Ahogy az előző kötetnél már említettem, a sorozat iránt nagyfokú elfogultsággal viseltetek. Nem emlékszem már, hogy az első olvasáskor mennyi idő telt el az első két kötet között, de biztosan nem sok. Ahogy most sem.
Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2000
Oldalszám: 316
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 15. – 2021. Január 17.
A fülszöveg:
„Harry Potter varázslónak született. Második tanéve a Roxfort Boszorkány- és
Varázslóképző Szakiskolában éppen olyan eseménydúsnak bizonyult, mint amilyen
az első volt. Lekési a különvonatot, így barátai repülő autóján érkezik tanulmányai
színhelyére. S a java csak ezután következik…”
A borító:
Ebből
is az első kiadás van meg, a rajzolt karakterekkel. Most jöttem rá, hogy
tulajdonképpen mennyire lespoilerezi a végét, bár Harry arckifejezését nem
igazán értem.
Így tetszett:
Ahogy
az előzőnél, ennél a kötetnél is sokkal inkább arra figyeltem, hogy mennyire
emlékszem az eseményekre, főleg azokra, amelyek a filmből kimaradtak – itt ugyanis
már több ilyen epizódról van szó. A sok korábbi olvasásnak hála alig maradt
egy-egy mozzanat, amin meglepődtem.
Szerkezetét tekintve a történet hasonló az előzőhöz, leszámítva, hogy
Dursley-éknél sokkal rövidebb időt töltünk, hamarabb visszatérünk a varázslók
világába, mivel itt már nincs szükség Harry családjának részletes bemutatására
vagy a világ építésére. A felvezetés viszont most is hosszú, csattanó szinte
megint a végén derül ki, a lezárás pedig már-már túlságosan gyors.
Érdekesnek találtam, ahogy szép lassan kezdenek kibontakozni, leképeződni
az egyes embertípusok a varázslóvilágban, és ahogy bújtatva ugyan, de megjelenik
a rasszizmus is. Ez a kötet azt próbálja megtanítani nekünk, hogy a származás
mit sem számít, a lényeg, hogy milyen emberek vagyunk.
Rowling a leírásokkal még mindig kitűnően bánik; a Weasley-családot egy
csapásra megszeretteti az olvasóval, ugyanígy otthonukat, az Odút is.
Lockhartot viszont még a filmben bemutatottnál is ellenszenvesebbnek találtam, rosszul
voltam a pökhendiségétől, és attól, ahogy saját magát piedesztálra emelte mindenkivel
szemben. Tipikus példája az idegen tollakkal ékeskedő, saját magát mindenki
másnál fontosabbnak tartó embernek.
Dobbyt még mindig szeretem, amilyen kis buzgómócsing, Voldemort meg egyszerűen
csak Voldemort – tetszik, ahogy kezd már kibontakozni, ki is (volt) ő;
sarkított gonosz karakter, de jó. A többi, eddig megismert szereplőről alkotott
véleményem nem változott.
Ennél a kötetnél már érezhető, hogy ez nem egy egyszerű mese lesz, de még
nem lehet látni, hogy hova is tartunk, milyen háttérsztorik, milyen csavarok
várhatók még. A sorozatot ismerve ugyan mosolyogtam pár dolgon, amik most már
megvillantak – például annak az oka, hogy Harry miért párszaszájú; kicsit
olyan, mint amikor megtanuljuk, hogy a Föld gömbölyű, majd később pontosítják
geoid alakra, ami ellipszis alakú pályán mozog, amit később még tovább
pontosítanak arra, hogy azért ez az ellipszis se teljesen szabályos. Valahogy
így épül fel és így tárul elénk Harry története is.
Változatlanul jó ebbe a világba visszatérni, de akkora áttörés nem volt
most, mint az első kötetnél. Talán egy kicsit meg kell szakítanom a láncot,
hogy az élmény ne vesszen el.
Ha kíváncsiak vagytok az eddigi és a soron következő értékelésekre, itt
követhetitek nyomon őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése