10. hét/2: Serena Valentino: Ki a legszebb?

Napok óta motoszkál a fejemben a kislányként milliószor látott Hófehérke zárójelenete – nekünk nem a Disneys verzió volt meg (hála a jó égnek!), hanem egy, az eredeti Grimm meséhez közelebb álló, de kissé finomított verzió. Ebben a Királynőt a saját varázstükre börtönözi be, miután tébolyában az összes többi tükrét összetöri.

Hogy kavargó elmémet megnyugtassam, megbeszéltem magammal, hogy a Dűne levezetéseként az újonnan megjelent, a Gonosz mostoha történetét feldolgozó Ki a legszebb?-et fogom elolvasni.

Kiadó: Manó Könyvek
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 208
Fordító: Halmai Gergely
Az olvasás ideje: 2021. március 13.

A fülszöveg:
„A ​fiatal királylány Hófehérke, és gonosz mostohája, a Királynő történetét mindenki ismeri. A mesélésről mesélésre változó apró különbségeket leszámítva a történet mindig ugyanaz: a Királynő féltékeny lesz a lányka szépségére, és ez odáig vezet, hogy megpróbálja eltenni láb alól az édes, naiv kislányt. Arról már sokkal ritkábban szól a történet, hogy a Királynő mitől is lett ilyen gonosz. Sokan próbálták már találgatni az okokat. Talán már a természeténél fogva is egy gonosz boszorka volt, szépsége pedig mindössze a Király elcsábításának eszközeként szolgált. Mások szerint a Királynő azért gyűlölte a lánykát, mert a Király első feleségére emlékeztette. Ám a leggyakrabban egy romlott lelkű nőszemélynek festik le, aki egész nyomorult életében nem szeretett egyetlen teremtett lelket sem. Valójában oly sokféle magyarázat létezik, amely a Királynő végtelen hiúságát és féltékeny dühét találgatja, hogy bajos is lenne számba venni őket. A sorozat első könyve egy olyan változatát meséli el a történetnek, amellyel az olvasóközönség eddig nem találkozott. Egy történetet, mely szerelemről, veszteségről, és egy csipetnyi mágiáról szól. Ez a Gonosz Mostoha könyve.”

A borító:
Az egyik kedvencem eddig; jó ötlet volt a Királynő arcának egyik felét a borítóra, a banya arcának másik felét pedig a hátoldalra helyezni. Ha kinyitva tesszük le a könyvet, a két arc kiegészíti egymást. Külön örültem a fekete lapszéleknek, vagányul néz ki.

Így tetszett:
Kezdem azzal, mi bajom vele: Az eredetit rémesen átalakító, habos-babos, Disney-féle cukornyálat vette alapul, így a Grimm mese előzményeként kevéssé értelmezhető. Továbbá, az utolsó lapokon egy az egyben azt írja le, amit a Disney mesében láthatunk, épp csak áthelyezi a Királynő szemszögébe – habár az átváltozást és a mérgezett alma elkészítését nem is kell áthelyezni, az copy-paste volt. Ezt rettentően sajnálom, mert így sokkal sziruposabbá vált, mint amennyire az én ízlésemnek megfelel.

No de, a jó oldala: felnőttként már sokkal jobban szeretem azokat a történeteket, amelyekben a karakterek nem feketék vagy fehérek, ezért is örültem, hogy Hófehérke története kap egy előzményt és egy másik szemszöget. Mostanában meg egyébként is divat lett a gonosz karaktereket szeretni, szerethetővé tenni.

Egy aranyos kis mesének indul, minden happy, mindenki boldog, minden szép, színes, csillog-villog; az ember lánya, aki egész életében hercegnő akart lenni, szívesen belépne a könyvbe, hogy része legyen ennek a világnak. Körülbelül a könyv háromnegyedéig tart az előzménysztori, majd belépünk a már ismert Hófehérke-történetbe.

A Királynő elég sokáig volt „jó”. Szerettem ezt a rész, ugyanakkor tűkön ültem, hogy „na, mikor jön már a váltás, ez így nem magyaráz meg semmit”. Irigységének voltak ugyan apróbb jelei, de mégis hirtelen változik meg és lesz rideg, elutasító, majd lassacskán külseje megszállottja is. A retelling részét meglehetősen összecsapottnak éreztem, mintha csak hirtelen be akarta volna fejezni, egyúttal arra gondolva, hogy „az olvasók ezt már úgyis tudják”. Az epilógussal kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak; nagyon cuki, és látszik belőle az, hogy az előzőekben a Királynő nem volt ura önmagának, és mégsem tettem volna ide.

A dolognak a pszichológiája tetszik, ahogy bemutatja, hogy nem születünk eredendően rossznak, gonosznak, hanem a körülmények formálnak azzá. A szeretethiány, a mérgező szülő, a bizonytalanság saját magában, a Királynőnél is egyfajta testképzavart hozott létre, ami magával vonta az önbizalomhiány kialakulását is. Mindez még mindig nem volt tette őt gonosszá. A sorozatos sorscsapások, és a nem megfelelő társaság ültette el benne a félelmet, a hiúságot, ami a többi problémával együtt már nagymértékű személyiségtorzulást eredményezett. Nárcisztikus személyiségzavar? Szinte biztos. Rögeszmék? Az is. Üldözési mánia? Ráfogható. A lényeg, hogy egy beteg elmével állunk szemben a végére.

A szerző jó nyelvezetet használ, a történet olvasmányos, érdekes, gyorsan lehet vele haladni. Akár könnyed esti mesének is jó, ha valaki olyan tempóban olvas.

Mindenképpen ajánlott azoknak, akik szeretik az eredeti mesét, és azoknak is, akik a negatív karaktereknek szoktak szurkolni.

 

 

22. hét: Suzanne Collins - Énekesmadarak és kígyók balladája

Az Éhezők Viadala-trilógiával viszonylag későn, jóval a könyvek és a filmek lencsengése után ismerkedtem meg, akkor viszont három hét alatt ledaráltam az egészet. Nagy rajongója nem lettem, de az alapötletet jónak találtam, még ha a kivitelezés nem is nyerte el a tetszésemet teljes mértékben. Mégis megörültem, amikor megtudtam, hogy ki fog jönni egy előzménytörténet. A trilógia ugyanis pontosan az a típus, amelyhez remekül lehet plusz sztorikat, spin off-okat írni, és véleményem szerint ennek a sorozatnak jobban állnak azok a történetek, amelyek Katniss élete előtt játszódnak.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 448
Fordító: Farkas Veronika
Az olvasás ideje: 2020. május 26. – 2020. május 31.

A fülszöveg:
„A ​becsvágy hajtja.
A küzdelem élteti.
De a hatalomnak megvan az ára.

Annak az aratásnapnak a reggelén járunk, amely a tizedik Éhezők Viadalát előzi meg. A Kapitóliumban a tizennyolc éves Coriolanus Snow élete nagy dobására készülődik, a mentori posztjára a Viadalban. Az egykor nagy hatalmú Snow-házra nehéz idők járnak: a jövőjük azon múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbbnek, ravaszabbnak és taktikusabbnak bizonyulni diáktársainál, és győztest tud-e faragni a saját kiválasztottjából.

Az esélyek azonban ellene szólnak. Azt a megalázó megbízatást kapja ugyanis, hogy a 12. körzet lány kiválasztottját mentorálja, a legaljának a legalját. Sorsuk ezzel végleg összefonódik – Coriolanus minden döntése kedvezményekhez vagy kudarchoz, csillogáshoz vagy csődhöz vezethet. Az arénán belül életre-halálra szóló harc következik, az arénán kívül pedig Coriolanus elkezd együttérezni megpecsételt sorsú kiválasztottjával… és mérlegelnie kell, hogy a szabályok követése-e a fontosabb, vagy a túlélés. Kerül, amibe kerül.“

Elég hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy főhősünk a későbbi Snow-elnök, amit remek választásnak gondolok, viszont innentől kezdve pedig nem tudtam elvonatkoztatni a későbbi szerepétől. Történetére úgy tekintettem, mint egy kis darabra a hatalomhoz vezető úton; azokat a mintázatokat kerestem, amelyek őt ebben segíthették. Meg is találtam őket.

Azért is tetszett az, hogy a szerző ezúttal egy kapitóliumi polgárt választott főhősnek, mert így a másik oldal nézőpontját is megismerhettük. Az időben nagyot ugrunk, a tizedik hezők Viadalához; ez a Viadal még messze nem az a show, amit Katniss idejében látunk majd. Az emberekben még élénken él a háború emléke, a Viadal célja itt még ténylegesen az, hogy a körzeteket büntessék, a szórakoztató cél mellékes. A Viadal történetében itt fordul elő először, hogy a kiválasztottak mentorokat kapnak, bár a történetből számomra nem derült ki, hogy a szervezők hogyan jutottak erre az elhatározásra, és miért az Akadémia végzős diákjaiból választották ki őket.

Coriolanus és kiválasztottja, Lucy Gray teszik meg az első lépéseket afelé, hogy a Viadal ezúttal másképp játszódjon, mint az eddig megszokottak. Amikor elkezdtek egyfajta szerepet játszani a kamerák előtt, már kezdtem kapiskálni, hogy Coriolanusnak valószínűleg elég sok köze lehet ahhoz a Viadalhoz, amelyen Katniss részt vesz majd. Több ötletét is megvalósították kezdetleges formában, amely hozzájárult ahhoz, hogy egész Panem részt vehessen a Viadalban, ezzel alakítva annak menetét.

 Miközben mentor és kiválasztott közös szorosabbra fűződik a viszony, és együtt próbálják kitalálni a győztes stratégiát, amelyben akár a csalás is szerepelhet, Coriolanust a hatalomról alkotott nézeteiről és a Kapitóliumhoz való hűségéből vizsgáztatják. Ez a kettősség végigkíséri a főhőst a történeten.

A Viadal menete, illetve Coriolanus és Lucy románca mögött megbújik egy becsvágyó fiú lelki vívódása, akit gyerekkorától arra neveltek, hogy egyszer elnök legyen és a Kapitóliumot szolgálja. Lucyval és osztálytársával, Sejanussal kialakuló kapcsolata megingatja ugyan a hitét a kormányzásban és szilárdnak hitt véleményében, neveltetéséből fakadó érzései azonban mindig felülkerekednek. Szembekerül egymással az, amit a neveltetése okán hisz helyesnek és az, a helyes út, amelyet barátai mutatnak meg neki. Abból kiindulva, hogy ismerjük a későbbi Snow elnököt, lehetett sejteni a végkifejletet. A hatalom elérése vezette, és látjuk a történet végén, hogy ezért tényleg bármire képes volt; még árulásra is, melynek helyes voltát a saját lelkiismerete szerint magyarázott meg. Remek példa ez a regény arra, hogy a törtető személyiségek a felfelé vezető úton gátlástalanul taposnak el másokat. Coriolanus bizonytalanságai ugyanakkor jelezhetik azt is, hogy ha hatalomra törekszünk, ezt meg kell tennünk, bármennyire fájdalmas is tud lenni. Ebből a szempontból a főhős akár még áldozatnak is tekinthető.

Szerettem a szereplők gondolatait és érveit olvasni a felmerülő kérdésekről a hatalom és az erkölcs vonatkozásában. Szerettem azt is, ahogy a trilógiához kapcsolódik, egyrészt Coriolanus személyén, vagy például Lucy Gray dalain keresztül, amelyek közül nem egy lehet ismerős Katniss történetéből is. Kapcsolódási pont még a tó, a Snow-ház tetőkertje a rózsákkal, és természetesen a fecsegőposzáták. A történetet olvasva az jutott eszembe, hogy Lucy Gray a maga ideje Fecsegőposzátája volt. Egyetlen dolgot hiányoltam: az még kerekebbé tette volna az egészet, ha valamiképpen megjelent volna Katniss kitűzője, annak eredete. Tulajdonképpen azt vártam, hogy Lucy Grayjel fog összekapcsolódni, de ez nem történt meg.

Úgy érzem, Suzanne Collins ezzel a regénnyel találta meg igazán a hangját és vált az én szememben jó íróvá. Amiért pedig külön jár a dicséret neki: hogy ez a történetet végre nem jelen idejű E/1-ben írta meg. Rettentő sokat számít, és biztos, hogy a trilógiának is előnyére vált volna, ha hamarabb próbálkozik meg a múlt idejű E/3-mal. Ilyen jellegű történeteket szívesen olvasnék még tőle, akár egy másik győztes, vagy maga a háború történetét.

Soraimat szokás szerint a kedvenc idézeteimmel zárom:

„Az embereket könnyű manipulálni, ha a gyerekeikről van szó.”

„Ha egy fehérrépát nagyestélyibe öltöztetnek, akkor is a levesbe fog kívánkozni.”

„Ilyen az emberiség levetkőzve. A kiválasztottak. És te is. Ennyire gyorsan eltűnik a civilizáció máza. A finom modorod, a műveltséged, a családi háttered, minden, amire büszke vagy, egyetlen szempillantás alatt lehámlik, és kiderül, mi is vagy igazából. Egy fiú, aki egy bottal agyonver egy másikat. Ilyen az emberiség a maga természetes állapotában.”

„Kinek kell a vagyon, a siker és a hatalom, ha a szerelme megvan? A szerelem mindent visz, nem?”

Első olvasóknak azt ajánlom, hogy ne a trilógia olvasása előtt, hanem inkább utána olvassák az előzményt. Úgy biztosan érthető lesz minden.

4,5/5