Ahogy közeledik az év vége, úgy kezdtem pánikba esni a vállalt Harry Potter-újraolvasás kihívással kapcsolatosan. Reménykedtem benne, hogy az ünnepek és az év végi szabadság lehetővé teszi majd, hogy az utolsó két kötetet még idén elolvassam, ugyanakkor tartottam tőle, hogy a sűrű karácsonyi napokba nem fog beleférni. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2006
Oldalszám: 624
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. december 23. – 2021. december 27.
A fülszöveg:
„A Voldemort elleni harc állása aggasztó; a baljós jeleket már a muglikormány
is észleli. Szaporodnak a rejtélyes halálesetek, katasztrófák. Harry azt
gyanítja, hogy esküdt ellensége, Draco Malfoy is a halálfalók jelét viseli. Az
élet azonban háborús időkben sem csak harcból áll. A Weasley-ikrek üzleti
tevékenysége egyre kiterjedtebb. Szerelmek szövődnek a felsőbb évesek között, a
Roxfort házai pedig továbbra is versengenek egymással. Harry Dumbledore
segítségével igyekszik minél alaposabban megismerni Voldemort múltját,
ifjúságát, hogy rátaláljon a Sötét Nagyúr sebezhető pontjára.
A borító:
A
borítón szereplő jelenet a kötet egyik legfontosabbika. Sokadszor ránézve
kíváncsiságot már nem ébreszt bennem, szomorúságot annál inkább.
Így tetszett:
A sorozat utolsó előtti kötete
lévén, ezt valamivel kevesebbszer olvastam, mint az előzőeket; ez talán a
harmadik vagy a negyedik alkalom volt. A nagyjára persze emlékeztem, más részletek
olvasás közben jutottak eszembe, de tudott olyat is mutatni, amit az eddigi
olvasások alatt nem vettem észre.
Ha a Főnix Rendje érdekes volt a
sok háttérinformáció miatt, akkor a Félvér Herceg ebben a tekintetben valóságos
kincsesbánya; imádom Voldemort élettörténetét, ahogy lassan, mások emlékeinek
segítségével bontakozik ki előttünk, és választ ad, ha nem is az összes
miértre, de jó néhányra. Őszintén sajnálom, hogy csak ennyi jutott belőle, szívesen
megismertem volna még több részletet – jó kis spinoff lehetne belőle.
Harryék hatodik éve a felnőtté
válásuk minden szempontjából fontos. A Roxfortban ebben az évben kezdenek el
szakosodni, és csak azokat a tárgyakat tanulni magasabb szinten, amelyek a
pályaválasztásukban játszanak szerepet – engem leginkább az érettségi utáni
továbbtanulásra emlékeztet a helyzet. Főhőseink a tőlük megszokott módon
reagálnak; Hermione minden akadályt sikerrel vesz, Ron halogat és pánikol,
Harry valahol kettőjük között lavírozik, kivéve a bájitaltant. Ez a tantárgy az
egész kötet során kiemelt szerepet kap, az én nem kis örömömre – ha roxfortos
lettem volna, nekem is ez lett volna a kedvenc tantárgyam. Várjunk csak… Gyógyszerész vagyok… Akkor nem is csak „lett volna”…
Ezen kívül alakulnak a szerelmi
szálak is, nem is egy háromszöget láthatunk. Mostanában többektől olvastam,
hogy elégedetlenek ezekkel, összecsapottnak látják őket. A magam részéről én
inkább azt gondolom, hogy csak nagyon finoman voltak elhintve a megfelelő jelek
az előző kötetekben, nem pusztán arról van szó, hogy egyik vagy másik
szereplőnek most jutott eszébe, hogy XY tetszik neki.
Két dolgot szeretek még nagyon
ebben a kötetben: a horcruxokat és Draco Malfoy szálát. A horcruxokat már az
első olvasáskor is zseniálisnak tartottam, ez a véleményem mostanra sem
változott meg.
Draco mindig is a kedvenceim közé tartozott, így külön öröm számomra, ahogy a
történet során kibontakozik az, hogy ő igazából egy szürke karakter. És nem is
teljesen sötétszürke.
Draco tulajdonképpen ebben a kötetben megtestesít minden olyan fiatalt, aki
nagyon szeretne megfelelni valakinek, de a bensője tiltakozik, mert ehhez a
megfeleléshez nem önazonos dolgokat kell tennie.
A vége rossz, nagyon. Valami okból
sokkal jobban meghatott most, mint a korábbi olvasásoknál. De nem csak emiatt
tettem le nehéz szívvel. Hanem azért is, mert az utolsó kötet jön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése