Nem cicát tartok, hanem cicával élek

Egyre többektől lehet hallani, hogy náluk a kutya, cica, hörcsög, stb. nem csak egy kiskedvenc, hanem családtag. Kisállataink kezdenek megszűnni csak kiskedvencnek lenni, ma már sokkal előkelőbb helyet foglalnak el az életünkben, mint sok-sok évvel ezelőtt. Igaz ez az én kis Hygge cicámra is.

Odahaza vidéken mindig voltak cicáink, a szeretetük tehát adott volt. Ők viszont kinti cicák voltak, akik időnként bejöhettek, ki hosszabb, ki rövidebb időt volt képes a házban tölteni. Benti cicám tehát sosem volt. Amikor Budapestre költöztem, olyan albérletet találtam, ahol nem volt engedélyezett az állattartás, így hiába szerettem volna, nem hozhattam. 7 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy olyan lakást találjak, ahol megengedik. 7 év alatt annyira vágytam már egy cicára, hogy a legutóbbi költözésnél fontos szempont volt az, hogy a kinézett lakás kisállatbarát-e. Nagyon boldog voltam tehát, amikor megtudtam, hogy végre valóra válhat ez az álmom is.

A nyáron a szülői háznál sok kiscica született, közülük választottam ki Hyggét, aki július 19-én költözött be. 

Ekkorra már majdnem minden szükséges felszerelés rendelkezésre állt: cicaágy, alomtálca, etető tálka, kislabda. A hordozó hiányzott csak, így szegényt egy dobozban hoztuk fel. Nagyon félt, egész úton simogattam, amíg el nem aludt. 130 km/h sebességnél, az autópályán lelte  meg a teljes nyugalmat. Ekkor találtam ki, hogy Hyggének fogom hívni. (A hygge egy dán szó, és azokra a pillanatokra utal, amelyekben a legapróbb dolgoktól érzünk boldogságot. Újdonsült kiscicámat elnézve, amint békésen alszik, ez jutott először eszembe.)

A következő héten otthonról dolgoztam, hogy segítsek neki megszokni az új helyét. Sokkal könnyebb dolgom volt, mint gondoltam. Nagyon hamar kézhez szokott, és állandóan úgy helyezkedett, hogy valahogy hozzám érjen,

és persze a munkában is segíteni akart.

Gyorsan megtanulta használni az almot is, bár az előszobaszőnyeget végül fel kellett vennem, mert az egyik felét játéknak, a másikat viszont wc-nek nézte. Nem bizonyult kidobott pénznek a cicaágy sem, azóta is abban alszik (már amikor alszik),

 pedig dobozkája is van. Azóta kapott egy cicapalotát is, napközben le se lehet vakarni róla.

Majdnem pontosan három hónapja vált a család tagjává, ami nem túl hosszú idő, mégsem tudnám már elképzelni, hogy ne legyen itt velem, ne várjon az ajtóban, amikor hazajövök, vagy hogy ne keltsen fel hétvégén korábban, mert éhes. 

Minden nap szerez nekem néhány boldog pillanatot azzal,  hogy a vállamra támaszkodva az arcom nyalogatásával fejezi ki a szeretetét, 

és még több vidám percet okoz a folyamatos bohóckodásával, 

(habár néha neki is ban rossz napja, amikor csak mereng)

már-már parkournak beillő rohangálásával, hülye és nem hülye helyeken, 

lehetetlen pozícióban alvással. 

Még mindig szereti felügyelni a munkámat,

és olvasni is együtt szoktunk.

Néha meg egyszerűen csak elolvadok tőle.

Olyan-e mint egy kisgyerek? Határozottan. A saját kajája nem kell neki, de az én chipseszacskómba belenyúl. Mert az jobb. Vagy ha öt percig nem hallok felőle; ekkor biztos lehetek abban, hogy forral valamit.

Néha egészen emberi, például amikor a kanalamból a kis mancsával kivesz egy kevés zabkását és a szájába teszi. 

Vagy amikor élvezettel hallgatja a zenét. 

Az ember azt várja, hogy egyszer csak megszólal. Kíváncsi lennék, mi mondanivalója lenne.

Soraimat egy, az állatok világnapján már ellőtt idézettel zárnám: 

"Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik." - Anatole France