Olvasményélmény: Stephen King - A kívülálló

Lassan teljessé válik a Stephen King- gyűjteményem; a magyarul megjelent kötetekből már csak 9 darab hiányzik. Sajnos az olvasottságukat tekintve nem állok túl jól; körülbelül az életmű felét olvastam el eddig. Mentségemre szóljon, nem a Mester az egyedüli szerző, akinek a műveire időt szánok.

Itthon szeptember elején jelent meg A kívülálló című könyve. Eredetileg júniusra ígérték, de csúszott. Mivel előrendeltem, ezért a boltokba kerülés előtt már a kezemben tarthattam. Akkor még a Végítélet volt soron, ezért nem álltam neki azonnal, ezen kívül megelőzte az Ezüst pisztolygolyók a rövidsége miatt, valamint A lány hét névvel, ami a két King közti valami mást jelentette. Az említett könyvek értékeléseit (ha még nem tettétek meg) elolvashatjátok a címükre kattintva.

A kívülálló elolvasása 11 napot vett igénybe. Ebből 8 munkanap volt, ami jelentősen csökkenti az olvasással eltölthető órák számát.

A fülszöveg (nyomokban spoilert tartalmaz – a bejegyzés nem csak nyomokban):

„A ​Mr. Mercedes – Aki kapja, marja – Agykontroll trilógia után Stephen King – vagy ahogy rajongói világszerte emlegetik: a Mester – ismét egy hátborzongató thrillerrel hozza rá olvasóira az álmatlanságot.

Az oklahomai kisváros, Flint City egyik parkjában brutálisan megerőszakolt, meggyilkolt és megcsonkított holttestre bukkannak. Az áldozat Frank Peterson, egy fehér fiúgyermek, életkora 11 év. A felfoghatatlan tett elkövetője pedig szemtanúk állítása és több, cáfolhatatlan bizonyíték szerint Terry Maitland gimnáziumi irodalomtanár és baseballedző, azaz T. edző, egy mindenki által ismert, köztiszteletben álló ember, két kislány édesapja.

Ralph Anderson nyomozó letartóztatja az edzőt, méghozzá a lehető legmegalázóbb módon: a Maitland csapata számára kulcsfontosságú meccs közben, a szurkolósereg szeme láttára. Anderson indulata érthető: az ő kamasz fia is T. edző keze alatt tanulta a sportot.

Az igazságszolgáltatás folyamatában azonban fennakadást okoz, hogy Maitlandnek kikezdhetetlen alibije van: szemtanúk, ujjlenyomatok, sőt DNS-minta igazolják, hogy a gyilkosság idején egy másik, távoli városban tartózkodott. Anderson nyomozónak segítőtársaival együtt választ kell találniuk a kérdésre: hogyan lehet ugyanaz az ember egyszerre két helyen?

A rejtély megoldása Kinghez méltóan egyszerre hihetetlen és kétségbevonhatatlan, bármennyire sokkolja is azokat, akik egy texasi barlang mélyén végül szembekerülnek vele.

A kívülálló amellett, hogy a New York Times bestsellerlistájának élére került, a Goodreads-en 2018-ban kategóriájának legjobb könyve lett, és az HBO minisorozatot készít belőle.”

-SPOILER-

A fentiek alapján arra gondoltam, hogy egy bűnügyi regényt fogok kapni, viszont hamarosan kiderült, hogy Stephen King egy bűnügyi regényt sem tud úgy megírni, hogy teljes egészében a realitás talaján maradjon. Nincs is ezzel semmi gond, mivel egy remek témát dolgoz fel, melyet nem mellesleg korábban is érintett már az Éjszakai műszak című noveláskötetében. A mumusban azonban nem bontotta ki ilyen részletesen, mint A kívülállóban. Az említett novella címéből kikövetkeztethető, milyen legendára fűzi fel a szerző a történetet. A könyvben a legenda spanyol illetve mexikói változata szerepel: El Cuco legendája. Ezen a linken olvasható róla némi információ, melyhez angoltudás szükségeltetik.

-SPOILER vége-

A történet vezetése inkább lassú, megfontolt. Volt, aki szerint kimondottam lassú, én épp ideálisnak éreztem a tempót. Idő kell annak, hogy egy olyan csoport, aki az egész életét a realitásnak szentelte, hinni kezdjen olyan dolgokban, amelyek a tudomány jelenlegi állása szerint nem léteznek. Érezhető, ahogy a szereplők vívódnak; nemcsak egymást, hanem magukat is próbálják meggyőzni egy-egy állítás helyességéről.

Nagyon tetszik, hogy a rendőröket mennyire emberinek mutatja be. Nem azok a tökéletes zsaruk, akik minden kérdésre pontosan tudják a választ még a minták kiértékelése előtt, és nem is a teljes balfék típusok. Emberek, akik a munkájukat végzik, és egy végzetes hibát követnek el azzal, hogy felszínes utánajárás alapján akarnak elsöprő győzelmet aratni. A másik oldalon álló család példáján pedig bepillantást nyerhetünk abba, milyen az, amikor egy családot meghurcolnak. A városlakók viselkedése is tipikus, de tulajdonképpen érthető is: a letartóztatás hatására gyűlölettel néznek egy olyan emberre, akit addig tiszteltek. Felszínes ismeretek birtokában mindenki ezt tenné. Ami számomra furcsa volt, hogy sokkal inkább előtérbe kerültek az „ezt nem gondoltam volna róla” típusú megjegyzések, mint azok, amelyek teljesen biztosan állítják, hogy jogtalanul tartóztatták le Terryt. Mintegy mellékesen derült ki, hogy a gyilkosság napján máshol, másokkal volt. Furcsa, hogy a letartóztatáskor vagy a kihallgatások ideje alatt nem jelentkezett rögtön az a négy személy, akik a gyanúsított alibijét igazolni tudták volna. Ez talán szándékos volt, talán nem. Csak a szerző tudná megmondani.

A kötetet Holly Gibney megjelenése köti a Bill Hodges-sorozathoz. Ezt a trilógiát ugyan még nem ismerem, de a kapcsolódás elég laza ahhoz, hogy ez ne legyen zavaró. Ha nem tudtam volna korábban a kapcsolódási pontról, nagy valószínűséggel fel sem tűnt volna. King sokszor utal más szereplőre egy-egy művében, de ezt legtöbbször úgy teszi, hogy az olvasó, aki nem ismeri azt, amire utal, észre se vegye, hogy easter egg-gel van dolga. Így sokkal nagyobb az öröm, amikor ezeket megtaláljuk.

A végét kissé elsietettnek és egyszerűnek éreztem; azt vártam, hogy nem fogja lezárni, illetve misztikusabb összecsapásra számítottam. Talán még a Végítélet hatása… Amiért pedig plusz egy pont jár, hogy amióta azt a bizonyos jelenetet olvastam, mindig félve vágom fel a napi almámat (a sárgadinnyét nem szeretem).

Ajánlom a könyvet:

·         Kezdő King-olvasóknak

·         Bűnügyi szálakat kedvelőknek

·         King-életmű olvasóknak

·         Annak, aki nem fél a mumustól

·         Annak, aki ismeri Poe William Wilson című novelláját

Nem ajánlom:

·         Annak, aki nem szereti, ha gyereket gyilkolnak meg egy történetben

·         A klasszikus krimik kedvelőinek – szerintem ez nem az, vagy nem tisztán az

Molyos értékelés: 4,5/5, itteni értékelés: 9/10.

Az olvasási sorban következik egy nem King-mű: Suzanne Collins – Az éhezők viadala. Nagyon régóta várólistás az egész trilógia, ideje már, hogy lekerüljön. Más könyvvel való megszakítás nélkül fogom olvasni, az értékelést a három könyv befejezése után írom meg. Addig is: jó olvasást mindenkinek! J

A goth nem nagyszerű?

Mindig is szerettem az átalakító showkat, az előtte-utána képpárokat; valahogy érdekel az, hogy kiből mit lehet kihozni, ha hozzáértő kezekbe kerül. Egy időben én is vágytam ilyen átalakításra, ma már azonban jóval kritikusabban szemlélem a műsorokat is. A kezdeti csodálat mára értetlenkedésbe csapott át. Sok esetben nem értem, hogy az adott embernél miért azokat a színeket választották, vagy miért olyan fazonú a ruha, amilyen, hiszen nem is áll jól neki. Nemrég pedig egy olyan műsorral találkoztam, amelyben az átalakítást fordítva csináltam volna meg, mert a végeredmény a jobb volt, mint lett kategóriába sorolható.

A szubkultúra tagjai valószínűleg belefutottak a Transformed pár héttel ezelőtti részébe, a Goth to Gorgeous címűbe, melyben egy viktoriánus goth stílusú lányt alakítanak át hétköznapivá.  Aki nem látta, itt megnézheti: https://www.facebook.com/transformedtheshow/videos/200862873817561/

A műsorban szereplő Nicole az elején elmondja, hogy hosszú idő után először találkozik a hittestvérével/kereszttestvérével (nem tudom, magyarul melyik szót használják godbrother értelemben) és annak barátjával, és szeretné meglepni őket. Évek óta a viktoriánus goth a stílusa, ezért most valami mást szeretne. Teljesen mást. A videót végignézve láthatjuk, hogy ez teljesül is, megvan a nagy meglepődés, az "úristendejólnézelki".

Nincs is ezzel semmi baj. Teljesen érthető, hogy valami apropóból ki akarunk próbálni homlokegyenest a korábbi meggyőződésünkkel ellenkező dolgot, csak hogy lássuk, működik-e, vagy hogy jót nevessünk magunkon a végén. Sőt, csodálom, hogy ennek a lánynak volt ahhoz bátorsága, hogy ezt nyilvánosan megtegye. 

A probléma ott kezdődik, hogy a "gorgeous", a gyönyörű, a nagyszerű nem az, amit végeredményként látunk. Nekem az az lett volna, ha az átalakítás fordítva történik, ha a hétköznapi kinézetű lányból varázsolnak egy goth hercegnőt. Nem pedig az, hogy egy goth hercegnőből csinálnak egy teljesen hétköznapi, semmilyen lányt, amilyenből többezer van csak abban a városban, ahol ő él, és akik között észre sem lehet venni, mert mindannyian annyira egyformák, egyformán semmilyenek. A ruha színe részemről rendben is lett volna, a fazonja viszont borzasztóan előnytelen; nem hogy nem emeli ki az alakját, egyenesen formátlanná teszi. Ehhez ráadásként jön a fehér pulcsi (köntös?,köpeny? mi az egyáltalán?) ami még egy fokkal rosszabbá teszi az egészet. Nem mondom, hogy nem nézhet ki jól, ha például a bolero vagy a blézer világosabb, mint az alatta levő blúz; egy világos kosztümnél akár még be is jöhet. Itt viszont nem jött be. 

A sminket hasonlóan sikerült elrontani. Addig rendben van, hogy szolidabbat szeretnének, mint ami szokott lenni. Az viszont már nincs rendben, hogy egy sminkmester feltesz egy szinte teljesen natúr sminket egy olyan lány arcára, akinek a natúr smink színei még véletlenül sem állnak jól, csak mert az arany szemhéjpúder majd kiemeli a kék szemet. Na de ha az egész arcát öregebbé teszi ezzel, az nem számít? 

Értem, hogy minél nagyobb kontraszt kell, mert arra vevő a nép. Azt is értem, hogy ebben az esetben az adja a legnagyobbat, ha a goth-ból átlagost, az erős sminkből szolidat csinálunk. Na de ezt nem lehet úgy megtenni, hogy az adott ember előtte és utána is jól nézzen ki? 

A legfőbb problémám viszont a rész címével van. Goth to gorgeous, azaz goth-ból gyönyörű, nagyszerű. Kérdem én: a goth nem lehet nagyszerű? A goth nem lehet gyönyörű? Ezzel a címmel ugyanis azt sugallják, hogy nem. Azért, mert fekete? Azért, mert feltűnő? Mert más? Nem lenne elég nőies? Kérdem én: mi nőiesebb egy halom csipkénél? Egy hosszú szoknyánál? Egy fűzőnél? Mi lehet nagyszerűbb annál, ha valaki megtalálja a stílusát (bármi legyen is az), ha jól áll neki, és jól érzi magát benne, eggyé válik vele? 

Mi lehet nagyszerűbb annál, ha valaki azt mondja neked, hogy neki nagyon tetszik, hogy van bátorságod egyedinek lenni? Mi jobb annál, ha azt mondják, hogy így jó ahogy vagy? Hogy sose változz meg...