46. hét: J.K. Rowling: Az Ickabog

Egy volt kolléganőm csigázta fel az érdeklődésemet a könyv iránt; amikor friss volt, nem tudtam eldönteni, hogy el akarom-e olvasni, ezért is húztam eddig. Aztán a Molyon találtam rá egy kihívást, ami véglegesen elbillentette a mérleget.

Kiadó: Animus

Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 304
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. november 14. – 2021. november 15.

A fülszöveg:
„Akkora, ​mint két ló. A szeme tűzgolyó. A karmai borotvaélesek. Vigyázz, mert jön az Ickabog… Duskáldia egykor a világ legboldogabb országa volt. Bővelkedett aranyban, egy pompázatos bajszú király uralkodott rajta, és olyan fenséges kolbászok, sajtok és sütemények készültek városaiban, hogy aki csak megkóstolta őket, táncra perdült örömében! Birodalomszerte minden szép és jó volt, kivéve a ködös északi részt, Lápföldét, ahol egy régi rege szerint a szörnyűséges Ickabog tanyázott. Minden épeszű ember tudta, hogy az Ickabog csak legenda, rossz gyerekek ijesztgetésére való. De a legendáknak megvan az a furcsa tulajdonságuk, hogy néha önálló életre kelnek… Vajon egy mendemonda megbuktathatja a közkedvelt királyt, és térdre kényszerítheti az országát? Annyi biztos, hogy két bátor gyerek olyan kalandba sodródik miatta, amire maguktól sose vállalkoztak volna. A világ egyik legkiválóbb elbeszélőjének sajátos hangulatú meséjét a szereplők színes tárháza és a fantáziadús cselekmény teszi minden korosztály számára feledhetetlen olvasmánnyá.“

A borító:
Ha a címből nem derülne ki, a borító mindenképpen elárulja, hogy meséről van szó. Ugyanakkor nagyon ízléses, szép, szívesen látom a polcomon.

Így tetszett:

Ódzkodtam egy kicsit tőle, mivel a Harry Potteren kívül nem olvastam még mást Rowlingtól, és valamiért amiatt sem akaródzott elolvasni, mert mese. Most kijelenthetem, hogy ez súlyos hiba, hisz újra rájöttem, hogy imádom a stílusát, akkor is, ha a megszokottól eltérő világba kalauzol el.

Egy hihetetlenül aranyos történetet kaptam az olvasás két napjában. Adott egy királyság, a megfelelő mesébe való túlzásokkal, egy legendás szörny, akitől mindenki fél, de igazából senki nem tudja, hogy létezik-e, és adott a cselszövő is, aki megpróbálja a királyság harmonikus életét úgy átformálni, hogy az ő javát szolgálja. A történet viszont nem ennyire egyszerű, több szálon fut, és bőven akadnak benne olyan fordulatok, amelyekkel a gyerekkoromban olvasott meséknél nem találkoztam. A váltott szemszög miatt is eltér – általában egy mese a hős szemszögéből íródik, itt azonban szinte minden szereplőéből kapunk egy kicsit.

Tetszett az Ickabog köré épített legenda, és az is, ahogyan életre kelt magában a mesében. A fő motívum az emberek hiszékenysége és kihasználhatósága. Swindler báró erre építette fel a tervét, amely a meggazdagodását szolgálta. A történet íve miatt egy kicsit aggódtam; szurkoltam, hogy a báró valahogy bukjon le végre, ami nagyon nehezen akart megtörténni. A báró mindig újabb ötlettel állt elő, újabb fondorlattal taszította egyre mélyebbre a királyságot, és ezek mindig akkor jöttek, amikor már azt hittem, hogy nem lehet rosszabb. Tartottam a nem boldog befejezéstől.

A szereplők nagy része végletesen jó vagy végletesen rossz, kevés szürke karakter van – talán csak Pondrow Pongrác, és valamennyire Frédi király az. Swindler bárót nagyon nem kedveltem, ugyanakkor egy jól megformált gonosz. A kedvencem pedig Gréta volt, akit a mese igazi hősének tekintek. Bebizonyította, hogy a kedvesség és a szeretet képes megváltoztatni annak a hozzáállását a világhoz, aki ezeket kapja.

És végül a címszereplő: amikor még semmit nem tudtam róla, sárkányszerű lénynek képzeltem el – pont ahogy a legenda szerint a mese többi szereplője is. Egyébiránt igencsak emlékeztet Shrek-re, és nem azért, mert zöld és a mocsárban él.

Nehéz ezt a történetet úgy értékelni, hogy a cselekményéből semmit ne lőjek le, ezért itt be is fejezem és azt mondom, hogy sok szeretettel ajánlom gyereknek és felnőttnek egyaránt. Könnyen és gyorsan olvasható, izgalmas, néhol szívszorító, máshol szívmelengető, az alkalmazott szókincs pedig zseniális – ami egyfelől Rowling érdeme, másrészt Tóth Tamás Boldizsár kitűnő munkáját is tanúsítja. Én mindenesetre jókat derültem egy-egy kifejezésen. Biztos, hogy újra fogom olvasni.

 

 

10. hét/2: Serena Valentino: Ki a legszebb?

Napok óta motoszkál a fejemben a kislányként milliószor látott Hófehérke zárójelenete – nekünk nem a Disneys verzió volt meg (hála a jó égnek!), hanem egy, az eredeti Grimm meséhez közelebb álló, de kissé finomított verzió. Ebben a Királynőt a saját varázstükre börtönözi be, miután tébolyában az összes többi tükrét összetöri.

Hogy kavargó elmémet megnyugtassam, megbeszéltem magammal, hogy a Dűne levezetéseként az újonnan megjelent, a Gonosz mostoha történetét feldolgozó Ki a legszebb?-et fogom elolvasni.

Kiadó: Manó Könyvek
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 208
Fordító: Halmai Gergely
Az olvasás ideje: 2021. március 13.

A fülszöveg:
„A ​fiatal királylány Hófehérke, és gonosz mostohája, a Királynő történetét mindenki ismeri. A mesélésről mesélésre változó apró különbségeket leszámítva a történet mindig ugyanaz: a Királynő féltékeny lesz a lányka szépségére, és ez odáig vezet, hogy megpróbálja eltenni láb alól az édes, naiv kislányt. Arról már sokkal ritkábban szól a történet, hogy a Királynő mitől is lett ilyen gonosz. Sokan próbálták már találgatni az okokat. Talán már a természeténél fogva is egy gonosz boszorka volt, szépsége pedig mindössze a Király elcsábításának eszközeként szolgált. Mások szerint a Királynő azért gyűlölte a lánykát, mert a Király első feleségére emlékeztette. Ám a leggyakrabban egy romlott lelkű nőszemélynek festik le, aki egész nyomorult életében nem szeretett egyetlen teremtett lelket sem. Valójában oly sokféle magyarázat létezik, amely a Királynő végtelen hiúságát és féltékeny dühét találgatja, hogy bajos is lenne számba venni őket. A sorozat első könyve egy olyan változatát meséli el a történetnek, amellyel az olvasóközönség eddig nem találkozott. Egy történetet, mely szerelemről, veszteségről, és egy csipetnyi mágiáról szól. Ez a Gonosz Mostoha könyve.”

A borító:
Az egyik kedvencem eddig; jó ötlet volt a Királynő arcának egyik felét a borítóra, a banya arcának másik felét pedig a hátoldalra helyezni. Ha kinyitva tesszük le a könyvet, a két arc kiegészíti egymást. Külön örültem a fekete lapszéleknek, vagányul néz ki.

Így tetszett:
Kezdem azzal, mi bajom vele: Az eredetit rémesen átalakító, habos-babos, Disney-féle cukornyálat vette alapul, így a Grimm mese előzményeként kevéssé értelmezhető. Továbbá, az utolsó lapokon egy az egyben azt írja le, amit a Disney mesében láthatunk, épp csak áthelyezi a Királynő szemszögébe – habár az átváltozást és a mérgezett alma elkészítését nem is kell áthelyezni, az copy-paste volt. Ezt rettentően sajnálom, mert így sokkal sziruposabbá vált, mint amennyire az én ízlésemnek megfelel.

No de, a jó oldala: felnőttként már sokkal jobban szeretem azokat a történeteket, amelyekben a karakterek nem feketék vagy fehérek, ezért is örültem, hogy Hófehérke története kap egy előzményt és egy másik szemszöget. Mostanában meg egyébként is divat lett a gonosz karaktereket szeretni, szerethetővé tenni.

Egy aranyos kis mesének indul, minden happy, mindenki boldog, minden szép, színes, csillog-villog; az ember lánya, aki egész életében hercegnő akart lenni, szívesen belépne a könyvbe, hogy része legyen ennek a világnak. Körülbelül a könyv háromnegyedéig tart az előzménysztori, majd belépünk a már ismert Hófehérke-történetbe.

A Királynő elég sokáig volt „jó”. Szerettem ezt a rész, ugyanakkor tűkön ültem, hogy „na, mikor jön már a váltás, ez így nem magyaráz meg semmit”. Irigységének voltak ugyan apróbb jelei, de mégis hirtelen változik meg és lesz rideg, elutasító, majd lassacskán külseje megszállottja is. A retelling részét meglehetősen összecsapottnak éreztem, mintha csak hirtelen be akarta volna fejezni, egyúttal arra gondolva, hogy „az olvasók ezt már úgyis tudják”. Az epilógussal kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak; nagyon cuki, és látszik belőle az, hogy az előzőekben a Királynő nem volt ura önmagának, és mégsem tettem volna ide.

A dolognak a pszichológiája tetszik, ahogy bemutatja, hogy nem születünk eredendően rossznak, gonosznak, hanem a körülmények formálnak azzá. A szeretethiány, a mérgező szülő, a bizonytalanság saját magában, a Királynőnél is egyfajta testképzavart hozott létre, ami magával vonta az önbizalomhiány kialakulását is. Mindez még mindig nem volt tette őt gonosszá. A sorozatos sorscsapások, és a nem megfelelő társaság ültette el benne a félelmet, a hiúságot, ami a többi problémával együtt már nagymértékű személyiségtorzulást eredményezett. Nárcisztikus személyiségzavar? Szinte biztos. Rögeszmék? Az is. Üldözési mánia? Ráfogható. A lényeg, hogy egy beteg elmével állunk szemben a végére.

A szerző jó nyelvezetet használ, a történet olvasmányos, érdekes, gyorsan lehet vele haladni. Akár könnyed esti mesének is jó, ha valaki olyan tempóban olvas.

Mindenképpen ajánlott azoknak, akik szeretik az eredeti mesét, és azoknak is, akik a negatív karaktereknek szoktak szurkolni.