5. hét: J.K.Rowling - Harry Potter és az azkabani fogoly

Az előző két kötetnél már említett elfogultságom a harmadiknál sem lett kisebb. Kimondottan szeretem ezt a részt; ebben kezd el érni a történet, már jobban látszik, nem egészen mese.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2002
Oldalszám: 400
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 31. – 2021. február 5.

A fülszöveg:
„Azkabanból, a gonosz varázslókat őrző rettegett és szuperbiztos börtönből megszökik egy fogoly. A Mágiaügyi Minisztériumban tudják, hogy a veszélyes szökevény Roxfortba tart, a Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. A varázslónövendék Harry Potter és barátai számára a harmadik tanév sem csak a vizsgák izgalmait tartogatja…”

A borító:
Nem igazán szeretem ezt a borítót. A hipogriff ugyan jól sikerült, én is valahogy így képzelem el, Harry és Hermione viszont nem a legszebb. A dementor jobb a hátlapon.

Így tetszett:
Az összes közül talán ez az a rész, amelyiken a legtöbbet lehet nevetni, főleg az első néhány fejezeten. Ron telefonja, Marge néni, a Kóbor Grimbusz… Ugyanakkor kezd előttünk feltárulni a varázsvilág egy színesebb formája. Az Abszol út eddig nem említett üzletei, a roxforti diákok új tantárgyai és a felbukkanó varázslények szépen bemutatják, hogy a mágiának Harry Potter világában mennyiféle ága van. Ezek a dolgok még komplexebbé teszik azt.

Nagyon élveztem az új órák leírását, azt viszont továbbra is sajnálom, hogy Hermione tantárgyait nem mutatta be Rowling – kíváncsi lennék rá, hogy néz ki egy számmisztika vagy rúnaismeret óra.

A karakterek is kezdik felvenni a szürke különböző árnyalatait, összetettebbé válnak; megjelennek nem egyértelműen jó, vagy nem egyértelműen rossz szereplők, és a főhősök jellemvonásai is egyre kevésbé sarkosak. Ez leginkább Hermionén látható.

Talán azért is szeretem ennyire ezt a kötetet, mert valahol tulajdonképpen a barátságokról szól. Elég sok utalást találhatunk olvasás közben arra, hogy kik, és milyenek is az igaz barátok.
Szól ugyanakkor az előítéletekről – halljuk egy sztori egy verzióját, hallunk valakiről valamit, készpénznek vesszük, véleményt alkotunk róla, miközben egyáltalán nem biztos, hogy az igaza tudjuk. Erre tanít meg minket az azkabani fogoly.

Sokadszori újraolvasás után jöttem rá, hogy igazából mennyire szeretem a Tekergőket, értelemszerűen Siriust és Lupint. Sem az ő, sem pedig Pettigrew története nem lep már meg ennyi idő után, de emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor először olvastam. Az izgalom érzése annak ellenére is megmaradt, hogy tudtam, hogy végződik.

Az viszont meglepett, hogy mennyi mindent megváltoztattak a filmben. Felcserélték egyes események idejét, másoknak új körülményeket teremtettek, párbeszédek nem ott és nem úgy, nem azokkal a szereplőkkel hangzanak el, mint a könyvben. Korábban ez nem tűnt fel.

Ezzel a kötettel még tovább erősödött bennem az, hogy nagyon szeretném, ha Rowling egyszer előzménykötetet jelentetne meg, amelyben a Tekergőkre helyezi a hangsúlyt. Remélem, egyszer megteszi.

Ha kíváncsiak vagytok az eddigi és a soron következő értékelésekre, itt követhetitek nyomon őket.