Napok óta motoszkál a fejemben a kislányként milliószor látott Hófehérke zárójelenete – nekünk nem a Disneys verzió volt meg (hála a jó égnek!), hanem egy, az eredeti Grimm meséhez közelebb álló, de kissé finomított verzió. Ebben a Királynőt a saját varázstükre börtönözi be, miután tébolyában az összes többi tükrét összetöri.
Hogy kavargó elmémet megnyugtassam, megbeszéltem magammal, hogy a Dűne levezetéseként az újonnan megjelent,
a Gonosz mostoha történetét feldolgozó Ki
a legszebb?-et fogom elolvasni.
Kiadó: Manó Könyvek
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 208
Fordító: Halmai Gergely
Az olvasás ideje: 2021. március 13.
A fülszöveg:
„A fiatal
királylány Hófehérke, és gonosz mostohája, a Királynő történetét mindenki ismeri. A mesélésről mesélésre változó apró különbségeket leszámítva a történet
mindig ugyanaz: a Királynő féltékeny lesz a lányka szépségére, és ez odáig
vezet, hogy megpróbálja eltenni láb alól az édes, naiv kislányt. Arról már
sokkal ritkábban szól a történet, hogy a Királynő mitől is lett ilyen gonosz.
Sokan próbálták már találgatni az okokat. Talán már a természeténél fogva is
egy gonosz boszorka volt, szépsége pedig mindössze a Király elcsábításának
eszközeként szolgált. Mások szerint a Királynő azért gyűlölte a lánykát, mert a
Király első feleségére emlékeztette. Ám a leggyakrabban egy romlott lelkű
nőszemélynek festik le, aki egész nyomorult életében nem szeretett egyetlen
teremtett lelket sem. Valójában oly sokféle magyarázat létezik, amely a
Királynő végtelen hiúságát és féltékeny dühét találgatja, hogy bajos is lenne
számba venni őket. A sorozat első könyve egy olyan változatát meséli el a
történetnek, amellyel az olvasóközönség eddig nem találkozott. Egy történetet,
mely szerelemről, veszteségről, és egy csipetnyi mágiáról szól. Ez a Gonosz
Mostoha könyve.”
A borító:
Az
egyik kedvencem eddig; jó ötlet volt a Királynő arcának egyik felét a borítóra,
a banya arcának másik felét pedig a hátoldalra helyezni. Ha kinyitva tesszük le
a könyvet, a két arc kiegészíti egymást. Külön örültem a fekete lapszéleknek,
vagányul néz ki.
Így tetszett:
Kezdem
azzal, mi bajom vele: Az eredetit rémesen átalakító, habos-babos, Disney-féle cukornyálat
vette alapul, így a Grimm mese előzményeként kevéssé értelmezhető. Továbbá, az
utolsó lapokon egy az egyben azt írja le, amit a Disney mesében láthatunk, épp
csak áthelyezi a Királynő szemszögébe – habár az átváltozást és a mérgezett
alma elkészítését nem is kell áthelyezni, az copy-paste volt. Ezt rettentően
sajnálom, mert így sokkal sziruposabbá vált, mint amennyire az én ízlésemnek
megfelel.
No de, a jó oldala: felnőttként már sokkal jobban szeretem azokat a
történeteket, amelyekben a karakterek nem feketék vagy fehérek, ezért is
örültem, hogy Hófehérke története kap egy előzményt és egy másik szemszöget.
Mostanában meg egyébként is divat lett a gonosz karaktereket szeretni,
szerethetővé tenni.
Egy aranyos kis mesének indul, minden happy, mindenki boldog, minden szép,
színes, csillog-villog; az ember lánya, aki egész életében hercegnő akart
lenni, szívesen belépne a könyvbe, hogy része legyen ennek a világnak.
Körülbelül a könyv háromnegyedéig tart az előzménysztori, majd belépünk a már
ismert Hófehérke-történetbe.
A Királynő elég sokáig volt „jó”. Szerettem ezt a rész, ugyanakkor tűkön
ültem, hogy „na, mikor jön már a váltás, ez így nem magyaráz meg semmit”. Irigységének
voltak ugyan apróbb jelei, de mégis hirtelen változik meg és lesz rideg,
elutasító, majd lassacskán külseje megszállottja is. A retelling részét
meglehetősen összecsapottnak éreztem, mintha csak hirtelen be akarta volna fejezni,
egyúttal arra gondolva, hogy „az olvasók ezt már úgyis tudják”. Az epilógussal
kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak; nagyon cuki, és látszik belőle az,
hogy az előzőekben a Királynő nem volt ura önmagának, és mégsem tettem volna
ide.
A dolognak a pszichológiája tetszik, ahogy bemutatja, hogy nem születünk
eredendően rossznak, gonosznak, hanem a körülmények formálnak azzá. A
szeretethiány, a mérgező szülő, a bizonytalanság saját magában, a Királynőnél
is egyfajta testképzavart hozott létre, ami magával vonta az önbizalomhiány
kialakulását is. Mindez még mindig nem volt tette őt gonosszá. A sorozatos
sorscsapások, és a nem megfelelő társaság ültette el benne a félelmet, a hiúságot,
ami a többi problémával együtt már nagymértékű személyiségtorzulást
eredményezett. Nárcisztikus személyiségzavar? Szinte biztos. Rögeszmék? Az is.
Üldözési mánia? Ráfogható. A lényeg, hogy egy beteg elmével állunk szemben a
végére.
A szerző jó nyelvezetet használ, a történet olvasmányos, érdekes, gyorsan
lehet vele haladni. Akár könnyed esti mesének is jó, ha valaki olyan tempóban
olvas.
Mindenképpen ajánlott azoknak, akik szeretik az eredeti mesét, és azoknak
is, akik a negatív karaktereknek szoktak szurkolni.
