16. hét/2: Joe Hill: Furcsa időjárás

Joe Hilltől eddig még csak regényeket olvastam (egy kivételével mindet), illetve két, a kedves édesapjával közösen írt novellát (? – lehet, hogy a kisregény ezekre is megfelelőbb lenne). Először a dedikált novelláskötettel akartam megismerkedni, de a Furcsa időjárásra épp fut egy hamarosan lejáró kihívás, ezért ezt vettem le a polcról.

Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 520
Fordító: Uram Tamás
Az olvasás ideje: 2021. március 29. – 2021. április 25.

A fülszöveg:
„Egy ​a Szilícium Völgyben élő kamaszfiú megismerkedik egy Föníciai nevű tetovált férfival, aki Polaroid fényképezőgépével képes ellopni mások emlékeit.

Egy biztonsági őr hősiesen megakadályoz egy lövöldözést, amivel a fegyverviselést pártoló amerikaiak példaképe lesz, a férfit elvakító reflektorfényben azonban elkezd szétesni a sztorija, és vele együtt ő maga is.

Egy fiatalember nekiveselkedik élete első ejtőernyős ugrásának, és egy lehetetlenül szilárd felhőn köt ki, páragomolyagok prosperói szigetén, amelynek mintha saját akarata lenne.

A coloradói Boulder utcái felett megnyílnak a felhők, majd kristályszögek kezdenek belőlük záporozni, és egy huszonéves lány a rengeteg áldozattal járó felfordulás közepette útnak indul, hogy értesítse szerelme édesapját lánya tragikus haláláról.

Az 1972-ben született Joe Hill népszerű, többszörös díjnyertes író, A szív alakú doboz, a Szarvak, a NOS4A2 és a Spóra című regények, valamint számos novella és képregény szerzője. Furcsa időjárás című új kötete négy kisregényt, vérfagyasztó és társadalomkritikus történeteket kínál napjaink Amerikájáról.”

A borító:
Mostanáig nem sikerült rájönnöm, hogy a borítón szereplő alak, aki úgy néz ki, mintha belesett volna egy tóba, mégis melyik kisregényhez köthető a 4-ból. Mindenesetre ötletes, szép munka.

Így tetszett:
Kicsit bajban vagyok, mert a kelleténél hosszabb ideig ültem az egyes történeteken, az utolsót leszámítva. Különösképpen az Ég és föld között olvasása nyúlt olyan hosszúra, ami egy kisregényhez cseppet sem illik, ezzel szemben az Esőre a mai napom néhány óráját szántam csak. Épp ezért nagyon röviden fejtem ki a véleményem az egyes kisregényekről.

Pillanatfelvétel:
Elég érdekes elképzelés, hogy egy polaroid fényképezőgéppel lopkodjunk el valaki életéből emlékeket. A társaihoz hasonló, de rendeltetését tekintve nagymértékben eltérő tárggyal kapcsolatban kis áthallást érzek King Ur című novellájára – ebben egy Kindle e-könyv olvasó a bűnös, amellyel bele lehet piszkálni az eseményekbe. Viszont azt hiszem, új értelmet nyert az a remek elmélet, miszerint a fényképek ellopják az emberek lelkét. Maga a Polaroid-ember nem volt túlzottan félelmetes, és az egész történet inkább bájos volt, még a kissé szívfacsaró végkifejlet ellenére is.

Csőre töltve:
Ez szerintem hosszabb volt, mint illett volna. Sok időhúzást éreztem benne, már idegesített Kellaway hazudozása, és az a tehetetlenség, amivel az ügyét kezelték. Hogy nem tudták ellenőrizni, igazat mond-e, pedig ott lett volna előttük a megoldás. Aminek viszont örültem, az a rasszizmus fordított irányú bemutatása volt; ugyanis nem csak az rasszizmus, ha a fehér gyűlöli a feketét – az is az, ha a fekete gyűlöli a fehéret. Rossznak nem volt rossz, de Hill egy kicsit túltolta a mesélést.

 

Ég és föld között:
Ha az előzőben Kellaway idegestített, Aubrey-tól szabályosan a hajamat téptem. Az alapszituáció elég képtelen, de egyúttal érdekes is – nagyjából abból indul ki, amit gyerekként talán mindannyian elképzeltünk: milyen lehet egy felhőn járkálni. A történetből kiderül, hogy közel sem olyan szuper, ahogy gyerekfejjel gondolnánk. Annak ellenére, hogy a főszereplőtől a falra másztam, a sztori jó példa a félelem legyőzésére és a múlttal való szembenézésre.

Eső:
Ez lett a négy körül a kedvencem. Szeretem a világvége-témát (lásd Végítélet és Spóra), és tulajdonképpen ez is egyfajta megoldás ennek a bemutatására. Hill ezt a Spóra paródiájának szánta; szerintem annyira nem az, inkább a kistestvére. Amennyire lehet, körbejárja az emberek viselkedését egy ilyen helyzetben, érinti a másság témáját is, és persze az ilyen esetekben kötelező szekta sem hiányzik. Röviden: úgy jó, ahogy van.

Hill az írásokba belecsempészi az aktuálpolitikát, az erre vonatkozó véleményét és némi humort is. Nem szép dolog hasonlítgatni, de mégis megteszem: szerintem továbbra is hasonlít a stílusa Kingéhez – kisregényeknél annyira, hogy ha nem nézem, melyikük könyvét tartom a kezemben, talán fel se tűnik, hogy nem apát, hanem fiát olvasom épp. Talán ez nem is annyira meglepő.