Az Ickabog után az volt az érzésem, hogy Rowlingnál kell maradnom, hogy ne lépjek át azon a határon, amin túl az olvasási válság van. Jó volt a megérzés. A Harry Potter jó. Mindig. És mindenre.
Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 752
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. november 17. – 2021. december 3.
A fülszöveg:
„Dumbledore végül leeresztette kezét,
és félhold szemüvegén át, fürkészve nézett Harry szemébe.
– Eljött az ideje – szólt –, hogy
elmondjam neked, amit már öt éve el kellett volna mondanom.
Ülj le kérlek! Ha megajándékozol egy
kis türelemmel, mindent hallani fogsz, amit tudnod kell. Ha befejeztem,
szidhatsz, dühönghetsz. Nem fogok védekezni.
Harry Potter ötödik évére készül a Roxfort Boszorkány- és
Varázslóképző Szakiskolában. Harry – társaival ellentétben – sosem örül a nyári
szünetnek, ám ez a mostani még rosszabb, mint rendesen. Nem csak rokonai,
Dursleyék keserítik meg az életét, de – ami a legfájdalmasabb – mintha barátai
is elfeledkeztek volna róla. Harry azon töri a fejét, hogyan törhetne ki
lehetetlen helyzetéből, ám nyári szünidejének egy hirtelen, drámai fordulat vet
véget. Hamarosan azt is megtudja, hogy Roxfortban sem számíthat békés tanulásra
és kviddicsezésre…”
A borító:
A jó
öreg régi animus-os kiadás… Szeretem ezt a kék színt, és ezt a Misztériumügyi
Főosztályon játszódó jelenetet is. Habár Mordon a hátulján úgy néz ki, mint a
Disney-féle Gonosz királynő boszorkány alakban.
Így tetszett:
Az ötödik kötet az egyik, amit már
kevesebbszer olvastam, mivel az ezutáni kettő emlékeim szerint már viszonylag
gyorsan érkezett, és nem volt szükség a sorozat felelevenítésére az új kötet
előtt. Ezen kívül ez az egyik kötet, amelyet angolul nem olvastam, mert amikor
nekiálltam az egész sorozatnak eredetiben, ez a rész nem volt meg a
könyvtárban, és később sem pótoltam. A csodaszép saját példánnyal majd
megteszem. A fentiek miatt fordulhatott elő az, hogy nem is emlékeztem, mennyi
mindent kihagytak a filmből – ahogy arra sem, mennyire erős kötete ez a
sorozatnak.
A fősztori oda-vissza való
ismeretében teljesen máshogy szemléltem már az eseményeket, és különösen Harry
viselkedését. Első olvasásra meglepőnek tűnhet az a düh, ami főhősünkből árad
már az első néhány lapon. Az okok ismeretében viszont azt mondom, hihetetlen,
hogy mennyire látszik, ahogy Voldemort visszatérésével együtt Harryben is
felébredt az a bizonyos darab. Gyakorlatilag az egész ötödik kötet cselekménye
gyönyörűen megágyaz a hatodikban majd előkerülő horcrux-témának. Minden, ami
Harryben zajlik, erre a nem mindennapi kapcsolatra vezethető vissza
Voldmorttal.
Ezen felül is nagyon sok
háttérinformációval szolgál a kötet, még bonyolultabbá téve a már most sem
egyszerű cselekményt, a világot is bővíti, és magyarázatot is ad olyan
dolgokra, amelyek csak a filmeket nézve zavarosak lehetnek – például, hogy
miért nem találkozunk Percyvel.
Jó volt visszatérni a Grimmauld
téri házba is; magam is meglepődtem, hogy az itteni, a filmből kihagyott
eseményekre is elég jól emlékeztem. Sajnálom, hogy a ház takarítását nem
filmesítették meg, én élveztem volna. Ugyanígy érzek a Szent Mungóval
kapcsolatban is. Ez utóbbi még fontosabb is lett volna, bár azt a jelenetet,
amelyben Neville szülei megjelennek, nem lehetett volna száraz szemmel kibírni.
Ahogy egyre komorabbá, sötétebbé
és összetettebbé válnak a könyvek, úgy érik az egész sorozat is, Harry is, és
mi is; a korosztály, akik vele együtt nőttünk fel. Ez a kötet egyértelműen nem
mese már. Még csak nem is a vihar előtti csend, hanem az azt megelőző káosz –
amilyet sajnos a valóságunkban is tapasztalunk, ha szembe kerülünk valamivel,
amit még nem láttunk, amire nem számítottunk. Mindezt Harryék iskolai életének
egy sorsdöntő szakaszában, hisz az ötödév= RBF-év. És ha ez nem elég,
hőseinknek még a hormonjaikkal is meg kell küzdeniük, ahogy elkezdenek a másik
nem iránt érdeklődni. Nem csoda hát, ha mindez csak 700+ oldalba fért bele
Rowlingnak. Tóth Tamás Boldizsár pedig még mindig zseni a fordítással. Nem
egyszer fordult elő, hogy hangosan felnevettem egy-egy néven.
Az eddig megjelent szereplőkről a
véleményem változatlan. Luna nekem a könyvben kevésbé szerethető különc egyelőre,
mint a filmbeli. Umbridge kibírhatatlan. Tényleg. Hatványozottan érvényes, hogy
vannak azok a gonoszok, akiket nem lehet utálni, erre jön ő… Azt viszont szeretem, hogy Neville kezd egyre
fontosabb karakterré válni, elindul nála egy erőteljes fejlődés.
Nem emlékszem, hogy valaha
neveztem-e meg kedvenc kötetet a sorozatból; ha nem, akkor most megteszem:
eddig egyértelműen ez az. Meglátjuk, mennyiben tud ezen változtatni a következő
kettő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése