Van az úgy, hogy bizonyos könyveket újraolvasunk. Vagy azért, mert nagyon tetszett, vagy azért, mert egy sorozat része, és szeretnénk újraélni, mielőtt kijön a következő, vagy épp azért, mert régen olvastuk és nem emlékszünk a tartalmára, csak az van meg, hogy akkor, abban az élethelyzetben szerettük. Az operaház fantomja nálam ebbe az utolsó kategóriába esik.
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2005
Oldalszám: 310
Fordító: Pelle János
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 2. – 2020. augusztus 11.
A fülszöveg:
"Az operaház fantomja nem mese. Egyáltalán nem az volt, aminek sokáig
hitték, nem holdkóros művészek, babonás igazgatók találták ki, nem a kartáncos
kisasszonyok, a balettmamák, a jegyszedőnők, a portások és a ruhatári
alkalmazottak túlfűtött képzeletének fura teremtménye.
Bizony hogy létezett, hús-vér ember volt, noha mindent megtett, hogy
szakasztott olyan legyen, mint egy igazi fantom, vagyis egy árnyalak."
Így kezdi világhírű regényért Gaston Leroux, a francia krimi század eleji nagy
klasszikusa, aki az „igazi” irodalom olyan nagyságait mondhatta rajongó
barátainak, mint Apollinaire vagy Éluard, és akinek hatvan (!) kötetét ma már
a posztmodern előképeit
is újra felfedező rácsodálkozással szokás emlegetni.“
A borító:
Régi
könyvként több kiadást is megért már; nekem
A krimi gyöngyszemei című kiadói sorozatban megjelent kötet van meg.
Keménykötés, vörös, filc (?) anyagú borító, középen egy fekete-fehér képpel. A
kép előterében egy férfialak áll nekünk háttal, a középtájt elhelyezkedő
épületetre nézve. Az épület mögött egy koponya helyezkedik el, melynek
orrnyílása pontosan egybeesik az épület csúcsdíszével. A szerző neve és a cím
feketével szedve. Zseniális kompozíció és gyönyörű kiadás, az egyik legszebb a
polcomon. A kis kép a történet fő konfliktusát hivatott ábrázolni, de amíg nem
olvassuk el, addig ez így nem derül ki.
Így tetszett:
A Fantom története kisiskolás korom óta vonzott valami megmagyarázhatatlan
okból. Nagypapámmal újra meg újra elmeséltettem, hogy ki is ez a sejtelmes
lény, aki álarccal takarja torz ábrázatát. A könyvet is tőle kaptam valamilyen
alkalomra, talán a 12. vagy a 13. születésnapomra. Akkor olvastam először, de
ma már csak azt tudom, hogy akkor jónak találtam. Még egyszer ennyi idősen is
jónak találom, semmivel sem jobbnak vagy rosszabbnak, mint fiatalabb fejjel,
inkább az változott, amit amiből az akkori 4 csillag és a mostani 4 csillag
összeáll.
A történetre annyira nagy vonalakban emlékeztem csak, hogy a szerelmi
háromszög sem volt meg (tehát szinte semennyire), viszont ahogy olvastam, sorra
éltem át a ja, tényleg!-érzést, ahogy
a mélyen eltemetett emlékek előjöttek. Viszont az volt a benyomásom, hogy ezt a
történetet rövidebben is el lehetett volna mesélni. Soknak éreztem a sallangot,
a szerző kiszólásait, és túlzónak éreztem egy-egy leírást vagy magyarázatot is.
A történet fő szála ezekben bújt meg, szinte már el is veszett, bár annyira
azért mégse, hogy A szépség és a
szörnyeteggel való párhuzamot ne lehessen észrevenni benne. Ez a párhuzam a
tetőpontban a legnyilvánvalóbb. A vége szép és megható, kicsit függő, keserédes
befejezés.
A szereplők jellemrajza túl egyszerű, és olyan franciásan szélsőséges. Raoul,
a tapasztalatlan hősszerelmes figurája sok ponton esetlennek, és abszolút
férfiatlannak tűnt számomra, egyáltalán nem hiteles. Christine az elején inkább
passzív; a törékeny kis madárka, akivel csak úgy történnek a dolgok, aztán a
végére beérik. Kettőjük viselkedése és párbeszédei viszont olyanok, mintha
mindketten borderline személyiségzavarban szenvednének; az egyik pillanatban
még őrülten szerelmes, egy oldallal később pedig már megveti a másikat. A
Fantom legalább konzekvensen egy pszichopataszerű figura, bár a végére nála is
látható egy nagy fordulat.
Az írói stílust nem szerettem; ahogy már említettem, túl sokszor szólt ki,
néha agyonmagyarázott dolgokat, és a történetvezetés is zavaros volt. Elkezdte
E/3-ban, múlt időben. Aztán néha átváltott jelenre, majd vissza múltra. A
végjátékban pedig E/1-re vált, és egy mellékszereplő szemszögéből meséli el a
történteket. Ez elég zavaró volt; jobb lett volna, ha megmarad az egyiknél.
Ennek a történetnek épp mindegy is lett volna, hogy melyiket választja.
Habár lassan haladtam vele, és az érdeklődésemet sem tartotta fenn, és
szinte pozitívumot nem is írtam róla, mégis azt érzem, hogy ez egy jó könyv.
Megmagyarázni viszont nem tudom ezt az érzést. Talán az a titokzatosság okozza,
ami körbelengi az egész sztorit, vagy talán a mindenki által valamilyen
feldolgozásban ismert dal, ami a fülemben felcsendült, amikor arról olvastam,
hogy a Fantom zenél.
Idézetet csak egyet találtam, amit meg is osztanék:
„Van, amivel nem büszkélkedünk,
másról pedig még csak nem is panaszkodunk, annyira megalázó.”
Egyszer mindenképp érdemes elolvasni, már csak azért is, hogy megismerjük
azt a művet, amelyet a keletkezése óta nagyon sokan, nagyon sokféleképpen
dolgoztak fel.
4/5🌟
