A King-életmű soron következő darabja a Peter Straubbal közös, A talizmán címet viselő dark fanatasy regény. Sokan dicsérték, és a Moly is azt ígérte, hogy nagyon fog tetszeni, így nagy várakozásokkal ugrottam neki ennek a váratlanul hosszú műnek. Már csak a Setét Torony-kötődés miatt is.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Oldalszám:860
Fordító: Zentai Éva, Koppendorfer Noémi
Az olvasás ideje: 2022. május 25. – 2022. június 29.
Sajnos nagyon megszenvedtem az
olvasásával; bő egy hónapig tartott, ami a 860 oldalt tekintve annyira nem is
rossz, pláne az én időbeosztásommal, mégsem vagyok elégedett a saját tempómmal.
Sokszor csak néhány oldalt tudtam belőle elolvasni, mert rendszeresen el
akartam aludni felette. Az utolsó negyeddel aztán megembereltem magam, és egy
éjszaka alatt kivégeztem a könyvet. Amikor ezeket a sorokat írom, több mint 37
órája vagyok ébren; nézzétek el nekem, ha valami nem egészen kerek.
Láttam benne a potenciált, jó
történetnek ígérkezett, viszont hamar az a benyomásom támadt, hogy iszonyatosan
túl van írva. Egészen pontosan egyes részek túlságosan részletesek, míg más események
csak említés szintjén jelennek meg, annak ellenére, hogy hasonlóan érdekesek
vagy még érdekesebbek is lehettek volna, mint az, amit kibontottak. Több helyen
éreztem azt is, hogy irreális a dolgok menete; Jacket minden veszekedés nélkül
elengedik, ripsz-ropsz rájön dolgokra, amiken előtte napokat gondolkozott, de
az már nincs kibontva, hogy hogyan. Ezeknél mindig meg kellett néznem, hogy
biztosan nem lapoztam-e kettőt ezekkel a hártyavékony lapokkal, annyira
hiányzott nekem egy-egy logikai kapcsolóelem. Ezt főleg az elején tapasztaltam,
a közepétől már kevésbé.
A Setét Torony után üdvözöltem azt
az elgondolást, hogy egy párhuzamos világot hoz a képbe, amely a szereplők
számára különböző módon átjárható, az Ikreket pedig különösen jó húzásnak
tartom. Ennél több vagy direktebb kapcsolat tulajdonképpen nincs is a
sorozattal, csak az Elátkozott Világnál éreztem némi analógiát.
Számomra nagyon lassan haladt a
cselekmény, mintha oldalakon keresztül nem történt volna semmi. A Napfény
Otthonnál már kezdtem feladni a reményt, hogy ebből bármi is lesz. Mind a
szereplőket, mint a helyszínek leírását nagyon végletesnek találtam; vagy
nagyon szép és jó, vagy nagyon csúnya és gonosz volt, a szürke karaktereket
hiányoltam. Persze tudom, hogy ez tulajdonképpen egy mese, ahol ez elfér, de a
hiányérzet attól még ott van.
Mindezek ellenére mégis tudtam
szurkolni Jack-nek, hogy teljesítse a küldetését, és azt is elismerem, hogy az
utolsó mondatnál nem az álmosságtól homályosodott el a tekintetem.
Mindent összevetve nem rossz, de
kicsit kevésnek érzem; többet vártam ettől a regénytől. Ígérem, most már megyek aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése