A Viharsziget elolvasása volt az utolsó, idén
teljesítendő molyos kihívás tárgya. Azon kivételes esetek közé tartozik, ahol a
filmet korábban láttam, később szereztem tudomást a könyv létezéséről – ahogy az
a nekem tetsző filmeknél lenni szokott. A könyv természetesen azonnal
várólistára került, és sokáig ott is maradt. Egészen addig, míg idén meg nem
néztem újra a filmet és rá nem találtam a kihívásra. Ez utóbbi is viszonylag
későn volt, és nem is maradt sok időm a teljesítése (mivel a Bill Hodges-trilógiára szólót is későn találtam meg, és azt is vállaltam), de nem is
volt rá szükség. December 23-25 között olvastam.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 328
Fordító: Totth Benedek
A fülszöveg:
„1954 nyarán Teddy Daniels szövetségi rendőrbíró és újonnan kinevezett társa, Chuck Aule megérkezik a
Viharszigetre, melyen egyedül az Ashecliffe Elmegyógyintézet áll. Feladatuk,
hogy nyomára bukkanjanak az egyik ápoltnak, aki egykoron szörnyű bűnöket
követett el, és most titokzatos módon tűnt el a bezárt cellájából. A szigetre
azonban pusztító hurrikán csap le, a rejtélyek és a megválaszolandó kérdések
pedig egyre sokasodnak. Hogyan szökhetett meg valaki a zárkájából, és hol
rejtőzhetett el a kietlen szigeten? Ki hagyja hátra a titokzatos üzeneteket a
nyomozók számára? Mi történik valójában a hírhedt C Részlegben? Miért veszi
körül az üresnek tűnő világítótornyot elektromos kerítés, és mit keresnek ott
felfegyverzett őrök?
Minél közelebb kerülnek a nyomozók
a titokhoz, annál inkább úgy érzik, a megoldás folyamatosan kicsúszik a kezeik
közül. Vajon csak képzelik, vagy tényleg mindenki az őrületbe akarja kergetni
őket? Teddy Daniels egyre elszántabban keresi a megoldást, de minduntalan
falakba, nyomasztó titkokba és hazugságokba ütközik. A végső igazságért pedig
talán mindent fel kell áldoznia.
Dennis Lehane regénye 2003-as
megjelenését követően szinte azonnal kultikussá vált, számos irodalmi díjra
jelölték, és meghatározta a következő évek trendjeit – nem csak az irodalomban.
A kötetből 2010-ben Martin Scorsese forgatott felejthetetlen filmet Leonardo
DiCaprio főszereplésével.”
A cselekmény nem tartogatott sok újdonságot számomra, de ez nem vett el
semmit az olvasásélményből. Sokkal inkább az adaptációval való
összehasonlításra fókuszáltam, és megállapítottam, hogy igencsak jól sikerült.
A párbeszédek szinte szó szerint ugyanazok, és majdnem minden mozzanatot meg is
örökítettek. Teddy álmaira nem emlékszem tisztán a filmből, azokban nem vagyok
biztos, hogy tökéletesen pontosak. A többi eseményhez viszont nem is igen lehet
hozzányúlni; ha azon változtatnak, elveszik a lényege. Az egy kicsit zavaró volt az olvasásban, hogy nehezen tudtam elvonatkoztatni a filmben látott helyszíntől, és DiCapriótól. A többi szereplő esetében viszont nem a filmbeli karaktereket láttam, így akár az is elképzelhető, hogy magamtól is hasonlóan képzeltem volna el a szigetet és Teddyt.
A történet eleje teljesen tiszta, körülbelül félúton kezd el bonyolódni. A
film ismeretében nem volt nehéz felfedezni azokat az elejtett mondatokat,
amelyek arról árulkodnak, hogy Teddyvel valami nem egészen stimmel. Ahogy
haladunk előre, és főleg a negyedik nap eseményeinél egyre nehezebb követni, mi
a valóság, mi az álom és mi a hallucináció. Ezzel tökéletesen bemutatja, hogyan
működik egy nem kezelt skizofréniás beteg elméje.
A betegség bizonyos fokú ismeretében, és gyógyszerészként még egy fokkal
érdekesebb a téma. Találkoztam skizofréniás beteggel az egyetemen, egy
választható tantárgy keretein belül – egyik héten még gyógyszeres kezelés
nélkül, vagy a kezelés elején (már pontosan nem emlékszem), a következőn pedig
úgy, hogy már a kapott gyógyszer elkezdte kifejteni a hatását. Ég és föld volt
a különbség. A betegség alapvető sajátosságait első kézből tapasztalhattam meg
általa, így azt mondhatom, hogy a könyvben leírtak és a filmben bemutatottak
megfelelnek a valóságnak. Gyógyszerész végzettségem annyiban volt előny az
olvasásnál, hogy a megnevezett gyógyszerek/hatóanyagok nevei konkrét
jelentéssel bírnak számomra, kevésbé misztikusak, mint egy laikus olvasónak. A
könyv így szakmai szempontból is érdekes.
A nyelvezete könnyed, és a pszichiátriában nem jártasak számára is
tökéletesen érthető. Az események pörögnek, nincsenek üres járatok, és hosszú
leíró részek, amelyek ezt megszakítanák, ezért gyorsan lehet vele haladni. A
történet olvastatja magát, letenni a legegyszerűbben az egyes napokat
elválasztó címoldalaknál lehet – már ha nagyon muszáj. Nekem nem igazán
sikerült, csak az alvásigény, a karácsonyi vacsora és az ajándékozás miatt
kellett abbahagyni az olvasást. A filmhez is újra megjött a kedvem, még idén
szeretném megnézni.
Kedvenc idézetek:
„De vajon el kell-e veszítenünk a
múltunkat ahhoz, hogy bebiztosíthassuk a jövőnket?”
„Maga szerint mennyi erőszakot
képes egy ember elviselni, mielőtt végleg összeomlik?”
Ezek a kérdések már-már filozófiai jellegűek. A válaszokat nem tudom, azt
viszont igen, hogy ez a könyv az egyik kedvencem lett; most olvastam először,
de biztosan nem utoljára.
5/5
