9. hét: George Orwell - 1984

Miért olvastam én ezt el? Mert szerepel a Nagy könyv 100-as listán, mert illik ismerni, mert kihívás volt rá – mert tudni akartam, ki és mi ez a Nagy Testvér, akinek a nevét azóta többféle kontextusban, de – most már látom, hogy – az eredetivel szinte megegyező értelemben használnak. 2020. február 23 - 2020. március 1. között olvastam.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1989

Fordította: Szíjgyártó László

Oldalszám: 374

A fülszöveg:
„1988-ban ​kommentálva az 1984-et, a valóságos és jelképes évszám között tűnődően botorkálva szükségszerű a kérdés: a történelmi rémképet illetően érvényes-e, érvényes maradt-e Orwell regénye? Nem és igen. Igen és nem. Nem, ha megkönnyebbülten nyugtázhatjuk, hogy az a totalitárius diktatúra, amely az 1984-ben megjelenik, a regény megírása óta nem valósult meg a valóságos történelemben, és a kommentár fogalmazása közben nincs jele – kopogjuk le, persze – , hogy a közeljövőben bármelyik nagyhatalom megvalósítani kívánná. Igen, ha a tegnapi történelem némely államalakzatára gondolunk. Nem a náci Németországra, nem a sztálini Szovjetunióra, hanem időben közelebbi képződményekre: Enver Hodzsa Albániájára, Pol Pot Kambodzsájára. Hogy jelen idejű államképződményeket a diplomáciai illem okából ne említsünk. Röviden elmerengve ennyit mondhatunk ma az 1984 történetfilozófiai érvényességéről. És a regény? Ünnepelték és kiátkozták a hidegháború hosszú évei során. A sorompótól balra ezért, a sorompótól jobbra azért. Jelképpé és jelszóvá lett. Sorompó arra kell, hogy két oldalán ugyanazt a szöveget kétféleképpen lehessen érteni és értelmezni. Regény azonban nem arra való, hogy jelkép és jelszó legyen. Regény arra való, hogy olvassák, hogy szabadon olvasható legyen.“

Sem a borító, sem a fülszöveg nem keltette volna fel az érdeklődésemet. Talán még mindig nem olvastam volna el, ha a Molyon nem találok egy kihívást Big Brother is watching you! címmel. Azelőtt sehol nem hallottam vagy olvastam ezt a mondatot, mégis valahonnan tudtam, hogy ezt a könyvet jelöli. Ne kérdezzétek, honnan, ez valami mélyről jövő megérzés volt. Két hete látogattam el a könyvtárba, hogy egyáltalán megnézzem, hol van – ha már egész Budapestre érvényes olvasójegyet váltottam, és ha már amúgy is lassan egy éve ebben a kerületben lakom – és, ha már ott járok, megérdeklődöm, hogy a vállalt kihívásaimhoz bent vannak-e a szükséges könyvek. Bent voltak. Az Én, a robot is (aminek az értékelése itt olvasható), az Egy tiszta nő is (a következő áldozat) és ez is.

Érdeklődve fogtam neki, de először egy kissé nehezen haladtam vele. Valami rettenetesen nyomasztott. Borzasztó volt olvasni ezekről a körülményekről és ezekről az emberekről, a Pártról. Minden szavában azt éreztem, hogy ennek legalább a 70%-a valóság, hogy a nem is olyan távoli múltban létezett, és a jelenben is létezik ilyen, vagy ehhez nagyon hasonló. Természetesen érezhető a túlzás, hogy ez egy idealizált társadalom – még ha az idealizálást negatív irányba teszi is. Felháborodsz rajta, kiabálsz a könyvvel, hogy ilyen nincs, ez nem lehet, ugyanakkor ott motoszkál a fejedben, hogy de, valahogy mégis volt, van, lesz. Ettől még nyomasztóbbá válik az egész légkör.

A második részben kicsit felengedünk, ahogy látjuk kibontakozni Winston és Julia románcát. A szerző elülteti főszereplője, és egyúttal olvasója lelkében is a reményt arra, hogy a helyzet, ha nem is változhat, de túlélhető, a rendszer kijátszható. Megvillan egy jobb világ reményének képe. Azért, hogy mindez kártyavár módjára széthulljon, és az elején olvasottakhoz képest egy még szörnyűbb világ táruljon elénk – egy olyané, ahol nincs sötétség. Egyre növekvő iszonyattal olvastam Winston szenvedéseit, egyre azt kívántam, hogy legyen már vége vagy így, vagy úgy. Aztán egyszer csak vége lett. Eléggé elnyújtottnak éreztem a lezárást, oldalakon keresztül nem mozdultunk előre. Happy end lett-e? Nem mondanám, de azt sem, hogy rossz vége lett. Inkább keserédesnek, fájdalmasnak éreztem.

A szereplőkkel tudtam is azonosulni meg nem is, talán inkább kedveltem őket, mint nem. Winstont sok helyen kissé lagymatagnak véltem; nem teljesen agymosott még, de túl sok mindenre csodálkozott rá. Juliát sokkal talpraesettebbnek tartottam, vele viszont az volt a gondom, hogy a lázadáson kívül más nemigen érdekelte. O’Brien először kimondottan szimpatikus, majd ellenszenves volt, és hiába mellékszereplő, szerintem a legösszetettebb karakter a kettős életével.

Nyelvezetét tekintve alapvetően nem nehéz, de sok a politikai jellegű fordulat, ami engem lassított, néhol kimondottan untatott annak ellenére, hogy a Párt működéséről s ideológiáról szóló részt nagyon is szerettem. A regényben használt, Orwell által kitalált nyelv, az újbeszél pedig egyértelműen kiakasztott – hogy lehet így meggyalázni egy nyelvet?! A nyelv, amelynek a szótára évről évre vékonyabb, amely eltörli a szófajokat, és ilyeneket kreál, mint duplagondol, jógondolos, duplapluszjó, bűngondol, stb. Szörnyű, ugyanakkor valahol mégis zseniális, ha elolvassuk a függelékben található magyarázatot is a nyelvtanról és a szókincsről.

Mindent összevetve érdekes volt, nem bántam meg, hogy megismerkedtem ezzel a művel. Gyomorszájon vágós, néhol tömény és nyomasztó, de az értéke vitán felül áll.

Kedvenc idézetet nem választottam, hozok viszont néhány olyat, amelyeknek számomra valamiképpen borzongatók voltak:

„Nagy Testvér szemmel tart.”

„A bűnstop tehát lényegében oltalmazó butaságot jelent.”

„A duplagondol az Angszoc igazi lényege, hiszen a Párt alapvető ténykedése, hogy tudatosan csal, s közben szilárdan ragaszkodik annak feltételezéséhez, hogy tisztességesen jár el.”

„Találkozunk majd ott, ahol nincs sötétség.”

4,5/5