Janet Evanovich: Három díler

A talizmánnal való túl hosszú és nem túl gyümölcsöző viszony után valami másra vágytam; valami olyanra, ami teljesen biztosan tetszeni fog, és amivel gyorsan lehet haladni. Így került a képbe már megint A szingli fejvadász.

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 398
Fordító: Merényi Ágnes
Az olvasás ideje: 2022. június 30. – 2022. július 2.

Talán korábban már említettem, hogy Janet Evanovich és az ő Stephanie Plumja az egyik azok közül, akikhez érdemes nyúlnom, ha olvasási válságban szenvedek, vagy ha épp egy kis kitérőt szeretnék tenni egy műfajból. A sorozat harmadik része tovább erősítette ezt a meggyőződésemet.

Stephanie-nak ezúttal egy köztiszteletnek örvendő fagyiárust kell begyűjtenie, megküzdve a szomszédság szinte minden tagjának rosszallásával. Csodaszép példa a kognitív disszonanciára, ahogy a burg közössége összezár, amint az általános vélemény szerint galamblelkű Mo bácsiról olyan hírek röppennek fel, amelyek egyáltalán nem illenek a róla alkotott képbe. Stephanie egyedül marad, de kitart amellett, hogy itt valami nem stimmel.

Nagyon nagy dolog tulajdonképpen nem történik ebben a részben sem, a humor és Stephanie szokásos szerencsétlenkedése elviszi a hátán a cselekményt. Az ő karaktere egy az egyben az „én” a más lányok vs én-típusú mémekben. Emiatt válik egy igazán szerethető és magunkhoz közel érzett női főszereplővé. Mert valljuk be, egy kicsit néha mindannyian Stephanie Plumok vagyunk.

A legjobban természetesen most is Mazur nagyi beszólásain nevettem, de Lula sem semmi, ha a jó dumáról van szó. Morelli még mindig hmmm… Ezt itt inkább nem folytatom. ☺

Magára a cselekményre nagy valószínűséggel már egy hónap múlva is csak homályosan fogok emlékezni, de tulajdonképpen nem is ez a lényege ennek a műfajnak. Arra már sokkal inkább, hogy a családom milyen furán nézett rám, amikor olvasás közben féloldalanként nevettem fel hangosan, visítva. Nagyon sajnálom, hogy magyarul már csak egy van belőle, és nem adják ki a további köteteket. Nem gond, hogy angolul kell folytatnom, sőt, kíváncsi is vagyok rá, hogy eredetiben is ugyanilyen vicces-e, viszont azt is gyanítom, hogy a fordító érdeme is, hogy a könnyeimet törölgetem minden egyes kötetnél.

Ha valami könnyedre vágytok, amiben van egy kis krimi szál is, jó szívvel ajánlom.

52-53. hét: Janet Evanovich: A szingli fejvadász

Idei utolsó könyvként A Karamazov testvéreket terveztem be, azt viszont nem gondoltam, hogy annyira fárasztani fog, hogy félre kell tennem és valami üdítőbben elolvasni közben. A 300. oldal környékén jutottam el arra a szintre, hogy muszáj valami könnyedebb, amin legalább nevetni tudok. Ekkor jutott eszembe Stephanie Plum. A sorozat második részét tavaly már olvastam, és annyira tetszett, hogy az egész sorozatra kíváncsi lettem. Az első részt nemrég sikerült beszereznem, így adott volt a lehetőség, hogy az olvasását is pótoljam.

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 300
Fordító: Csáki Judit
Az olvasás ideje: 2020. december 27. – 2020. december 29.

A fülszöveg:
„Stephanie Plum közel harminc (kilóban sajnos távol), elvált, munkanélküli, kocsi nélküli, pasi nélküli. Mióta a fejébe vette, hogy beáll fejvadásznak, mindig történik vele valami. Hol kocsik robbannak körülötte, hol szatír tör rá, hol megskalpolnak valakit, és közben valahogy mintha minden Joe Morelli körül forogna. Aki hatévesen becsalta a garázsba, hogy vonatozzon vele, jó tíz év múlva pedig elvette a „csokis fánkját”. És ha mindez még nem lenne elég, ott az anyja, aki folyton újra akarja házasítani, meg persze Mazur nagyi, akinek mindenről három dolog jut az eszébe: a szex, a szex és a szex. Janet Evanovich krimifolyama a világ első számú szórakoztató női sorozata. Minden kötete már néhány nappal a megjelenése után vezeti az összes sikerlistát, sokmilliós rajongótábora jobban várja, mint a Szex és New York vagy a Maffiózók újabb részét.”

A borító:
A borítója egyáltalán nem tetszik; a leírás alapján Stephanie nem is így néz ki, és nem is árul el sokat a történetről. A hátoldalon levő ajánlás Rácz Zsuzsától viszont telitalálat.

Így tetszett:
A második részből kiindulva tudtam, hogy nagyjából mire számítsak; könnyed írói stílusra, humorra, nem túl csavaros, de szórakoztató történetre. Ezeket mind meg is kaptam, és természetesen ott volt az előzménytörténet, ami a második rész megértéséhez ugyan nem hiányzott, de hasznos volt. Érezhető volt, hogy egy sorozat első kötetével van dolgom, mintha a szerző itt bontogatta volna a szárnyait.

Magát a sztorit kicsit egy helyben toporgósnak éreztem, Stephanie nehezen jutott bármilyen eredményre, a Morellivel való helyzete pedig egész egyszerűen képtelen – ez egy sajátos bájt is ad a történetnek.
Morelli vonzereje határozottan átüt a könyvön, még talán jobban is, mint a második részben – nem jellemző rám az ilyen, de nála határozottan sajnálom, hogy csak kitalált karakter. Mazur nagyi pedig még mindig eszméletlen jó fej – némely megnyilvánulása a saját nagymamámra emlékeztet, emiatt még jobban tudok nevetni rajta.

Idézetet nem hozok belőle, mivel szinte az egész könyvet kiírhatnám. El kell olvasni. :)

Ha valaki egy jó chick litre vágyik, mindenképp ajánlom, és véleményem szerint akár olvasási válság megoldására is alkalmas lehet ez a könyv. Nálam működött.

A listán maradt két könyv

Az elmúlt időszakban egy hét alatt olvastam el egy könyvet; így volt ez az említett kettővel is. Ez kimondottan lassúnak számít, tekintve, hogy rövid, 300 oldal körüli könyvekről van szó.

Ahogy az előző könyves bejegyzésben ígértem, hozom a listán maradt két mű értékelését: Az ajtóét és a Két ravatalét.

Szabó Magda – Az ajtó

Az első Szabó Magda-kötetem volt. Azelőtt csak hallomásból ismertem az írónőt, így tudtam, hogy dicsérik, és sokan szeretik. Amikor megosztottam, hogy ezt a könyvét olvasom, többen jelezték, hogy ismerik, és a belőle készült filmet is. 

Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy utóbbival meg merjek-e ismerkedni. Szeredás Emerenc történetét nem lehetett egyszerű filmre vinni, de ha sikerült, akkor bizonyára nem lehetetlen.

A történet végtelenül egyszerű: az írónő és férje házvezetőnőt fogadnak a már említett Szeredás Emerenc személyében, és az együtt töltött idejükbe, az életük egy részébe nyerünk betekintést. Az idős hölgy több szempontból is rendkívüli: hihetetlen testi erővel és munkabírással rendelkezik, keveset beszél és nemigen kötődik senkihez, legfeljebb a maga módján. Az egyszerű asszonyok mintapéldája, a munkán kívüli élete és a múltja viszont annál kuszább, annál titkosabb. A teljes élettörténetét senki nem ismeri, de mindenki tud belőle valamit. A jelleme is összetett: nehéz természete van, határozott fellépéssel, sokszor szinte kiállhatatlan modorral, viszont képes szeretni, és szeret adni is, mégpedig bőkezűen.

Emerenc titkai lassanként napvilágra kerülnek, ahogy a történet halad előre. Megtudjuk, ki ő, mit rejteget a lakásában, és a régi életében, és hogy az utolsó időszakban miért zárkózott el a világtól. Valahogy nekem mégis az volt az érzésem, hogy ez nem minden, valami még nem kerek. Sajnos ez az érzés a könyv végéhez érve sem tűnt el.

Az írónőt végig csodáltam a türelméért, ugyanakkor nem értettem, hogy hogy volt képes elviselni Emerenc modorát; nekem nem biztos, hogy ment volna. Az ember a saját élete mellékszereplőjévé vált mellette. Mégsem egyértelműen ellenszenves karakter.

Az írói stílus is tetszik. Elbeszélő, gazdag szókinccsel és sok leírással. Könnyen érthető, és olvastatja is magát a történet. Egyetlen negatívumot említenék meg: a hosszú mondatokat. A hideg ráz az ötsoros mondatokról, még inkább azoktól, amelyekben több gondolat kap helyet, és ezeket nem zárják le. (Igen, megint a pontosvesszőt hiányolom.) Jó értelemben volt hidegrázós a keretes szerkezet: az álom a bevezetésben, és ugyanaz az álom utószóként. Felvezetésnek és lezárásnak is tökéletes.

A Molyon 5-ből 4,5 csillagra értékeltem, a fél csillagot az említett negatívum miatt vontam le.

Janet Evanovich – Két ravatal

Ezzel a könyvvel egy sorozat második részébe sikerült belenyúlnom – könyvmoly életem alatt immár másodszor. Most annyival szerencsésebb voltam, hogy a megértést nem zavarta, hogy nem ismerem az előzményeket.

Főhősnőnk, Stephanie egy óvadékügynök, akinek a feladata olyan emberek begyűjtése, akik nem jelentek meg a bíróságon a kitűzött időpontban. Mostani üldözöttje az átlagosnál nagyobb falat: a férfit gyilkossággal vádolják. Ezzel párhuzamosan Stephanie másik megbízást is kap: az egyik helyi ravatalozó örököse nagy tételben vásárolt koporsókat, amelyek eltűntek a megjelölt raktárból – ezeket kell előkerítenie, lehetőleg a rendőrség bevonása nélkül. A szálaknak látszólag nincs közük egymáshoz, viszont a gyanúsított, az áldozat és a temetkezési vállalkozó gyermekkorukban jó barátok voltak. Az ügy egyre bonyolódik, és az sem segít, hogy a gyanúsított Stephanie kollégájának rokona. Összefügg vajon a két ügy, és ha igen, hogyan? Ki lop egyáltalán koporsót, és mi lehet a célja vele?

A kérdésekre választ kapunk, ha elolvassuk ezt a könnyed, humorral telitűzdelt regényt. Stephanie minden sztereotípiával ellenkező női karakter: az, akikről a „más lányok vs én” típusú mémek készülnek. Plusz pont jár a szerzőnek azért, hogy félig magyarnak álmodta őt meg. Kollégája, Joe Morelli ezzel szemben véleményem szerint tipikus rendőrfigura, aki nem mellesleg a leírás alapján rendkívül vonzó lehet. A legzseniálisabb szereplő Stephanie nagyanyja, Mazur nagyi. Mindenki ismer olyan idős hölgyet, aki mind külső, mind belső tulajdonságait tekintve elfelejtette, hogy hány éves. A kedvencem, amikor Martens bakancsot húz, és imádtam, ahogy a ravatalozókba járt, és mindent megtett azért, hogy láthass a halottat, akkor is, ha a koporsó zárva volt. Valami „baleset” folytán mindig kinyílt. Ritkán nevetek úgy könyvön, hogy a szememet törölgetem; ez most ilyen volt, köszönhetően a nagyinak. Persze a Stephanie és  Morelli közti ping-pong sem elhanyagolható.

A témaválasztásért még egy plusz pont jár az írónőnek; kellően szokatlan és egy kicsit morbid, de mégsem annyira, hogy csak egy réteget célozzon meg a történettel. A Molyon 5 csillagra értékeltem. Ha javasolhatok egy könyvet a nyárra, azt mondom, ez legyen az!

Jelenleg a Végítélet van soron Stephen Kingtől. Csak úgy hívom: Az Óriáskönyv. Az új kiadás ugyanis egy több mint 1200 oldalas szörny, már-már veszélyes fegyvernek számít. (Komolyan, ezzel simán agyon lehet verni egy beszólogató embert.) Ezzel egy darabig elleszek, az értékelése ezért még sokára várható. Addig is igyekszem egyéb témában jelentkezni.

Ezt hallgattam írás közben: The 69 Eyes