és, bár sajnálom a Nutellát, ha már kell lennie még egy valaminek, talán ez a legjobb.

Végezetül elmondanám azt, amiért tulajdonképpen ez a bejegyzés megszületett: fél évvel ezelőtt gondolkodtam el azon, hogy valójában fogalmam sincs, hogy akár a korábbi, akár a mostani énemből melyik vagyok én és melyik Hashimoto – hisz sosem éltem nélküle. Nem tudom, hogy a sok törődést igénylő bőröm alaptulajdonság, vagy ő csinálja. Nem tudom, hogy akkor is 11 évesen menstruáltam volna-e, ha ő nem él velem. Nem tudom, hogy a hajam vagy a körmöm állapota öröklött, vagy miatta kell sokszorosan ápolni. Nem tudom, hogy a libidóm milyen lenne nélküle - beleszól-e egyáltalán, fogalmam sincs. A hangulatingadozásaim – ez én vagyok, ő, vagy egy harmadik dolog? Sosem fogom megtudni.

Sok mindent megéltünk már együtt, és még sok mindent fogunk. Eddig nyerésre állok, de a java még hátravan, és a nagy részét megjósolni sem lehet. Egy biztos: az én kis japánom velem lesz. Mindvégig.

Megkésett évnyitó

Kissé megkésve jelentkezem a 2018-as év összefoglalójával, és az új évre szóló terveimmel. Így jár az, aki két végén égeti a gyertyát; mire hozzájut a fogadalomlista megírásához, már ki is húzhat rajta néhány tételt.

Eseménydús évem volt; 2018-cal megkezdődött az utolsó egyetemi félévem, kórházi gyógyszertári és közforgalmú gyógyszertári gyakorlattal, szakdolgozatírással és -védéssel, illetve az utolsó nagy megmérettetéssel, az államvizsgával. Nem volt könnyű. Inkább volt hihetetlen és ijesztő, hogy eddig  eljutottam. (Erről az időszakról részletesebb bejegyzéseket olvashatsz itt, itt és itt) Annak ellenére, hogy zsúfolt 6 hónap volt, sokkal könnyebben vettem, mint a megelőző négy és fél évet. Nem mondom, hogy nem vágtam földhöz az államvizsga-tesztkönyvet (dehogynem!), vagy hogy nem ültem sírva fölötte a bukás víziójával (dehogynem!), mégis szívesebben gondolok vissza az utolsó szemeszterre, mint az összes többire. A dolgot pedig még magánéleti probléma is tetőzte - nem sokkal a nagy vizsga előtt éltem meg egy szakítást. Váratlan volt és fájdalmas. Egy új szerelem viszont hamar meggyógyított; talán neki is köszönhetem, hogy az utolsó vizsgáimra izgulva bár, de boldogan mentem, nem kisírt szemmel, zombiként. Neki, és minden barátomnak, akit felhívhattam a nehéz időszakban, és mindenkinek, aki bármi módon próbált belém lelket önteni, és segíteni túllépni ezen. Egyszóval: köszönöm!

Az utolsó egyetemi hónapokban már intenzíven kerestem állást; végül két helyen voltam interjún, a második helyre fel is vettek (az első munkahelyi tapasztalatokról itt olvashatsz). A munkámat azóta is imádom, és bár az év végi hajrában kissé elfáradtam, mondhatom, hogy máris rengeteget tanultam. (És még mennyi minden fogok!)

Sajnos az orosz nyelv tanulásával lassabban haladtam, mint szerettem volna; a nyelvvizsga már biztosan átcsúszik jelen évre, de még nem látom, hogy pontosan mikorra. Legkésőbb a tavasz folyamán szeretném letenni, de ez nagyban függ attól is, hogy menyi időm lesz rá a hétköznapokban. Nem csak ez az egy dolog nem jött össze a tervek közül; az éneklést nem tudtam újrakezdeni, amit nagyon sajnálok, mert rettenetesen hiányzik. Ha néhanapján egyedül vagyok itthon, és énekléssel töltöm az időt, érzem, hogy nem olyan már a hangom, mint amikor különórákra jártam. A jelenlegi terv az, hogy a nyelvvizsga után kezdem újra. Szerettem volna a jógát is újra beiktatni az életembe. Ez nem sikerült, helyette viszont elkezdtem úszni és konditerembe járni. 5 nap, felváltva úszás és kondi - 3 ilyen, 2 olyan. Eredményt még nemigen látok, ami számomra kissé elkeserítő, viszont remélem, hogy csak még egy kis idő kell, és nekem is feltűnik majd a változás. Az igazat megvallva a december sport szempontjából laza volt; ahogy sűrűsödtek a feladatok a munkahelyemen, és egyre többet bent kellett lennem, nem volt már időm arra, hogy elmenjek úszni vagy edzeni. A mozgás és az orosz között kellett választanom; az utóbbit választottam, de még ennek is a rovására ment némileg az időhiány. Megváltást jelentett a téli leállás és az ünnepek eljövetele.

Új helyeken is jártam 2018-ban: a párommal voltunk Hajdúszoboszlón (aminek nagyobb a füstje mint a lángja), Stuttgartban (elmentem biciklizni és autókat nézegetni - igen, én), és Eplényben, ahol is életemben először síeltem. Nehézkesen indult, mivel az első napon balga módon kihagytuk a tanulópályán való csúszkálást, így a hegyről lefelé jövet bénáztam két órán keresztül; többet feküdtem a hóban, mint nem, aminek a végeredménye egy kissé meghúzott térd és egy motoros szánnal lejövetel lett. Másnap már okosabbak voltuk: párom másfél órára beküldött a tanulópályára, majd amikor ott már elég magabiztos voltam (értsd: tudtam, merre van az előre, és nem is estem el), újra megpróbálkoztam a heggyel. Ezúttal én győztem. A harmadik napon pedig az egyik alkalommal esés nélkül tudtam lejönni. Úgy érzem, fejlődőképes vagyok, és ahhoz képest, hogy viszonylag későn kezdtem, hamar elsajátítottam a legalapvetőbb dolgokat. Természetesen bőven van még hova fejlődni. Kezdésnek jó volt, új tapasztalatnak jó volt, és a kettesben töltött hétvégére is szükségünk volt már. Egy fantasztikus év még fantasztikusabb befejezése pedig az volt, hogy a párom megkérte a kezem. Az új évbe tehát menyasszonyként léptem be.  Sokáig hittem azt, hogy ez velem sosem fog megtörténni, szinte már teljesen lemondtam róla. Nem gondoltam, hogy lesz valaha valaki olyan őrült, hogy velem akar leélni egy életet. Tévedtem. Mégis van. :)

Ahogy tavaly, úgy most sem tudom, mit várjak ettől az évtől, tervek viszont vannak:

• költözés: a nyáron szeretném megvalósítani; párommal együtt, a munkahelyemhez közelebb szeretnék lakni - vagy ha nem is közelebb, de közlekedés szempontjából jobb helyen
• többet olvasni: amikor a moly.hu-n megnéztem a 2018-ban elolvasott könyvek számát, nem voltam elégedett. Idén szeretném ezt a számot növelni, akár még nem olvasott könyvek elolvasásával, akár már ismert művek felelevenítésével
• építeni a közösségi oldalaimat: több fotó, több blogbejegyzés, nagyobb aktivitás
• beiratkozni a könyvtárba: ezt már 5 éve kellett volna. E hónapban megtörtént.
• orosz nyelvvizsga: most már tényleg
• újra énekelni: lásd fentebb
• meglátogatni legalább egy ismeretlen helyet, akár belföldön, akár külföldön
• megfelelően összehangolni a munkát a magánélettel: elég pihenés, énidő, hobbik, amelyek kikapcsolnak

Kívánom mindenkinek, hogy minél több dolgot tudjon kihúzni a saját listájáról! Én is ezen leszek. :)

Összegzés és kitekintés a jövőbe

Elszállt egy újabb év. 2017-et röviden összefoglalva úgy jellemezném: a hullámvasút éve. Eseményekben bővelkedett, jókban és rosszakban egyaránt. Az első pár hét a szokásos egyetemista élettel telt; vizsgaidőszak, majd új szemeszter -ezúttal végre valahára egy kellemesebb, amit már nagyon régóta ígértek a felettem járók -, közben munka.

Februárban énekórákra kezdtem járni; régi vágyom volt, hogy eljussak egy tanárhoz, aki felméri a hangterjedelmemet, és eldönti, hogy érdemes-e foglalkozni vele, fejleszteni. Az első alkalommal kiderült, hogy szűk három oktáv a hangterjedelmem. Meglepő volt, mert előtte csak magamnak énekelgettem otthon, a fél évvel azelőtt indult egyetemi kóruson kívül nem foglalkoztam vele komolyabban. Őszig hetente jártam órára, fejlődtem is sokat; a három oktáv kibővült, és a technikám is jobb, mint azelőtt bármikor. Jelenleg szüneteltetem, sajnos az időbaosztás és egyéb dolgok miatt nem fér bele, de bízom benne, hogy legkésőbb a nyáron újra tudom kezdeni.

Május végén fogtam bele egy sminkes küldetésbe; nagyon érdekes élmény volt, és sok tapasztalattal gazdagodtam a végére. A június viszont kapásból rosszul kezdődött: kirobbant ugyanis a sokat emlegetett diákmunka-botrány, melynek alapja, hogy többszáz diák nem kapta meg a májusi fizetését. Sajnos én is ennek a többszáznak az egyike vagyok. Elég rosszul érintett, hogy tulajdonképpen abban a hónapban ingyen dolgoztam, és az is, hogy a hivatalosnak hitt iskolaszövetkezet, amin keresztül bejelentettek, mégsem volt teljesen az. Egy kicsit megrendült a bizalmam az ilyenekben. A munkát végül egy másik szövetkezeten keresztül bejelentve tudtam folytatni, és szerencsémre volt annyi félretett pénzem is, hogy a bevétel nélküli hónapomban is ki tudjak fizetni mindent, amit addig is én vállaltam. A hónap végén kezdtem el jelen blogot írni, hirtelen felindulásból.

Júliusban aztán kezdődött a két hónapos gyógyszertári gyakorlatom, ami fizetéssel kecsegtetett, mellette jártam a drogériába is dolgozni, így az elköltött félretett pénz is vissza tudott jönni, és egy tetoválásra való is összegyűlt. A gyakorlatot ugyanabban a patikában töltöttem, ahol az előző évit is, ismerős környezetben, jó hangulatban, és új ismeretekkel gazdagodva. Szabadidő ugyan nem sok volt, és nyaralni sem jutottam el, viszont egy régebbi vágyam teljesült azzal, hogy az OGT-re el tudtam menni.  Találkoztam egy régebbi barátnőmmel, a szintén blogger Cathereen Miseryvel, akit egy internetes felületen ismertem meg, és az OGT adta meg az első lehetőséget a találkozásra. Új embereket is sikerült megismerni, és több közösség tagja is lettem ezáltal. Az első fotózásomra is sikerült végre sort keríteni.

Szeptember végén kezdődött az új szemeszter, az utolsó előtti. Fáradtan fogtam neki; nem sok idő volt a pihenésre a gyakorlat után, és bár jóval könnyebbnek ígérkezett, mint bármelyik eddigi, mégsem tudtam olyan lazán venni. Azt már tudtam az elején, hogy még egyszer nem csinálom végig azt, amit a nyáron. Kiégettnek éreztem magam, ezért úgy döntöttem, felhagyok mindennel, ami nem egyetem és nem a drogériai munka. Időt akartam hagyni a pihenésre és a szakdolgozatomra is, aminek februárra el kell készülnie. Később, ha rendeződik minden, újult erővel vetem majd bele magam a korábbi pörgős életbe.

Az őszi szemeszter nagyon gyorsan ment el, egy újabb fotózáson kívül nem akadt különösebb jelentős esemény. Végül elérkezett a vizsgaidőszak, a Karácsony és az év vége. Az utolsó két hét nyugalmasan telt, jól sikerült vizsgákkal, békés ünnepekkel, és amennyire lehetett, pihenéssel.

Hogy mik a tervek az új évre? Túlélni az utolsó félévet (fél lábbal is menni fog már), lediplomázni, majd állást találni rövid időn belül. Szeretnék egy orosz nyelvvizsgát is, ha lehet, akkor még az államvizsga előtt, de ha nem fér bele, a nyáron mindenképpen. Szeretném visszahozni az ősszel abbahagyott hobbikat, legfőképp az éneklést és a jógát. De legfőképp kialakítani és élvezni a diploma utáni életet. Folytatom a blogolást, és a "modellkedést" is, tervben van már egy új sorozat, de még az időpontban nem vagyunk biztosak. Két koncertre biztosan szeretnék majd eljutni, a Within Temptation-re és a Nightwish-re; a jegyeket még nem vettem meg, de a közeljövőben tervezem.

Kíváncsian várom, mit hoz majd 2018. Annyi biztos, hogy izgalmas lesz, és hogy új korszak kezdődik majd vele az életemben.

Zárnám is soraimat, és Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek! :)