Örök kérdés marad, hogy létezik-e férfi és nő között barátság. Mint mindenben, itt is kétféle ember van: aki szerint igen, és aki szerint nem. Hogy miért igen, vagy miért nem, arra ahány ember, annyiféle válasz lehet.
A témáról az öcsémmel beszélgettünk a héten – a véleményünk ugyan nem egyezett
a dologról, és nem is igen sikerült közelíteni az álláspontokat, amivel nincs
is semmi gond. Mindenesetre elgondolkoztatott. A következőkben leírom, mire
jutottam. Személyes vélemény, nem szentírás.
Biztosan mindenkinek volt már ellenkező nemű barátja, és mindenkinek megvan
a maga története arról, hogy ebből végül mi sült ki. Eddigi életem során az én
társaságomban is megfordult több férfi, akiket havernak, barátnak, legjobb
barátnak neveztem/nevezek – kit minek, mivel milyen a viszony, sok mindentől
függ, nagyjából úgy, mint a barátnőknél; itt is változó, hogy kivel milyen mély
a barátság.
Amikor én barátságról beszélek, elsősorban az emberi tényezőkre gondolok, és
csak másodlagos, hogy az illető milyen nemű. Nem ezt nézem; azt nézem, hogy mennyi
közös van bennünk, jól érezzük-e magunkat egymás társaságában, osztozunk-e
örömben, bánatban, számíthatunk-e egymásra jóban-rosszban. Ha ez mind stimmel,
a legkevésbé sem érdekel, hogy férfiról vagy nőről van szó. Ha pedig úgy
adódik, hogy az előbbiről, az ellen sincs semmi kifogásom – nem feltétlenül a
páromat keresem benne (és most mindenki tegye a szívére a kezét: volt-e valaha
olyan ellenkező nemű barátja, akitől az égvilágon semmi többet nem akart?), de
ha esetleg mégis megtalálom, az csak jó lehet.
Azt gondolom tehát, hogy a férfi-nő barátság létező dolog LEHET, de nagyon
sok körülménytől függ, hogy maradandó-e. S ebből a legfontosabb az a két ember,
akik között a barátság szövődött.
Amit a legtöbben hangoztatnak, és amitől a legtöbben tartanak, az az, hogy az
egyik fél végül mindig többet akar. Hogy ez a több mit takar, és belefér-e az
adott kapcsolatba, az csakis rajtuk múlik. Valakiknek tökéletesen belefér egy
barátságba egy-egy kétértelmű poén, esetleg némi extra, másoknak nem. Az a
bizonyos „több” tehát minden esetben mást jelent. Ezeket természetesen jobb
minél hamarabb tisztázni.
Véleményem szerint az ilyen kapcsolatok alakulását befolyásoló legfontosabb
tényező az egymáshoz való vonzódás léte vagy nemléte, illetve az, hogy az adott
két ember ezt hogy kezeli. Háromféle esetet tudok elképzelni: 1) amikor egyik
fél sem vonzódik a másikhoz, 2) amikor kölcsönös vonzódás van, és 3) amikor az
egyik fél igen, a másik nem.
Ha nincs vonzódás:
Ez a legegyszerűbb; nincs vita, nincs sérülés, ha fel sem merül, hogy új
szintre kellene emelni a kapcsolatot.
Létezhet olyan, hogy ez pici vonzódás sincs, egyik irányból sem? Létezhet, bár
ritka az, amikor valóban egyik fél sem gondolkozik el azon, hogy vajon milyen
lenne a másikkal egy baráti ölelésnél szorosabb testi kontaktus. A nagy számok
törvénye alapján mégis megeshet, hogy olyan férfi és olyan nő barátkozik össze,
akik nem férfiként és nőként tekintenek a másikra.
Ennek az ellentéte, ha kölcsönös
vonzódás van:
Ez is könnyűnek tűnik, hiszen ebből aztán tényleg bármi lehet. Épp emiatt veszélyes,
és talán ez a legnehezebb szituáció, mert nagyon sok múlik azon, hogy a két fél
hogy áll ehhez a dologhoz. Felvállalják-e önmaguk előtt, aztán a másik előtt,
és ezután jön a kérdés, hogy akkor most mi van, hogy legyen tovább. Lépjenek-e
szintet, és ha igen, hova? Legyen csak egy kis kaland, próbáljanak meg egy
barátságot extrákkal (itt ajánlom
mindenki figyelmébe az azonos című filmet, az egyik kedvencem), esetleg
párkapcsolatot? Elviseli-e a barátság azt, ha bármelyikbe is belemennek, és az
derül ki, hogy mégsem működik? Meg tudják-e tartani a jó viszonyt, ha ez történik?
Ha viszont a félelmekre hivatkozva úgy döntenek, hogy maradnak a barátságnál, minden
egyéb nélkül, az ugyanolyan lesz-e? És ebben az esetben nem motoszkál-e ott a
fejükben az, hogy „Mi lett volna, ha mégis megpróbáljuk?”? Nem marad-e ott a
kérdés: „Mi van, ha ezzel a döntéssel a nagybetűs Igazit szalasztottam el?”?
Ezekre nincs jó és rossz válasz, de még általános sincs, annyira az adott két
emberen, és az adott kapcsolaton múlik, hogy mi lesz belőle.
Veszélyes, de nem annyira nehéz, inkább kínos, amikor az egyik fél tovább lépne, a másik viszont nem.
Lehetne statisztikákat készíteni és nézegetni arról, hogy milyen arányban a nő,
és milyen arányban a férfi ez a bizonyos fél, de úgy vélem, felesleges. Ahogy a
fenti esetben, itt is nagyon sok múlik azon a két emberen, aki ebben a
szituációban van.
Egyrészt az a kérdés, hogy a többet akaró fél ezt vállalja-e nyíltan, vagy
elnyomja magában, tudva azt, hogy ő a másikat ilyen szempontból nem érdekli.
Bármelyik is a helyzet, a másik kérdés ugyanaz, mit az előzőekben: elviseli-e
ezt a barátság? Félre lehet-e tenni egy ekkora ellentétet? Mennyire nyomja rá a
bélyegét a kapcsolatra, ha elmondom? Mennyi esély van rá, hogy ugyanolyan
marad, mint előtte? Mennyire fog ez engem zavarni? És mennyire emészt fel engem
az, ha nem mondom el, a barátságot többre tartva a saját érzéseimnél? Utóbbi
esetben már sérül az is, hogy őszinték vagyunk egymással, ami további
problémákat vet fel.
Szerintem itt sincs jó válasz. Egy biztos, a helyzetet nagyon éretten kell
kezelni, és nyilvánvalóan többféle megoldás is lehet arra, hogy hogyan jussanak
túl ezen – ha egyáltalán sikerül.
Sokan azt mondják, hogy férfi-nő barátság az itt felsoroltak közül csak az
első esetben létezhet. Nagyrészt egyet is értek ezzel, de a másik kettőből is
ki lehet jönni jól. Nehezen, és némi sérüléssel, de nem tartom lehetetlennek,
hogy olyan emberek, akik egymásnak fontosak, ne tudnák valamiképpen megbeszélni
a helyzetet, és kitalálni valami megoldást – legfőképpen az utolsó esetben.
A végső következtetésem tehát továbbra is az, hogy létezhet ilyen, ha minden
körülmény megfelelő.
A bejegyzést egyfajta vitaindítónak is szánom. Kíváncsi vagyok a
véleményetekre, írjátok meg kommentben!
