Vélemény. Miért baj, ha a másé más?

Szólásszabadság van. Véleményszabadság is van. Ez azt jelenti, hogy mindenki szabadon és nyugodt szívvel elmondhatja, mit gondol egy adott témáról. Legyen az egy könyv, a mindenkori divat, a kedvenc zenekarod új albuma, a klímakatasztrófa vagy épp az aktuális gazdasági és politikai helyzet. Egy ideális világban ez úgy működik, hogy én elmondom a saját gondolataimat, te is a tiédet, és ha egyezik, boldogok vagyunk, ha nem, akkor pedig kulturáltan meg tudjuk beszélni, hogy miben és miért nem értünk egyet. Hangos szavak és személyeskedés nélkül. A bökkenő az, hogy nem egy ideális világban élünk.

Van ugyanis az a mondás, hogy „A vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra.” Tulajdonképpen ezt szinte lehetetlen pozitívan értelmezni. A legáltalánosabb verziója talán az, hogy „mondd csak a magadét, úgysem számít, úgysem érdekel senkit”. Ezzel valójában ki is lehetne egyezni. Én boldog vagyok, hogy elmondtam, ha nincs reakció, akkor nincs, kész. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki egyetért, sokkal inkább azt, hogy ha van is ellenvélemény, a megfogalmazója nem akar vitázni.

Van viszont a fentinél egy sokkal problémásabb, és a tapasztalataim szerint sokkal gyakoribb harmadik verzió is. Amikor az ember megfogalmaz egy véleményt, ami ellenkezik valaki máséval, és ez a valaki más ezt szóvá teszi, cseppet sem kedvesen vagy kulturáltan. Legtöbbször ez akkor történik meg, ha az első vélemény negatív az adott témában. Teszem azt, egy közkedvelt könyv nem nyerte el valaki tetszését, és ezt meg is osztotta a megfelelő felületeken. Velem ugyan nem történt még meg, de másoknál láttam/hallottam már, hogy az adott mű kedvelői támadásba lendültek, és sértegetni kezdték az első kommentelőt. Természetesen nekem sem esik jól, ha valaki negatív szavakkal illet valamit, ami számomra kedves, de nem fogom azért lehülyézni, mert nem szereti a Harry Pottert, nem tartja elég jónak a Lacrimosát, nem eszik húst, vagy nejlonzacskót vesz.

Végtelenül elkeserítőnek találom, hogy a vitakultúra teljesen kikopik az emberekből, és képtelenek úgy véleményeket ütköztetni, hogy abból ne személyeskedés kerekedjen ki. Nem értem meg, hogy miért kell rögtön beleállni valakibe, akivel nem egyezik a véleményünk. Miért kell nyíltan támadni valakit azért, mert más tetszik neki, máshogy gondolkodik? Neked sem lesz jobban igazad, és neki sem lesz kevésbé igaza attól, hogy szidod. Amit elérsz vele, az az, hogy a másik felet is felidegesíted, és saját magadat is. Tényleg olyan jó dühödten püfölni a billentyűket, és válogatott sértéseken gondolkozni? Én nem hiszem. Ha pedig igen, akkor lehet, hogy érdemes lenne elmélázni azon, hogy honnan jön az a frusztráció, amit így vezetsz le.

A fenti jelenséggel az a legnagyobb probléma, hogy gyakorlatilag kasztrálja azt a bizonyos szólásszabadságot. Lassan eljutunk arra a szinte, hogy az emberek egy jelentős hányada nem akar vagy nem mer már semmit kimondani vagy leírni, nehogy valakit megsértsen vele, nehogy vitába, dehogy, veszekedésbe torkolljon a posztja. Nem tartom normálisnak azt az irányt, hogy egy értelmesen, támadó szándék nélkül megfogalmazott véleményre ilyen szintű túlérzékenységgel reagáljunk.

Mit lehet tenni? Legegyszerűbben: azonosulni a segglyukas mondással és továbbgörgetni. Ha pedig valami oknál fogva nem tudod vagy nem akarod szó nélkül hagyni a másik posztját, azt próbáld meg civilizált humanoid módjára megtenni. Abba még senki nem halt bele, sőt, egy olyan vitát, amelyben észérvek hangzanak el mindkét oldalon, még élvezetes is kívülről megfigyelni. Ráadásul, még olyan aspektusokat is megvilágíthattok egymás számára, amelyekre az eszmecsere kezdetekor nem is gondoltatok.

Két rövid szóval összefoglalva: béke, emberek! Van a világban enélkül is épp elég baj.

 

Jókai és a nemi szerepek. Meg Tóth Krisztina. Meg én.

Az elmúlt napokban hangos volt a sajtó Tóth Krisztina, többek között a Fehér farkas szerzője véleményétől, miszerint Az arany ember és a Bárány Boldizsár helytelenül ábrázolják a nemi szerepeket, ezért ki kellene venni őket a kötelező olvasmányok közül. Műkedvelőként úgy érzem, nem mehetek el emellett úgy, hogy ne reflektáljak. Ahogy Tóth Krisztináé, az enyém is egy vélemény a sokból, amely nincs se kőbe vésve, se nem tekinthető örök érvényű igazságnak.

A Bárány Boldizsárt sajnos nem ismerem, nekem nem volt kötelező, ezért csak Az arany emberhez tudok hozzászólni.

Elismerem és régóta hangoztatom azt, hogy a kötelező olvasmányok listájára erősen ráférne már egy frissítés mind az általános iskolában, mind a középiskolában. Nem azért, mert a művek elavult, vagy valaki szerint hibás értékrendet közvetítenek, hanem egyszerűen azért, mert a mai iskolások számára nehezen vagy egyáltalán nem érthetőek, általuk az olvasást nem megszeretni, hanem megutálni fogják. Más kérdés, hogy maga a kötelező olvasmány kifejezés is kényes; az olvasásnak hobbinak, örömteli cselekvésnek kellene lennie, nem kötelezőnek, pláne nem olyan nehéz művekkel, amelyek a jelenlegi listákon szerepelnek.
 

Emlékszem, nekem hetedik osztályban nem kellett A kőszívű ember fiait elolvasni, mert a magyartanárunk (nyugodjon békében) úgy gondolta, hogy az osztály 90%-a semmit nem értene belőle – ehelyett az ajánlott listáról kellett magunknak olvasmányt választani, félévenként egyet. Az említett művet azóta sem pótoltam, így nem tudom megmondani, hogy Erzsi néninek anno igaza volt-e, de erős a gyanúm, hogy tudta, mit csinál. Abból, amit mondott, valószínűleg túl nehéznek, túl komplexnek találta ezt a könyvet egy csapat 13 éves gyerek számára.
Végül az egyik félévben mégis Jókai olvastam, a Szegény gazdagokat. Ezzel semmi gond nem volt, értettem és szerettem is.

Ugyanígy szerettem aztán a gimnáziumban Az arany embert is. Anno, amikor órán vettük, biztosan  nem a nemi szerepekre éleztük ki az elemzést, hanem sokkal inkább Tímea és Noémi jellemére, azok különbözőségére. Hogy a nemi szerepek egyáltalán szóba kerültek-e arra már nem emlékszem, de nagy valószínűséggel nem említettük. Ettől függetlenül értem és elfogadom, hogy Tóth Krisztinának mi a gondja.

Valóban, erről az oldalról is meg lehet közelíteni a művet, és véleményem szerint a 16-17 éves kor épp megfelelő arra, hogy előkerüljön a párkapcsolatok és nemi szerepek témája. Viszont nekem az a meglátásom, hogy bár lehet és kell is róla beszélni, erről a témáról nem az iskolában kell kialakulnia a fiatalok véleményének, hanem inkább a családon belül kellene az alapokat megteremteni. Az irodalmi alkotások ezt a véleményt már árnyalhatják, más aspektusokat bemutatva, ezért lehet helye egy nemi szerepekről való diskurzusnak az irodalomórán is.

Az arany ember esetében például meg lehet beszélni azt, hogy az itt látható minták egy adott korban voltak érvényesek és általánosak, ehhez képest most mi van: ha beszélhetünk is még nemi szerepekről, azok gyökeresen megváltoztak, összecsúsztak. Nem kell túlkomplikálni. Ezután a diákra lehet bízni, hogy ő eldöntse, neki melyik a helyes, az elfogadható – ehhez természetesen szükséges az irodalomtanárok nyitottsága is. Ilyen formán tehát nem értek egyet azzal a gondolattal, hogy a nemi szerepek egy másfajta ábrázolása miatt ki kellene venni a kötelezők közül Jókai művét.

Mindezt úgy írom, hogy bár szerettem ezt a könyvet, én magam sem értek egyet azzal, hogy a nőnek saját magát a férfinak alárendelve, őt szolgálva, soha semmiért nem szólva kell leélnie az életét.
Azt pedig, hogy maga Jókai mit szeretett volna közvetíteni a művével, leginkább tőle kellene megkérdezni, de már nem lehet.

Ha mégis amellett kardoskodunk, hogy vegyük ki Jókait a kötelezők közül, akkor rendezzük át az egész listát, és ne csak őt, hanem az összes kortársát, és a régebbi szerzőket se hagyjuk benne, és nem is marad semmi a klasszikus irodalomból. A kérdés az, hogy ez gond-e. Ha az olvasás megszerettetésére helyezzük a hangsúlyt, akkor nem. Ha az alapműveltség megszerzésére, akkor már igen.

Ha pedig ez utóbbira hivatkozva meg akarjuk tartani a jelenlegi kötelezőlistát, célszerűbb lehet akár fordított időrendben haladni, a kortársakkal kezdeni, és Homérosszal befejezni – egy átlagos kilencedik osztályos vajmi kevés értelmet és élvezetet talál egy olyan régi műben, mint az Iliász vagy az Odüsszeia.

Mindent összevetve, én békén hagynám Jókait és a többi szerzőt is, de a fent már megfogalmazottaknak megfelelően átalakítanám az oktatást: negyedik osztályban kortárs, semmiképp nem klasszikus irodalommal kezdve, majd ahogy az ember érik, be lehet hozni a szépirodalmat, fokozatosan haladva a könnyebb olvasmányoktól a nehezebb, komplexebb művek felé. Közben meg lehet tanítani, hogy hogy kell mögöttes tartalmat keresni, hogy ez ott már, ahol ez lényeges, ne legyen gond. A kötelező olvasmányt pedig eltörölném a csodába; legyen tananyag az összes mű, beszéljék meg, de hadd válassza ki a diák, hogy melyiket szeretné elolvasni.

Természetesen én nem vagyok szakértő, vannak, akik nálam jobban meg tudják ítélni, hogy hogy kellene; én a saját magamon és a kortársaimon tapasztaltak alapján gondolom, hogy így lenne jó/jobb.  Garancia pedig még ekkor sincs arra, hogy mindenki megszereti a szépirodalmat, de ennek nem is kell így lennie. Én mondjuk úgy, hogy megszerettem a jelenlegi rendszerben is, de ez legyen az én különcségem. Minden azért nekem sem tetszik; A Karamazov testvéreket például  a középiskola után lassan 8 (hűha) évvel sem tudom értékelni.

A lényeg tehát: nem teljesen értek egyet Tóth Krisztinával, de ez nem jelenti azt, hogy hülyének nézném amiatt, hogy az enyémmel ellentétes véleményt fogalmazott meg. Egyszerűen csak mást. Olvasó, értelmes emberek közt nem szabad, hogy ebből egy kulturált vitánál erősebb nézeteltérés robbanjon ki.

Köszönöm, ha elolvastad! J