Stephen King: Lisey története

Nem keveset bámultam a könyvespolcomat január elsején azon tűnődve, hogy melyik könyvvel is kezdjem az évet. Célszerű volt Kinget választani, ha már erre az évre időzítettem az életmű befejezését; Lisey-re végül azért esett a választásom, mert februárban záruló kihívás van rá.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 684
Fordító: Totth Benedek
Az olvasás ideje: 2022. január 1. – 2022. január 16.

Nagy lélegzetvételű, nagyon komoly, összetett művel sikerült kezdenem az évet. Valamikor régen a gimnáziumban az egyik osztálytársam olvasta, és már akkor ajánlotta. Én ódzkodtam tőle, de valójában magam sem tudom, miért. Talán a címe volt az, ami miatt valami laposabbat, nem túl izgalmasat vártam. Hatalmasat tévedtem.

Tény, hogy nem kellett a fejemet kapkodni a gyorsan pörgő események miatt, de egy cseppet sem zavart, hogy minden szép lassan csordogált. Valahogy így is kell kinéznie annak, amikor az özvegy visszaemlékezéseiből megismerjük elhunyt férje életének különleges eseményeit.

Amit a Lisey története elmond, az egy házasság története, egyúttal kézen fog és végigvezet minket a gyász fázisain. Nem időrendben haladunk, és az emlékek időnként meg is szakadnak Lisey jelenkori életének eseményei folytán, legyen szó nővére, Amanda betegségéről, vagy az őrült rajongóról, aki Scott Landon kiadatlan munkáiért zaklatja a főszereplőt. Nekem végig úgy tűnt, hogy ezek a jelenetek az intermezzók, és a fő cselekmény az emlékekben játszódik. Ez utóbbiak nem időrendi sorrendben jönnek, hanem ahogy Lisey eszébe jutnak valamiről. Tényleg ilyen, amikor egy hosszú házasság után a házaspár egyik tagja egyedül marad a közös otthonukban, és próbálja élni a mindennapjait a társa nélkül.

Nagyon érdekelt Scott életének története, ezért amennyire időm engedte, faltam az oldalakat, hogy megtudhassam, mi az, hogy dincs, mikor lesz szükség a KÖMAK-ra, illetve hogy Scott Landon egy zseni volt, vagy egy kimaszott őrült, akibe beleköltözött a gonoszotty. (Külön gratuláció a fordítónak ezekért a szavakért!)
Tulajdonképpen a szűk 700 oldal nem adott maradéktalanul választ ezekre a kérdésekre, ennek ellenére jól szórakoztam. A Scott gyerekkoráról szóló részeket nem egyszer borzongva olvastam, de közel sem a félelem volt az, ami miatt a hideg rázott, sokkal inkább az, ahogy átéreztem a fájdalmát.

Ahogy peregtek a lapok, nemcsak Scott története bontakozott ki, hanem a Lisey-vel való házasság története is. Minden házasságban vannak olyan dolgok, amelyekről a külvilág nem tud, mert nem tartozik rá; és ennek csak az első lépcsőfoka az a közös nyelv, amelyet a felek egymással használnak. Kimondottan élveztem, ahogy ezek megelevenednek a könyvben.

Egy ponton elgondolkoztam rajta, hogy a hely, ahová Scott időnként eltűnt, kapcsolatban lehet a Setét Toronnyal, de tökéletesen nem vagyok róla meggyőződve, ha valóban van kapcsolat, az nagyon halvány. A magam részéről egyébként a misztikus vonalat egy kissé erőltetettnek és feleslegesnek éreztem, el tudtam volna képzelni anélkül is, és szerintem úgy is tökéletes lett volna.

A lezárásban nem csalódtam, szurkoltam, hogy valami hasonló legyen a vége, hogy ne rontsa el valami lökött fordulat. Nem is tette.

Most megint azt érzem, hogy elhagyott valami azzal, hogy becsuktam a könyvet. Az ilyen érzések miatt merülök el újra és újra a könyvek világában. És persze az olyan szuper, mély gondolatokért, amilyeneket ebben a történetben is találtam.