A listán maradt két könyv

Az elmúlt időszakban egy hét alatt olvastam el egy könyvet; így volt ez az említett kettővel is. Ez kimondottan lassúnak számít, tekintve, hogy rövid, 300 oldal körüli könyvekről van szó.

Ahogy az előző könyves bejegyzésben ígértem, hozom a listán maradt két mű értékelését: Az ajtóét és a Két ravatalét.

Szabó Magda – Az ajtó

Az első Szabó Magda-kötetem volt. Azelőtt csak hallomásból ismertem az írónőt, így tudtam, hogy dicsérik, és sokan szeretik. Amikor megosztottam, hogy ezt a könyvét olvasom, többen jelezték, hogy ismerik, és a belőle készült filmet is. 

Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy utóbbival meg merjek-e ismerkedni. Szeredás Emerenc történetét nem lehetett egyszerű filmre vinni, de ha sikerült, akkor bizonyára nem lehetetlen.

A történet végtelenül egyszerű: az írónő és férje házvezetőnőt fogadnak a már említett Szeredás Emerenc személyében, és az együtt töltött idejükbe, az életük egy részébe nyerünk betekintést. Az idős hölgy több szempontból is rendkívüli: hihetetlen testi erővel és munkabírással rendelkezik, keveset beszél és nemigen kötődik senkihez, legfeljebb a maga módján. Az egyszerű asszonyok mintapéldája, a munkán kívüli élete és a múltja viszont annál kuszább, annál titkosabb. A teljes élettörténetét senki nem ismeri, de mindenki tud belőle valamit. A jelleme is összetett: nehéz természete van, határozott fellépéssel, sokszor szinte kiállhatatlan modorral, viszont képes szeretni, és szeret adni is, mégpedig bőkezűen.

Emerenc titkai lassanként napvilágra kerülnek, ahogy a történet halad előre. Megtudjuk, ki ő, mit rejteget a lakásában, és a régi életében, és hogy az utolsó időszakban miért zárkózott el a világtól. Valahogy nekem mégis az volt az érzésem, hogy ez nem minden, valami még nem kerek. Sajnos ez az érzés a könyv végéhez érve sem tűnt el.

Az írónőt végig csodáltam a türelméért, ugyanakkor nem értettem, hogy hogy volt képes elviselni Emerenc modorát; nekem nem biztos, hogy ment volna. Az ember a saját élete mellékszereplőjévé vált mellette. Mégsem egyértelműen ellenszenves karakter.

Az írói stílus is tetszik. Elbeszélő, gazdag szókinccsel és sok leírással. Könnyen érthető, és olvastatja is magát a történet. Egyetlen negatívumot említenék meg: a hosszú mondatokat. A hideg ráz az ötsoros mondatokról, még inkább azoktól, amelyekben több gondolat kap helyet, és ezeket nem zárják le. (Igen, megint a pontosvesszőt hiányolom.) Jó értelemben volt hidegrázós a keretes szerkezet: az álom a bevezetésben, és ugyanaz az álom utószóként. Felvezetésnek és lezárásnak is tökéletes.

A Molyon 5-ből 4,5 csillagra értékeltem, a fél csillagot az említett negatívum miatt vontam le.

Janet Evanovich – Két ravatal

Ezzel a könyvvel egy sorozat második részébe sikerült belenyúlnom – könyvmoly életem alatt immár másodszor. Most annyival szerencsésebb voltam, hogy a megértést nem zavarta, hogy nem ismerem az előzményeket.

Főhősnőnk, Stephanie egy óvadékügynök, akinek a feladata olyan emberek begyűjtése, akik nem jelentek meg a bíróságon a kitűzött időpontban. Mostani üldözöttje az átlagosnál nagyobb falat: a férfit gyilkossággal vádolják. Ezzel párhuzamosan Stephanie másik megbízást is kap: az egyik helyi ravatalozó örököse nagy tételben vásárolt koporsókat, amelyek eltűntek a megjelölt raktárból – ezeket kell előkerítenie, lehetőleg a rendőrség bevonása nélkül. A szálaknak látszólag nincs közük egymáshoz, viszont a gyanúsított, az áldozat és a temetkezési vállalkozó gyermekkorukban jó barátok voltak. Az ügy egyre bonyolódik, és az sem segít, hogy a gyanúsított Stephanie kollégájának rokona. Összefügg vajon a két ügy, és ha igen, hogyan? Ki lop egyáltalán koporsót, és mi lehet a célja vele?

A kérdésekre választ kapunk, ha elolvassuk ezt a könnyed, humorral telitűzdelt regényt. Stephanie minden sztereotípiával ellenkező női karakter: az, akikről a „más lányok vs én” típusú mémek készülnek. Plusz pont jár a szerzőnek azért, hogy félig magyarnak álmodta őt meg. Kollégája, Joe Morelli ezzel szemben véleményem szerint tipikus rendőrfigura, aki nem mellesleg a leírás alapján rendkívül vonzó lehet. A legzseniálisabb szereplő Stephanie nagyanyja, Mazur nagyi. Mindenki ismer olyan idős hölgyet, aki mind külső, mind belső tulajdonságait tekintve elfelejtette, hogy hány éves. A kedvencem, amikor Martens bakancsot húz, és imádtam, ahogy a ravatalozókba járt, és mindent megtett azért, hogy láthass a halottat, akkor is, ha a koporsó zárva volt. Valami „baleset” folytán mindig kinyílt. Ritkán nevetek úgy könyvön, hogy a szememet törölgetem; ez most ilyen volt, köszönhetően a nagyinak. Persze a Stephanie és  Morelli közti ping-pong sem elhanyagolható.

A témaválasztásért még egy plusz pont jár az írónőnek; kellően szokatlan és egy kicsit morbid, de mégsem annyira, hogy csak egy réteget célozzon meg a történettel. A Molyon 5 csillagra értékeltem. Ha javasolhatok egy könyvet a nyárra, azt mondom, ez legyen az!

Jelenleg a Végítélet van soron Stephen Kingtől. Csak úgy hívom: Az Óriáskönyv. Az új kiadás ugyanis egy több mint 1200 oldalas szörny, már-már veszélyes fegyvernek számít. (Komolyan, ezzel simán agyon lehet verni egy beszólogató embert.) Ezzel egy darabig elleszek, az értékelése ezért még sokára várható. Addig is igyekszem egyéb témában jelentkezni.

Ezt hallgattam írás közben: The 69 Eyes