Ez is eljött. Cathreen Misery barátnőm
meghívott egy bloggereknek szóló kihívásban való részvételre. Ezúton is
köszönöm, hogy rám (is) gondoltál, és ezzel is kiszabadítottál a szakdolgozatom
javítgatásából egy kis időre! Érdekesek ezek a blogger-kihívások; hihetetlen,
hogy ugyanarról a témáról mennyiféle bejegyzés tud születni, mennyi vélemény,
mennyi történet létezik és lát napvilágot egy ilyen kérdéssor hatására.
A mostani kihívás könyvekkel, olvasással kapcsolatos.
Aki ismer, tudja rólam, hogy nagyon szeretek olvasni; nem nagyon van olyan,
hogy a "Most éppen mit olvasol?" kérdésre az lenne a válasz, hogy
"Semmit." Még a nagyon zsúfolt, semmire rá nem érős időszakokban is
van egy könyv, amelyben valahol benne van a nagybátyámtól kapott, kék, török
imaszőnyegre emlékeztető könyvjelző (tényleg Törökországból hozta szuvenírként,
kézzel készült darab). Ha pedig egyet elolvastam, még aznap keresek egy
másikat, csak hogy megmaradjon a tendencia. Így aztán testhezálló feladatot
kaptam. A kihívás lényege: 10 kérdés, 10 válasz.
Íme:
-Top 3 könyves
dolog, ami idegesít
Nem
egyszerű sorrendet felállítanom e három között. Nagyjából egy szinten vannak,
és egyszerre igen ritkán találkozom velük ugyanannál a könyvnél. Hangulattól is
függ, hogy éppen melyik zavar jobban. A jelenlegi sorrendet az alapján
állítottam fel, hogy melyik jelenséget észlelve hagynék/hagyok félbe egy
könyvet hamarabb. Nem biztos, hogy soha többet nem folytatom, de egy időre
biztosan leteszem ilyenkor.
Harmadik helyezett az, amikor az író nagyon bő lére
ereszti a mondandóját. Félreértés ne essék, nem a könyv hosszúságával van
bajom, hanem azzal, amikor ugyanazt a gondolatot olvasom egy oldalon keresztül,
tizenháromféleképpen megfogalmazva, természetesen barokk körmondatokban, hogy
csak a legvégére jusson el a tudatomig, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz,mint ami
az előbb meg azelőtt meg azelőtt volt, csak máshogy, lehetőleg még egy kicsit
megcsavarva, más szavakkal..... Számomra nehézkessé teszi az olvasást; nem
halad előre a történet, vagy ha ismeretterjesztő könyvről van szó, nem ad új
információt, így nincs kedvem folytatni. Ha a könyvnek nem az a célja, hogy
több oldalról szemléltessen egy problémát a könnyebb megértés vagy
véleményalkotás érdekében, akkor felesleges oldalakat kitölteni azzal, hogy
sokszor írja le ugyanazt. Ha viszont a téma érdekes, és az említett jelenség
nem fordul elő aránytalanul sokszor, végigolvasom a könyvet. Lassabban, de
átrágom magam rajta.
A második az unalmas cselekmény. Értelemszerűen ez
regényeknél érvényes. Nagyon sokan vannak, akik ennél a jelenségnél hagyják
félbe a könyveket. Bizonyos szempontból igazuk is van. Ha tényleg nem történik
semmi egy regényben, nincs jellemfejlődés, és gyakorlatilag semmiről nem szól,
akkor tényleg időpazarlás vele foglalkozni. Én mindig szoktam egy esélyt adni azoknak
a műveknek is, amelyek elsőre unalmasan indulnak; jártam már úgy, hogy a könyv
háromnegyedénél nyert értelmet a sztori, felpörgött, és onnantól egy abszolút
szerethető történet lett belőle. Ismeretterjesztő könyvekre vonatkoztatva azt
mondanám, hogy a második helyezett a nem megfelelő részletesség. Ez jelentheti
azt is, hogy mélyebb részletekbe menően tárgyalja az adott témát, mint
amennyire engem foglalkoztat, ezért a túl sok információ miatt válik unalmassá,
vagy azt is, hogy a témán belül nem azokat a pontokat részletezi, amelyekre én
kíváncsi vagyok. Ezekben az esetekben már megfontolom a továbbolvasást; a
regényeket általában végigolvasom így is, az ismeretterjesztő könyveknél
leginkább az számít, hogy meddig jutottam, mire felfedeztem ezt a problémát. Ha
már legalább a feléig eljutottam, akkor végigolvasom. Ha nem, akkor fellapozom
a tartalomjegyzéket, és az alapján döntöm el, hogy érdemes-e folytatni.
Számomra a legidegesítőbb pedig az, amikor a szerző
kiszól az olvasónak a műből. Véleményem szerint nem könyvbe, legfőképp nem
regénybe való a "te, kedves Olvasóm" megszólítás és ennek különböző
változatai. Olyannal is találkoztam egy életrajzi témájú kötetnél, amelynél a
szerző nem teljesen időrendben haladt, hanem időnként előreszaladt egy kicsit,
majd a következő bekezdést azzal indította, hogy "Na de még csak itt
és itt tartunk." Ha képtelen tartani az időrendet, akkor legalább
tagolta volna másképp. A sokadik ilyennél becsuktam a könyvet, és visszaadtam a
tulajdonosának. Annyira zavaró volt, hogy nem tudtam semmi másra figyelni; nem
is emlékszem semmilyen információra belőle.
-Három könyves vallomás
Először: Valamikor 10 éves korom környékén indult a
Ponyclub nevű közösség. Lovakat kedvelő gyerekeket találtak meg vele, és minden
hónapban egy bizonyos összegért lovakhoz kapcsolódó ajándékokat küldtek. Minden
csomaghoz tartozott egy könyv; kb 120 oldalas, lovas történetekkel. Némelyik
különálló történet volt, de sok tartozott sorozathoz. Évekig tagja voltam ennek
a "klubnak", nagyon sok könyvet gyűjtöttem össze, és persze minden
elolvastam. Egy idő után aztán kezdték rendszertelenül küldeni a csekkeket, nem
igazán tudtuk követni, hogy éppen milyen elmaradást is várnak tőlünk, így aztán
visszamondtuk a tagságot. Volt viszont egy akkori kis barátnőm, aki szintén tag
volt, egy kicsivel tovább, mint én, így kölcsönadta a további könyveket. Az
egyiket egy nyáron az udvaron olvastam; akkor elég sok apró rovar talált meg
olvasás közben, persze a könyvre is rászálltak. Jobb ötlet híján lepöcköltem
őket, viszont ezzel a mozdulattal apró, fekete csíkokat hagytam a könyv
lapjain. Visszagondolva, elég rossz minőségű lehetett az a körömlakk, ha így
meg tudta festeni azokat a lapokat. Mivel gyorsan haladtam a könyvvel,
elképzelhetőnek tartottam, hogy amikor visszaadom, nem hiszi majd el nekem a
barátnőm, hogy végigolvastam. Így aztán néhány további lapon is ejtettem pár
ilyen "fekete" sebet, függetlenül attól, hogy tényleg egy muslincát
hajtottam-e el róla. Arról szóltam neki, hogy történt egy kis baleset a könyvvel,
de azt nem tettem hozzá, hogy némelyik csík nem a véletlen műve volt.
Másodszor: Rossz szokásom, hogy olvasás közben
gyűrögetem a könyveket. Főként a puhafedeles példányokon látszik meg, ha
olvastam őket. Sokszor nem is tudok róla, annyira belefeledkezem az olvasásba;
csak akkor veszem észre, ha leteszem, hogy pár órája még nem így nézett ki a
borító, vagy ha egy családtag látja, és megjegyzi, hogy "Hú, de izgalmas
lehet az a könyv!" Tényleg viccesen nézhet ki, ahogy ülök egy helyben, szinte
teljesen mozdulatlanul, miközben az ujjaim megállás nélkül járnak a könyv
borítóján. Kemény fedelű
kötet mostanában ritkábban volt a kezemben, a mozdulat ott is megvan, de
büntetlenül. Régebben a még éppen hátraevő oldalak tetejét pörgettem az
ujjaimmal; erről már leszoktam. A Harry Potter-köteteimen viszont látszik, hogy
nem teljes nyugalomban olvastam őket. A 4-5. kötet lapjainak a teteje a
borítónak megfelelően kék vagy zöld. (De lehet, hogy csak simán koszos.)
Harmadszor: Szent
meggyőződésem, hogy ha elolvastam egy könyvet, akkor az vastagabb lesz,
mégpedig azért, mert benne maradt a lelkem egy darabja. Leginkább azoknál a
könyveknél veszem ezt észre, amelyek nagyon tetszettek. Persze az ép eszemmel
(hogy mivel?) tudom, hogy csak azért tűnik vastagabbnak, mert az
olvasással fellazítom a szűz könyv összepréselt, vagy éppen a rég olvasott
példánynak a többi által összenyomott lapjait, de ez túl egyszerű, túl logikus
és túl evilági magyarázat. Mennyivel jobban hangzik a saját magyarázatom?!
-Az utolsó
alkalom, amikor sírtál egy könyvön
Bármikor, bármin
tudok sírni, ami valamilyen formában megérint. Ezért talán meglepő, amikor azt
írom, hogy a könyv, aminek legalább egy lapját eláztattam: Stephen King - Az.
Nem írom le, hogy melyik az a jelenet; aki olvasta, privátban megkérdezheti,
úgy szívesen elmondom, de itt nem szeretnék spoilerezni. Van benne egy jelenet,
ahol az író számomra nagyon átélhetően festi le a szereplők érzelmeit. Semmi
cifrázás, csak egyszerűen leírja azt, ami van. Azt hiszem, épp emiatt az egyszerűség
miatt voltannyira valósághű, és emiatt érintett meg annyira.
-Könyvek száma az
éjjeliszekrényeden?
Jelenleg nincs
éjjeliszekrényem, így az ágyamban tartom az éppen aktuálisan olvasott könyvet,
szorosan a párnám mellett, illetve ha tudom, hogy van lehetőségem napközben is
beleolvasni, akkor a táskámban lapul. Mindig csak egy könyv van vagy itt, vagy
ott; nem szeretek párhuzamosan többet olvasni. Nem valószínű, hogy
összekeverném a cselekményeket, de szeretem a teljes figyelmemet egy történetnek
szentelni. Ha annyira tetszik, akkor úgysem tudom letenni, tehát nem is vennék
elő másikat.
-Kedvenc
rágcsálnivalód olvasáshoz?
Ilyenem nincs. Nem
szeretek olvasás közben enni, ha éhes vagyok, arra a kis időre inkább leteszem.
(Addig olvasok, amíg egy olyan részhez érek, ahol le tudom tenni, és utána
eszem.) Tea vagy egy pohár szörp viszont majdnem mindig van mellettem (fontos a
megfelelő mennyiségű folyadék bevitele).
-Három könyv,
amit bárkinek ajánlanál?
Timur Vermes -
Nézd, ki van itt!
Stephen King -
Bilincsben
Bram Stoker:
Drakula gróf válogatott rémtettei
-Egy kép a
könyvespolcodról?
Több polcon tárolom
a könyveimet, a nagy részüket még nem költöztettem el a vidéki otthonomból.
Sajnos nem találtam képet a kedvenc polcomról, így be kell érni egy
szegényesebbel. Ez lenne tehát a pesti könyvespolcom:
Stephen King többi
műve sajnos nincs most velem; 37 van meg belőlük. Ezenkívül több regénysorozat:
Harry Potter, Percy Jackson, Rémálom... A már fent említett lovas könyvek, és
nem is emlékszem pontosan, hogy még mi. (A moly.hu-n összeírtam.)
-Milyen sokat
jelentenek neked a könyvek?
Röviden: nagyon
sokat. Másik világokat, rengeteg sok megélt életet (aki nem olvas, annak csak
egy élete van, aki igen, annak több száz - mondá vala egy bölcs ember),
kikapcsolódást, szókincset, műveltséget, és sok hasznosan és kellemesen
eltöltött órát.
-Legnagyobb könyves
titkod
Nincs igazán nagy
titkom; semmit nem olvastam titokban, sosem rejtegettem könyvet mások elől, a
környezetem mindig tudta, hogy éppen mit olvasok. Talán egyvalami van, amit a
félreértések elkerülése végett nem feltétlenül szoktam reklámozni, az
pedig a Mein Kampf elolvasása. Érettségi előtt olvastam; van bennem egyfajta
érdeklődés a náci Németország iránt, ami akkor erősebb volt, mint most.
Érettségin a szóbelin is azt húztam, naná. Leszögezném azonban, hogy nem vagyok
náci, és szimpatizáns sem. Távol áll tőlem a rasszizmus, mások elítélése az
alapján, hogy milyen a bőrszíne vagy a vallása. Számomra az egész inkább
történelmi szempontból érdekes, illetve ebben az esetben az ideológiát akartam
jobban megérteni. Nem igazán akartam elhinni, hogy amik történtek, azoknak az
alapja ebben a könyvben van leírva, vagy hogy nem csúszott-e el valami nagyon
csúnyán a leírtak félreértelmezésével. A tartalmába most nem mennék bele, aki
szeretné, elolvashatja bátran, mindenféle következmény nélkül meg lehet venni. Hosszú
és tömény olvasmány, az biztos.
- Kihívott bloggereim:
Erre a kérdésre sajnos vagy nem sajnos nem fogok
kielégítően válaszolni. 5 embert nem tudok kihívni, kevesebbet pedig nem
szeretnék, ezért én megszakítom a láncot.
Köszönöm még egyszer, hogy részese lehettem! :)
