20. hét/2: Bodor Ádám: Sehol

Ezt a könyvet tavaly nyertem; a Libri Irodalmi díjasokra szavazók közül sorsoltak ki, így a jelöltek műveivel lehettem gazdagabb. Amióta megvannak, még csak hármat olvastam közülük. Az utóbbi időben más műfajokat részesítek előnyben mind a regényeket, mind a novellákat tekintve, ideje volt hát váltani.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 208
Az olvasás ideje: 2021. május 13. – 2021. május 20. hajnala

A fülszöveg:
„Bodor ​Ádám talán nem is regényeket és novellákat ír, hanem történeteket, amelyek időnként, mint a sebes patakok, széles medrű folyóvá állnak össze, máskor pedig a deltatorkolathoz hasonlóan apróbb szigetek, mederrészek, rejtélyes alakzatok alakulnak ki a folyam körül. A Sehol hét elbeszélése, abszurd balladája ilyen delta-történetek füzére. Újabb variációk végnapokra.
Hol van ez a Sehol? Valahol a közvetett közelünkben, a vaktérképek szélén, kollektív tudattalanunk mélyén. A Dvug folyó mocsaras partján, a pitvarszki réten, a Hlinka-tetőn, a maglaviti fegyházban vagy éppen a földrajzi valóságban is létező máramarosi Leordinán. Merthogy a többi hely is létezik: megismerjük természeti sajátosságaikat, legerősebb törvényeiket. Temetések és találkozások, árulások és menekülések, háromszögek és mindenféle bonyodalmak. Atombomba az éjszakában. Bodor Ádámnak a kései Beckettet idéző elbeszélései csavarokban és fordulatokban gazdag történetek, elképesztő nyitásokkal és a legváratlanabb végjátékokkal a véletlenek erejéről.”

A borító:
Nem tudom biztosan, hogy mit is látok, de szerintem egy éjszaka kivilágított teret, amelyen átsétál valaki. Hogy hol lehet? Talán Sehol.

Így tetszett:
Egyszerre volt átlagos szépirodalom és nem szokványos novellagyűjtemény. Egyszerre éreztem a történeteket kitalált világban játszódónak és valósághoz közelinek. Ezt az érzést feltehetőleg a szereplők és helységnevek furcsa nevei okozták – mintha magyar lenne, de mégsem teljesen az. Mintha a helyszíneket is ismerném, de mégsem. Hasonlóan érezhette magát Jake Chambers a második elhívatása előtt.

Érdekes témákat dolgoznak fel a novellák, gyakorlatilag mindegyik másról szól, a hajvágástól az atombombáig minden van. Persze a történetek nem elég hosszúak ahhoz, hogy ezeket megfelelően lehessen kifejteni, a többségük lehetett volna egy kicsit hosszabb.

A legjobban talán a két utolsó tetszett, a Milu és a Rebi. Ugyan mindkettő azok közé tartozik, amelyekhez jó lett volna még pár oldal, egy kis magyarázat a történtekre, vagy némi háttérinfo, de ezek nélkül is élvezetesek voltak.

Nem volt rossz a Paraszkíva és a Pitvarszk sem; ezeknek kifejezetten jól állt, hogy a háttér homályban maradt.

A Matterhorn mormotáival viszont nem tudtam mit kezdeni, az egyáltalán nem állt össze, mintha nem a címről szólt volna.

A Hekket és a Leordinát pedig akkor élveztem volna jobban, ha egy kicsit rövidebbek; ezekben kifejezetten idegesítettek a szereplők.

Keresem a szavakat, hogy leírjam, összességében milyen élmény volt, de nem igazán találok megfelelőt. Talán a maradandó áll a legközelebb hozzá.