8 (4+4) dolog a home office-ról

A home office (ékes magyar nevén az otthoni munka) nem új találmány, nálunk mégis most, a veszélyhelyzetben, illetve emiatt terjedt el szélesebb körben. Amelyik munkáltatónak lehetősége volt rá, hogy minél több dolgozónak biztosítsa ehhez a feltételeket, az megtette. Így ismerkedhettem meg én is ezzel a lehetőséggel.

Ebben a bejegyzésben a saját benyomásaimat szeretném megosztani. Hangsúlyozom, hogy ez nem kőbe vésett dolog; ami nekem előnyösnek számít, azt más hátrányként élheti meg és viszont. Sőt olyan is van, hogy ugyanaz a dolog tud egyszerre előnyös és hátrányos is lenni. Az elmúlt két hónapban nem állandóan voltam itthon, így a tartós home office-ról nem tudok nyilatkozni. A legtöbbet az elmúlt hónapban dolgoztam itthonról; ugyan hetek óta az irodában kellene már lennem, mindig akadt valami, ami miatt hazaküldtek minket. Vegyesek az érzelmeim az itthoni munkával kapcsolatban. Jó dolognak tartom, de annak is igazat adok, aki szerint ezt is meg lehet unni.

Most pedig következzék a listám a home office két oldaláról:

Pro

·         Rugalmasan osztom be a munkát és a vele töltött időt

      Alapvetően is rugalmas munkaidőben dolgozom, ami már önmagában is ad egy kis szabadságot, hiszen a törzsidőn kívüli időt úgy szervezi az ember, ahogy akarja, ez mégis egy bizonyos időintervallumra szorítja a munkaórákat, tartsanak ezek 6-tól 14 vagy 9-tól 17 óráig. Az otthoni munka lehetővé tudja tenni azt, hogy ezt az időt több kisebb intervallumra bontsuk, és egy esetleges napközben elintézendő ügy is könnyebben kezelhető, mint ha bent dolgozunk a munkahelyünkön. Elintézek egy kupac feladatot, elszaladok bevásárolni, majd visszaülök a laptop elé egy másik adag feladathoz. Az irodában ez nehézkesen menne.

·         Nem kell szabadságot kivenni, ha csomagot vagy szerelőt várok

Ez főleg azoknak nagy segítség, akiknek hozzám hasonlóan, a korukból adódóan kevés szabadnapjuk van, és nagyon nem mindegy, hogy ezeket mire veszik ki, főleg, ha olyan helyen dolgoznak, ahol a szabadságuk egy részét meghatározott időben kell kivenni.

A felnőttkori szobafogság definícióját mindenki ismeri: „Csomagját 8-17 óra között szállítjuk a megadott címre.” Azaz biztosan akkor fogok jönni, amikor leugrottál a zöldségeshez. #maradjotthon

Ezt ugyan meg lehet oldani úgy is, ha egyenesen a munkahelyünkre kérjük a csomagot, de vannak olyan cégek, akik ezt nem engedik meg, jelen helyzetben pedig sok webshop, vagy például a könyvkiadók csak házhozszállítást vállaltak.

Ha pedig valami elromlott (ahogy annak lenni kell), és a szerelő kedd reggel tud jönni, vagy a villanyóra-leolvasás mindkét megadott időpontja ütközik a munkaidővel, a legjobb megoldás a home office. Csönget, beengedem, lefotózza az órát, viszontlátásra. Megyek is vissza dolgozni.

·         Hatékonyabban lehet dolgozni

      Ez némiképp összefügg az első ponttal. Valaki a hajnali órákban tud jobban koncentrálni, másoknak ez inkább este megy. Ha nincs egy meghatározott idősáv, amikor mindenképpen elérhetőnek kell lenni, lehet ennek megfelelően szervezni a napot. Mindenki maga tudja, hogy mikor, milyen körülmények között tud a legjobban koncentrálni, mikor a leghatékonyabb a munkája, így tudja csoportosítani a feladatait. Ezen kívül otthon kiesnek a munkahelyi zavaró tényezők: traccsparti a folyosón, a másik kolléga telefonja, az a munkatárs, akit nem kedvelsz, stb. Ez megint mindenkinek más, meg az is, hogy hogy birkózik meg vele (pl. fülhallgató), mégis jelenthet egyfajta stresszforrást, ami a hatékonyságot csökkentheti. Otthon ezek a tényezők biztosan nem játszanak szerepet.

      Ezen kívül ott vannak azok az üres idők, amiket az ember azzal tölt, hogy elsétál a mosdóba a folyosó végére, vagy végigállja a sort a menzán vagy a büfében (és még oda is el kell menni). Otthon mind a fürdőszoba, mind a konyha elérhetőbb közelségben van. Aki határidőkkel dolgozik, tudja, hogy ezek a csak félórás mutatványok is mennyit tudnak számítani.

·         Nem kell utazni

      Erre ugyan jelenleg én panaszkodhatom a legkevesebbet (gyalog járok, és öt perc alatt beérek), de reggeli, indulás előtti rutinom nekem is van, amit, ha otthon dolgozom, nem kell csinálni. Sokan viszont messziről járnak, az utazás akár napi 3-4 órát is igénybe vehet, ami elfecsérelt idő, ha az ember nem tudja hasznosan tölteni – például képtelen olvasni a buszon, vagy túl sokszor kell átszállni. Home office-ban ez az idő is hasznos idővé válik, akár munkára, akár pihenésre, vagy szabadidős tevékenységre fordítjuk. Az én reggeli rutinom ideje a felére redukálódik, ha itthon vagyok; kevesebb időt töltök a ruha kiválasztásával („itthonra ez is jó lesz”), vagy egyenesen pizsamában ülök le a géphez („megnézem a leveleket, majd utána felöltözöm”), nem sminkelek (csak akkor, ha mégis megyek aznap valahova), és a reggelit és a kávémat is a gép előtt fogyasztom el, amit egyébként indulás előtt tennék. Ezáltal hamarabb tudok elkezdeni dolgozni és hamarabb is tudom befejezni. Még egy előny: ha nem kell utazni, nem kell annyival korábban felkelni. Ez azoknak jó, akik egyébként máskor szívesebben aludnának tovább.

·         Minden ugyanúgy elvégezhető, mint az irodából

      Ha biztosítják a távoli hozzáférést, és minden munkafolyamat működik digitálisan, akkor ezen nincs is mit magyarázni.

 

Contra

·         Akaratlanul is többet/tovább dolgozunk

      Amíg az irodából hazajövök, ha lejár a munkaidő, és nem gondolok vele másnap reggelig, otthon sokkal nehezebb a gép elől felállni. „Még ezt gyorsan.” „Ez csak tíz perc, belefér még mára.”, „Ez sürgős, erre még válaszolok.” A két percből aztán fél óra, egy óra lesz, mert közben beesik még három ilyen csak két perces feladat. Ismerős, ugye?

·         Összefolyik a munka és a magánélet

      Ez a pont az előzőből következik. Otthoni munkánál nehezebben határozunk meg egy „mára ennyi” időpontot, amikor kikapcsoljuk a gépet és másnapig nem vesszük elő. Megfelelő tudatossággal persze ez kezelhető, és összehangolható a kettő. A lényeg, hogy tudatosan kell meghatározni azt az intervallumot, amikor dolgozunk, és azt a másikat, amikor nem. „Most elmegyek futni, kiszellőztetem a fejem, elolvasok egy novellát, aztán visszaülök.”

      Abban is van valami, hogy az otthoni munkához ki kell jelölni egy bizonyos területet a lakásban, nem szabad az ágyban vagy a kedvenc fotelünkben dolgozni, mert a tudatalattink összekapcsolja a munkával járó stresszt azzal a hellyel, ahol azt végezzük, ezért nem fogunk tudni jól aludni. Magam azt vettem észre, hogy amikor a babzsákfotelban dolgoztam, utána képtelen voltam nyugodtan olvasni benne; át kellett telepedni máshova.

·         Ellustulunk

      Ha be kell menni az irodába, ahhoz illik egy bizonyos módon felöltözni, akár van dress code, akár nincs. Teljesen logikus, hogy otthon nem a legjobb ruháinkban, talpig sminkben ülünk a gép előtt, viszont magamon is észrevettem, hogy nagyobb kedvvel mozdultam ki otthonról akár élelmiszert vásárolni, ha már eleve szépen felöltözve és kisminkelve, indulásra készen álltam, mintha az egészet az átöltözéssel kellett volna kezdeni. Edzeni ugyan nem járok, itthon jógázom reggelente, de biztos vagyok benne, hogy az itthoni munka után az edzőterembe sem lenne motivációm elmenni.

·         A társas interakciók hiánya

      Persze, írásban kommunikálunk a kollégákkal,és megbeszélések is vannak Skype-on vagy Teams-en keresztül, ez mégsem ugyanaz, mint reggel 9-kor, amikorra mindenki beér, együtt kávézni vagy teázni a kollégákkal, majd délben egy másik csapattal ebédelni az étkezőben. Nem beszélgetünk, nem építjük a kollégákkal a kapcsolatainkat, így elvész annak az esélye is, hogy valamelyikükkel akár munkahelyen túlmutató barátságot köthessünk. Lehetne azt mondani, hogy az ilyen beszélgetések a munka rovására is mehetnek, ami igaz is lehet, ha valaki a nyolc órából négyet ezzel tölt, viszont növelheti a hatékonyságot, ha valaki egy kis nem munkáról való beszélgetéssel szellőzteti ki a fejét. Mások meg kimennek cigizni.

 

Ennyi idő alatt még nem sikerült eldöntenem, hogy ha választanom kellene, bejárnék, vagy inkább itthonról dolgoznék tartósan. Nem volt gondom az otthoni munkavégzéssel, és bár egyszer-egyszer elcsúsztam, tudtam tartani azt, hogy ettől eddig dolgozom, most elteszem, és holnapig nem érdekel. 

Jól esett viszont két hét után úgy felöltözni, ahogy szoktam, és találkozni a kollégákkal. Valószínűleg az arany középutat céloznám meg: heti x nap bent, y nap otthon.  

Ti szívesebben dolgoznátok otthonról? Vannak még érveitek a felsoroltakon kívül?

 

 

A goth és a munkahely 2 - egy évvel később

Tegnap volt születésnapos A goth és az új munkahely című bejegyzésem. Ennek apropóján újra elolvastam, és úgy döntöttem, megérdemel egy folytatást, tekintve, hogy ilyen sokan olvastátok (eddig a pillanatig 684 megtekintést számlál, amit ezúton is nagyon köszönök). Az újraolvasással felfedezett néhány gépelési hibát kijavítottam, minden mást érintetlenül hagytam. A címre kattintva olvasható, ha valaki esetleg még nem ismeri. Furcsa érzés volt a saját írásomat egy év távlatából olvasni; mintha nem is én írtam volna. Hiába, az ember egy év alatt is nagyon sokat tud változni, és ez ilyenkor derül ki.

Egy év után a munkahelyem és a pozícióm változatlan. A munkakedvem és az érdeklődésem szintén. A változás: a kezdés óta gazdagabb lettem egy orosz nyelvvizsgával, aminek az egy év alatt bekövetkező belső változások miatt most és a közeljövőben fogom igazán hasznát venni. Gazdagabb lettem ezen kívül viszonylag sok törzskönyvezési tapasztalattal azon a területen, amelyen dolgozom. Ahogy már megszoktam, és ahogy szeretem is, szinte rögtön a mélyvízbe dobtak, így rövid idő alatt sok mindent kellett megtanulnom. Voltak buktatók, és nem is keveset hibáztam, kisebbeket és nagyobbakat is elkövettem. Mondani szokás, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, és már látom, hogy ez a mondás nem is annyira közhelyes. Hiszen ha mindig minden tökéletes, ott biztos, hogy valami nem stimmel. Ha nem hibázunk, nincs miből tanulni, és megrekedünk egy szinten. Visszatekintve sokkal könnyebb ezt mondani; akkor, az adott helyzetben természetesen nem (mindig) így láttam, de próbáltam úgy felfogni, hogy ha megjegyzem, mit rontottam el, legközelebb azt szinte biztosan nem fogom. Majd mást.

Bár sokat tanultam az egy év alatt, újra és újra rá kell jönnöm, mennyi mindent nem tudok még. A közhiedelemmel ellentétben nem unalmas a munkám. A feladatok ugyan hasonlóak, de sosem egyformák, és mindig előjön valami olyan, ami még nem volt. Pontosan ezt szeretem benne. Természetesen még mindig vannak hiányosságok, hibák, van figyelmetlenség és van rossz nap, viszont próbálok a lehető leghatékonyabban dolgozni. Ezt elősegítendő, az év elején olvastam David Allen – Hatékonyságnövelés stresszmentesen – GTD című könyvét. A Műszaki Könyvtárunkban találtam. Hasznos olvasmány volt annak ellenére is, hogy néhány dolgot magamtól is úgy csináltam, ahogy javasolja. A kétperces szabály a kedvencem: ha a bejövő feladatod két perc alatt elvégezhető, végezd el azonnal, így nem fog nyomasztani! És valóban, ha a sok csak két perces dolog összegyűlik, a fél nap is elmehet az elintézésükre. Ez nem csak a munkában érvényes, hanem az élet más területein is. Hívd fel azt a fogorvost! Add be azt a jelentkezést!

Egy év után azt mondhatom, hogy azon kevesek közé tartozom, akik szeretik a munkájukat, a kollégáikat, a munkahelyi légkört. Nem fáj a hétfő, nem fáj a korán kelés, szeretem a sok feladatot, mert akkor érzem magam igazán hasznosnak, ha a 8 óra 20 percben csak ebédidőben tudom megnézni a telefonomat. Talán ez furcsán hangzik, de ilyenkor átélem a flow élményt.

A tavalyi bejegyzés főként a beilleszkedésről szólt, és arról, hogyan próbálom összeegyeztetni a gothic kinézetemet a munkahelyi élettel. Jelentem, sikerült! Ahogy a kollégáim elmondták, sokuknak már fel sem tűnik, hogy nem hétköznapi ruhákat viselek, mások minden nap megcsodálják a szettemet, megint mások azt nézik, van-e valami új darab, vagy olyan kombináció, amit még nem láttak. Nagyon szeretem ezeket a reakciókat, és örömmel tölt el, hogy elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. A határokat megkerestem, és egy év után sem megyek be fekete rúzzsal dolgozni. A sötétkéket már ellőttem néhányszor, talán egy alkalommal a zöldet is, de ebben nem vagyok biztos. Ha így volt, nem valószínű, hogy teljes erősségében vittem fel, vagy nem magában, hanem kevertem egy másik színnel. A változás ezzel kapcsolatban az, hogy a napi színt elhagytam, ahogy azt nem sokkal a tavalyi bejegyzés után meg is írtam. Néha még eszembe jut, de késztetést nem érzek már arra, hogy minden csütörtökön kéket viseljek, és semmi mást. Ma hétfő van, zöldben vagyok, és nem zavar.

Ha üzennem kellene a most munkába álló, vagy szakmaválasztás előtt álló fiataloknak, azt mondanám, hogy ne féljenek attól, ha elsőre nem sikerül és váltani kell. A munkádat szeretni úgy lehet, ha sikerül megtalálnod azt, ami valóban érdekel, amire azt mondod, hogy egész életedben foglalkoznál vele. Ez nem könnyű, és több dolog is lehet, amire ezt mondanád. Én is akartam a tolmácstól elkezdve a plasztikai sebészen keresztül a boncmesterig minden lenni; végül gyógyszerész lettem, és egy irodában kötöttem ki, ahol abban segédkezem, hogy a gyógyszeres dobozba kerülő betegtájékoztató minél nagyobb legyen, miközben különböző emberekkel különböző nyelveken kommunikálok. Úgy érzem, megtaláltam a tökéletes helyet arra, hogy a szakmámat és az egyik hobbimat egyszerre művelhessem. Ez lehetséges, ha ismered magadat, ha kitűzöl egy célt a korlátaid ismeretében, és amit lehet, megteszel azért, hogy ezt elérd.

A másik, amit üzennék: ne csak a pénzt nézd! Természetesen mindenki abból él, és bár azt mondják, nem boldogít, egy bizonyos mennyiségnek lennie kell, hogy az ember komfortosan érezze magát, de mégsem ez minden. Egy kérdéssel zárnám soraimat: Ha választani kellene a magasabb fizetés+rossz légkör+nemszeretem munka és az alacsonyabb fizetés (anyagi biztonsággal)+kellemes légkör+szeretem munka között, melyiket választanád? Én az utóbbit. A lelki egészség sokkal fontosabb. J

A goth és az új munkahely

Kicsit több, mint egy hónap telt el azóta, hogy a diploma megszerzése után munkába álltam. Nem volt egyszerű; májusban adtam be az önéletrajzot, és végül egy sokkörös állásinterjú-sorozat után, augusztus 22-én kezdtem. A bejegyzést mégis mostanra időzítettem, mert a szeptember volt az első teljes hónapom. Az új hely mindig sok izgalmat tartogat. Új emberek, új közösség, addig teljesen ismeretlen feladatok, stb. Egyedüli újoncként talán még nehezebb beilleszkedni egy olyan csapatba, amelynek a tagjai között sokszor többéves ismeretség van. Az én esetemben pedig ott van még egy dolog, ami nehézséget okozhat: a szubkultúrába való tartozásom, az öltözködési stílusom.

Korábban szóltam már arról, hogy igyekszem a munkahelyen is megtartani a goth kinézetet, amennyire ezt a mindenkori közeg megengedi. Meséltem arról, hogy teljesen idegen helyen először visszafogom magam, nem a legextrémebb ruháimat veszem fel, nem mutatom a tetoválásaimat (a nagyokat legalábbis), a smink is egyszerűbb - kevésbé erős, a tusvonalat fent rövidebbre, lent pedig a szempillatőhöz közelebb húzom, a rúzsokat tekintve pedig marad a piros és a bogyószínek, nincs kék, zöld, fekete. Később, amikor már megismertek a kollégák, megpróbálkozom egy kis erősítéssel, és várom, hogy mit reagálnak rá, és ezt addig húzom, amíg nem mondják, hogy ez már sok. Erre lehetne azt mondani, hogy nem kell megvárni, amíg szólnak valamiért; egy szinten ez igaz, mert mindig az adott embertől függ, hogy hogyan nyilvánítja ki a nemtetszését, illetve az is, hogy mi magunk hogy fogadjuk az ilyesfajta kritikát. A legegyszerűbb talán az, ha mosolyogva tudomásul vesszük, és legközelebbre keresünk egy kompromisszumos megoldást. Én úgy vélem, hogy ahhoz, hogy valaki a munkahelyén is ki tudjon teljesedni ezen a téren, meg kell találnia a határokat. Ha pedig sikerül eljutni addig, hogy semmit nem kell visszafogni a megjelenésből, annál jobb! A korábbi gyakorlati helyeimen és az előző munkahelyemen, ahol még diákként dolgoztam, végigmentem ezeken a lépéseken, és a vége eddig mindig az lett, hogy "De jó, hogy fel mered vállalni magad!" 

Erre a szinte akartam eljutni az új helyen is. Mivel irodában dolgozom, számítógép mögött ülök egész nap, a kollégáimon kívül nem igazán találkozom emberekkel, így szinte mindegy, hogy miben jelenek meg. A kérdés az volt az első hónapban, hogy a közvetlen főnököm és a kollégáim mennyire konzervatívak, mennyire elfogadóak az extrémebb kinézetű emberekkel szemben. Nem volt kérdés, hogy az első néhány héten hosszú szoknyában megyek, ahogy a nyár folyamán az interjúkon is tettem. A vádlimon levő tetoválás elég nagy, ismeretlen emberek esetén pedig számítani kell arra, hogy előítéleteik vannak; jobb, ha először nem látják, majd a későbbiek folyamán elmondom, hogy van, aki szeretné látni, annak megmutatom, és ha azt látom, hogy inkább tetszik nekik, mint nem, akkor bátrabban nyúlok a rövidebb szoknyához, amíg az időjárás megengedi. A hátamon levő tetoválást szintén takartam, ugyanebből az okból. A karomon levőket a nyári meleg miatt nem tudtam, de azok picik, így kevesebb gond van velük. Az volt a tervem, hogy az orrkarikámat is kiveszem, és kicserélem egy diszkrétebb darabra, viszont az első munkanapot megelőző estén sehol nem találtam, így maradt a karika. Elég vékony, és ha a rajta levő bogyót megfelelően fordítom, még kevésbé feltűnő. Mellőztem a kivágott felsőket is, a sminket pedig úgy készítettem el, ahogy fentebb említettem. A fűzőt természetesen nem hagytam el; ez a ruhadarab annyira az életem részévé vált, hogy már furcsa, ha egymás után két nap nem viselem. 

A "tompított" verziót jól fogadták a kollégák, a tetoválásokkal sem volt senkinek problémája. Jöhetett a rövidebb szoknya, egy-egy kivágottabb felső, sötétebb szemsmink. Egyelőre működik. Akikkel többet beszélek, azt mondják, tetszik nekik a stílusom, illetve hogy hoztam egy kis színt az osztály életébe a különleges megjelenésemmel. Furcsa, hogy pont olyasvalaki hozza a színt, akinek az öltözködésében a fekete dominál... Nagyon örülök ennek a fogadtatásnak, annak, hogy nyitottak, elfogadóak, és ha elsőre kicsit meg is hökkentek néhányan, az elmondások alapján már teljesen hozzászoktak a nem egészen mindennapi kinézetemhez. Mára már az számít furcsának, ha egy nap a reggeli rohanásban nem szöszölök annyit a sminkkel, és világosabbra sikerül; ekkor megkérdezik, hogy hol van. 😆 Azért igyekszem nem sokkolni őket, és a jó ízlés határain belül maradni. Nincs még itt a vége, minden határt még nem találtam meg, de az valószínű, hogy fekete szájjal nem fogok bemenni még egy év múlva sem, és talán azután sem. Megmarad hétvégére, koncertre, baráti összejövetelekre. 

Végezetül következzen néhány kép, amelyen bemutatom, hogy mégis hogy járok én dolgozni. A selfie-k készítésében nem vagyok valami profi, és néhány képnél a minőség sem a legjobb, ezért elnézést kérek.

Korábban már említettem, hogy minden naphoz rendelek egy színt, amit a feketével kombinálok. Egyfajta babona - nagyon régen olvastam valahol, hogy ha valaki ezt tartja, szerencséje lesz az életben. Kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta tartottam, most már több mint egy éve töretlenül. El is jött már az ideje, hogy szakítsak ezzel a szokással - de erről majd a következő bejegyzésben.

A hétfő színe a fehér illetve az ezüst, vagy szürke. Fehér ruhám alig van, az utóbbiakból viszont akad. 

Általában ezt a kettőt variálom hétfőnként, nem sok lehetőség közül tudok választani. Egy fehér blúzom van még, már azt is felvettem munkába, de kép nem készült róla.

Újabban többször csináltam füstös szemeket, mint sima szürkét tusvonallal. Előbbi nálam egyébként is jolly joker, ha nagyon nem tudok mit kitalálni, vagy kevés az idő, ezt választom.

A kedd színe a piros, az egyik kedvenc színem, így nem okoz nehézséget a feketével való kombinálás. 

 

A bal oldali az egyik kedvencem; a felsőt egy teljesen átlagos webshopból való, a fűzőt pedig egy kedves korábbi kolléganőtől kaptam. A felső elég lenge, a legtöbb esetben kövérít, és nem is igazán gothic darab - magában. Fűzővel tökéletes kombinációt alkotnak. A jobb oldali.... Nos, az a határ, ez az, amire már azt mondták, hogy egy picit sok. Vettem az adást, legközelebb hozzáadok egy vastagabb harisnyát, vagy egy leggings-et. A lényeg, hogy ne átlátszó legyen, onnantól gond egy szál se. 

Ezt a szemsminket magam találtam ki. Éppen nem volt időm egy több színből állót elkészíteni, de túl egyszerűt se akartam - ez lett belőle. Ritkaságszámba megy, ha a szememen nem jelenik meg a piros, de időnként előfordul, hogy az csak fekete, sőt egyszer kipróbáltam a natúr színeket is, viszont ahhoz mindenképpen kellett egy erősebb tusvonal, hogy ne tűnjön el a szemem. A piros rúzs pedig alap. 

Szerdán lilát viselek. Nincs túl sok darabom, viszont amióta beszereztem egy lila fűzőt, változatosabbá lehet tenni a szetteket.

A bal oldali egy másik nagy kedvenc, bár a fűzőt még mindig nehéz egész nap viselni. Nagyon masszív darab, egyik sem fogja ennyire a csípőmet, mint ez. (Kell is, szegény egy "cseppet" ferde, nem árt, ha valami a helyén tartja.) A jobb oldali képen a felső nagyon nyitott elöl-hátul; hátul a hajammal, elöl pedig ezzel a chokerrel próbáltam szelídíteni rajta, több-kevesebb sikerrel. Egyelőre nincs jobb ötletem a megoldásra - nem rossz, de biztosan lehetne még jobb is. 

A lila smink... Az egyik, amit a héten a leginkább várni szoktam, hogy elkészíthessem. Elég jó színeket sikerült beszereznem; egyelőre főként csak egymással használom őket, még keverni nem nagyon mertem. 

Csütörtökön van a kék nap. Az elmúlt egy évben nagyon megszerettem ezt a színt, ami látszik is a ruhatáramon, és a sminkkészletemen is.

Bal oldal: a második napom. Sietős selfie, a belépőkártya már a nyakamban, de a szettet azért lefotózom, hátha az akkor már tervezett blogbejegyzésbe ez kerül be. Így lett.

Jobb oldal: a tegnapi szerelésem, és igen, megtaláltam a telefonon a megfelelő beállítást a képek minőségének javításához.

 A fáradt szemek ellen viszont nem találtam beállítást. Talán a megfelelő mennyiségű alvás megoldaná a problémát, vagy nem kora reggel kellene fotózni a hét vége felé.

És végül péntek, a zöld nap. A kék után ez következik a kedvencek sorában. További zöld darabok beszerzése folyamatban van.

Mindkét képen egy-egy új szerzemény látható, meglepő módon a zöld darabok azok. Látszik, hogy a jobb oldali már a hónap vége felé készült, most már fel merem venni a witch feliratú medált is. 

Ez a zöld pedig a már bemutatott piros analógiájára készült egy olyan napon, amikor mindenképpen a Venom fantázianevű színt akartam magamra kenni. És ha már a piros és a zöld egymás komplementerszínei, úgy illik, hogy ez álljon itt példának a pénteki sminkre.

További képek fellelhetők az Instagramon, ha valaki szeretne még nézelődni. :)  

Finishben

A mai nappal nekem is elkezdődött a tanítás. Bár a két hónapos nyári gyakorlat már ide tartozott, ezzel a nappal vált teljesen biztossá és visszafordíthatatlanná, hogy ötödéves lettem. Végzős. Nagyon furcsa kimondani, leírni. Belegondolni, hogy nincs egy év, és átveszem a diplomámat, változik a nevem, és megszűnök diáknak lenni. Egyszerre jó és rossz, izgalmas és ijesztő.

"Az egyetemi éveid lesznek a legszebbek!" ,"Addig örülj, amíg diák vagy!"- hangzik el szüleink, rokonaink, ismerőseink szájából ez a két mondat. Nem vonom kétségbe, hogy ez sok esetben, vagy akár a legtöbb esetben így is van. De jelentem, nekem nem az eddigi egyetemi éveim voltak a legszebbek, és egyáltalán nem örülök annak, hogy én vagyok az egyik legidősebb a munkahelyemen dolgozó diákok közül. Kevesen vagyunk mi huszonévesek. Mintha ennyi idősen már nem illene diáknak lenni. Mintha elvárnák az emberektől, hogy ennyi idősen saját keresetük legyen, és magukat tartsák el. Nem egyszer tapasztaltam már a munkahelyemen, hogy az emberek azt hiszik, állandó dolgozó vagyok, aztán hatalmasra nyílik a szemük, amikor közlöm, hogy nem, én diák vagyok. Ők nem is gondolták volna.

A diákéletnek számtalan előnyt tulajdonítanak: sok szabadidő, nyári szünet, csak a tanulásra kell koncentrálni, nincs tulajdonképpeni felelősség semmiért, és még sorolhatnám. Ezek valóban léteznek, léteztek. Számomra már csak múlt időben, a gimnáziumi évek alatt. Valakinek az egyetemi évei alatt is megvannak ezek, ez kétségtelen. De nem nekem, nekünk, akik gyógyszerésznek tanulnak. Vagy orvosnak. Fogorvosnak. De megemlíthetnék minden olyan szakot, ahol nem engedik meg a lazaságot. Ahol minden nap valamilyen gyakorlatod van, amelyeken beugrót íratnak az óra elején, ahol egy félévben összesen 23 zh-t kell írnod, ahol majd' minden napodat jegyzőkönyvírással töltöd, ahol éppúgy elvárják a folyamatos készülést, mint a gimiben, akkora anyagmennyiségekkel egy-egy zh-ra, mint anno az érettségi volt. Nem, nem örülök neki, hogy olyan dolgokkal töltöm az állítólagos legszebb éveimet, amit soha nem fogok használni a való életben.

Diákmunka. Jó dolog a szabadidőt hasznossá tenni. Pénzt keresni, kis önállóságra szert tenni, segíteni a szülőket, és a maradékot szabadon elkölteni. Én mégis szeretném már magam mögött tudni. "Majd megtudod, ha rendesen dolgozol...". Rendesen dolgozom. Most is. Kevesebbet adózom, de ha időm engedi, 6-8 órát vagyok bent. Vagy 10-et. Nyáron a gyakorlattal együtt egy héten kétszer napi 10-11 órát dolgoztam. Mondhatjuk úgy is, hogy két állásom volt. Mi is az, amit meg kéne tudnom?

Az, hogy milyen érzés az, amikor az ember csak ledolgozza a napi 8 óráját, és ezzel kész, letudta a napi teendőit (ha a ház/lakás körüli dolgokat nem számoljuk). Milyen az, amikor hazaérve nem tankönyvet vesz a kezébe, hanem egy regényt. Nem a másik munkahelyére megy, hanem színházba, koncertre, szórakozni.

Lehet azt mondani, hogy ezt eddig is megtehettem volna. Meg. De a féléveim bánták volna, és még hosszabbra nyúlik a legszebbnek kikiáltott öt évem. Elég hosszú volt ez így is. Most, a vége előtt nem sokkal, még inkább hajtanám, hogy legyek túl rajta, legyen vége. Akkor is, ha nem tudom még pontosan, merre tovább a nyáron. Akkor is, ha nehéz magamat elképzelni, ahogy ott állok a tára mögött, és felügyelet nélkül, egyedül szolgálom ki a beteget, vagy ahogy egy gyógyszer törzskönyvezésében segítek, akár még orosz nyelven is, vagy ahogy egy klinikán állok egy beteg ágya mellett, a gyógyszereléséről társalogva az orvosokkal. Nem látom még ezt. Nagyon távolinak tűnik. Talán azért, mert kiszámíthatatlan. Az egyetemi években az volt a jó, hogy öt évre előre tudtam, mi fog rám várni, fel lehetett készülni rá, megfogadni a felettem járók tanácsait, stb. Egyelőre lehetetlennek tűnik felkészülni arra, ami egy év múlva vár. Őrült nagy kontraszt. Mégis várom, hogy eljöjjön. Azt, amikor én adom oda a 3%-os kupont a pénztárban ülő diáknak.