11. hét: Stephen King - A hármak elhívatása - A Setét Torony II

Nem egészen normális dolog két nyomasztó könyv után egy olyan sorozat második részével folytatni, amelynek az első része nem igazán tetszett. Mégis így tettem, bízva a Molyon megadott százalékokban. Így lett a 11. hét olvasmánya A hármak elhívatása – A Setét Torony II. Amúgy is viszonylag rég olvastam már Kingtől, elég is volt a hűtlenkedésből. Mivel az Egy tiszta nővel (értékelése itt) kissé megcsúsztam, később tudtam elkezdeni, mint szerettem volna, ami azt eredményezte, hogy a befejezésével is sietnem kellett. Végül csak befért a múlt hétre: 2020.03.11. - 2020.03.15. között olvastam.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 460
Fordító: Bihari György

A fülszöveg:
„A harcos-ban megismert Roland sebesülten, betegen, ám rendíthetetlenül halad célja, a titokzatos Setét Torony felé. Kietlen, veszélyekkel terhes vidéken visz az útja, ahol váratlanul egy ajtóba ütközik, amely az 1980-as évek New Yorkjába nyílik. A harcosnak át kell mennie ebbe a másik világba, hogy elhívja magával segítőtársait, akiket a feketébe öltözött ember cigánykártyán megjósolt neki. Így fonódik össze Roland, a harcos, Eddie Dean, a drogcsempész, Odetta Holmes, a gyönyörű, okos, ám egy balesetben megnyomorodott fekete lány, valamint Jack Mort, a gyilkos hajlamú könyvelő sorsa. A hármak elhívatása lélegzetelállító kalandokban bővelkedő, az „elmozdult világokban" játszódó könyv, amely, bár nem zárul le benne a főhősök sorsa, mégis élvezetes olvasmány.”

Ahogy a szerző ígéri, a történet ott folytatódik, ahol az előző kötet végén hagytuk, és aminek külön örültem, kapunk egy rövid összefoglalót is az előző kötet eseményeiből. A folytatás simán felveszi a fonalat, nem érződik rajta semmi erőlködés. Mintha csak egy másik fejezet, nem egy új kötet kezdődne. Akár egy kötetben is lehetnének. Na jó, nem; még elképzelni is rossz, mekkora monstrum lenne, ha mind a 8 kötet egyben lenne. A Végítélet tartásától is izomlázas lett a tenyerem; mi lenne, ha egy ilyet kellene forgatnom, nem beszélve a tömegéről. Nem adok több ötletet a kiadóknak.

Az előző kötettel (értékelése itt) ellentétben ez igencsak eseménydúsra sikerült. Szinte minden lapon történt valami, nem voltak hosszas leírások, elmélkedések, nem volt szenvedés (csak a tengerpart volt túl hosszú, és a homárszörnyek voltak túl sokan). Volt helyette három kaland, meg a köztük levő időt kitöltő mesék, tele információval mindenről és mindenkiről.

A világok közötti átjárásról kicsit a Harry Potterből ismeretes Merengő jutott eszembe, melynek segítségével bepillanthatunk saját korábbi, vagy mások emlékeibe és újraélhetjük őket. A különbség, hogy a harcos által meglátogatott világokba és időkbe bele lehet piszkálni. Érdekes gondolat, hogy egy ajtón átsétálva a megfelelő ember képes megváltoztatni egy párhuzamos jelent, a mi világunk múltját vagy jövőjét. Biztos jó ez? Ebben a történetben jó; és nagyon hálás voltam érte, hogy Roland ezen keresztül jóvátehetett egy, az előző kötetben elkövetett hibát, hogy kijavíthatott egyet-mást a mi világunkban.

A drága jó Roland… Még mindig egy igazi antihős, de más sokkal szimpatikusabb, mint az előző kötetben. Nem gondoltam, hogy szerethető lesz, de a maga módján igenis az. Eddie-t kevésbé csíptem, de a vége felé egész értelmes lett. Odetta karaktere (vagyis két karaktere) is nagyon tetszett, főképp a negatív fele; némelyik beszólásán hangosan nevettem. Jack Mortot viszont tényleg sehogy se sikerült megkedvelnem; szerintem a szerzőnek se volt ez célja. A legérdekesebb az volt, ahogy a különböző korokból és világokból jött szereplők hogyan próbálják egymást megérteni, és mennyire nehéz közös nevezőre jutni, ha az idő múlásával valami gyökeresen megváltozik (pl. egy régebbi időben a fekete megnevezés volt a sértés, és négernek kellett őket nevezni, bő húsz évvel később ez megfordult). Roland küzdelme a mi világunk szavaival pedig kifejezetten mulattatott.

Bölcsességek, mélyenszántó gondolatok ebben a részben kevésbé voltak jelen, de azért sikerült jó idézeteket találni:

„Az életünk olyan, mint ezek a várak (ti.: kártyavárak), amelyeket építek. Néha van oka, hogy összeomlanak, néha viszont egyáltalán nincs.”

„Csöndesen, minden felhajtás nélkül elhunyt. Egyszerűen ellibegett, mint a pitypang termése a könnyű szellőben.” – Milyen szép megfogalmazása ez a halálnak, nem igaz?

Szerettem ezt a részt. Nem kicsit, nagyon. Most viszont kényszerítem magam, hogy rövid időre ismét elhagyjam ezt a világot egy másikért, ami hasonlóképpen rabolta el a szívemet, ahogy ez is. A 12. hét könyve Az Alapítvány-trilógia lesz.

Ha szeretnétek követni a Setét Torony értékeléseket, itt megtehetitek.

5/5