2018. január 30., kedd

Könyves kihívás 2018

Ez is eljött. Cathreen Misery barátnőm meghívott egy bloggereknek szóló kihívásban való részvételre. Ezúton is köszönöm, hogy rám (is) gondoltál, és ezzel is kiszabadítottál a szakdolgozatom javítgatásából egy kis időre! Érdekesek ezek a blogger-kihívások; hihetetlen, hogy ugyanarról a témáról mennyiféle bejegyzés tud születni, mennyi vélemény, mennyi történet létezik és lát napvilágot egy ilyen kérdéssor hatására.
A mostani kihívás könyvekkel, olvasással kapcsolatos. Aki ismer, tudja rólam, hogy nagyon szeretek olvasni; nem nagyon van olyan, hogy a "Most éppen mit olvasol?" kérdésre az lenne a válasz, hogy "Semmit." Még a nagyon zsúfolt, semmire rá nem érős időszakokban is van egy könyv, amelyben valahol benne van a nagybátyámtól kapott, kék, török imaszőnyegre emlékeztető könyvjelző (tényleg Törökországból hozta szuvenírként, kézzel készült darab). Ha pedig egyet elolvastam, még aznap keresek egy másikat, csak hogy megmaradjon a tendencia. Így aztán testhezálló feladatot kaptam. A kihívás lényege: 10 kérdés, 10 válasz. 


Íme:

-Top 3 könyves dolog, ami idegesít
 Nem egyszerű sorrendet felállítanom e három között. Nagyjából egy szinten vannak, és egyszerre igen ritkán találkozom velük ugyanannál a könyvnél. Hangulattól is függ, hogy éppen melyik zavar jobban. A jelenlegi sorrendet az alapján állítottam fel, hogy melyik jelenséget észlelve hagynék/hagyok félbe egy könyvet hamarabb. Nem biztos, hogy soha többet nem folytatom, de egy időre biztosan leteszem ilyenkor.
Harmadik helyezett az, amikor az író nagyon bő lére ereszti a mondandóját. Félreértés ne essék, nem a könyv hosszúságával van bajom, hanem azzal, amikor ugyanazt a gondolatot olvasom egy oldalon keresztül, tizenháromféleképpen megfogalmazva, természetesen barokk körmondatokban, hogy csak a legvégére jusson el a tudatomig, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz,mint ami az előbb meg azelőtt meg azelőtt volt, csak máshogy, lehetőleg még egy kicsit megcsavarva, más szavakkal..... Számomra nehézkessé teszi az olvasást; nem halad előre a történet, vagy ha ismeretterjesztő könyvről van szó, nem ad új információt, így nincs kedvem folytatni. Ha a könyvnek nem az a célja, hogy több oldalról szemléltessen egy problémát a könnyebb megértés vagy véleményalkotás érdekében, akkor felesleges oldalakat kitölteni azzal, hogy sokszor írja le ugyanazt. Ha viszont a téma érdekes, és az említett jelenség nem fordul elő aránytalanul sokszor, végigolvasom a könyvet. Lassabban, de átrágom magam rajta.

A második az unalmas cselekmény. Értelemszerűen ez regényeknél érvényes. Nagyon sokan vannak, akik ennél a jelenségnél hagyják félbe a könyveket. Bizonyos szempontból igazuk is van. Ha tényleg nem történik semmi egy regényben, nincs jellemfejlődés, és gyakorlatilag semmiről nem szól, akkor tényleg időpazarlás vele foglalkozni. Én mindig szoktam egy esélyt adni azoknak a műveknek is, amelyek elsőre unalmasan indulnak; jártam már úgy, hogy a könyv háromnegyedénél nyert értelmet a sztori, felpörgött, és onnantól egy abszolút szerethető történet lett belőle. Ismeretterjesztő könyvekre vonatkoztatva azt mondanám, hogy a második helyezett a nem megfelelő részletesség. Ez jelentheti azt is, hogy mélyebb részletekbe menően tárgyalja az adott témát, mint amennyire engem foglalkoztat, ezért a túl sok információ miatt válik unalmassá, vagy azt is, hogy a témán belül nem azokat a pontokat részletezi, amelyekre én kíváncsi vagyok. Ezekben az esetekben már megfontolom a továbbolvasást; a regényeket általában végigolvasom így is, az ismeretterjesztő könyveknél leginkább az számít, hogy meddig jutottam, mire felfedeztem ezt a problémát. Ha már legalább a feléig eljutottam, akkor végigolvasom. Ha nem, akkor fellapozom a tartalomjegyzéket, és az alapján döntöm el, hogy érdemes-e folytatni.

Számomra a legidegesítőbb pedig az, amikor a szerző kiszól az olvasónak a műből. Véleményem szerint nem könyvbe, legfőképp nem regénybe való a "te, kedves Olvasóm" megszólítás és ennek különböző változatai. Olyannal is találkoztam egy életrajzi témájú kötetnél, amelynél a szerző nem teljesen időrendben haladt, hanem időnként előreszaladt egy kicsit, majd a következő bekezdést azzal indította, hogy "Na de még csak itt és itt tartunk." Ha képtelen tartani az időrendet, akkor legalább tagolta volna másképp. A sokadik ilyennél becsuktam a könyvet, és visszaadtam a tulajdonosának. Annyira zavaró volt, hogy nem tudtam semmi másra figyelni; nem is emlékszem semmilyen információra belőle. 

-Három könyves vallomás
Először: Valamikor 10 éves korom környéként indult a Ponyclub nevű közösség. Lovakat kedvelő gyerekeket találtak meg vele, és minden hónapban egy bizonyos összegért lovakhoz kapcsolódó ajándékokat küldtek. Minden csomaghoz tartozott egy könyv; kb 120 oldalas, lovas történetekkel. Némelyik különálló történet volt, de sok tartozott sorozathoz. Évekig tagja voltam ennek a "klubnak", nagyon sok könyvet gyűjtöttem össze, és persze minden elolvastam. Egy idő után aztán kezdték rendszertelenül küldeni a csekkeket, nem igazán tudtuk követni, hogy éppen milyen elmaradást is várnak tőlünk, így aztán visszamondtuk a tagságot. Volt viszont egy akkori kis barátnőm, aki szintén tag volt, egy kicsivel tovább, mint én, így kölcsönadta a további könyveket. Az egyiket egy nyáron az udvaron olvastam; akkor elég sok apró rovar talált meg olvasás közben, persze a könyvre is rászálltak. Jobb ötlet híján lepöcköltem őket, viszont ezzel a mozdulattal apró, fekete csíkokat hagytam a könyv lapjain. Visszagondolva, elég rossz minőségű lehetett az a körömlakk, ha így meg tudta festeni azokat a lapokat. Mivel gyorsan haladtam a könyvvel, elképzelhetőnek tartottam, hogy amikor visszaadom, nem hiszi majd el nekem a barátnőm, hogy végigolvastam. Így aztán néhány további lapon is ejtettem pár ilyen "fekete" sebet, függetlenül attól, hogy tényleg egy muslincát hajtottam-e el róla. Arról szóltam neki, hogy történt egy kis baleset a könyvvel, de azt nem tettem hozzá, hogy némelyik csík nem a véletlen műve volt. 

Másodszor: Rossz szokásom, hogy olvasás közben gyűrögetem a könyveket. Főként a puhafedeles példányokon látszik meg, ha olvastam őket. Sokszor nem is tudok róla, annyira belefeledkezem az olvasásba; csak akkor veszem észre, ha leteszem, hogy pár órája még nem így nézett ki a borító, vagy ha egy családtag látja, és megjegyzi, hogy "Hú, de izgalmas lehet az a könyv!" Tényleg viccesen nézhet ki, ahogy ülök egy helyben, szinte teljesen mozdulatlanul, miközben az ujjaim megállás nélkül járnak a könyv borítóján. Kemény fedelű kötet mostanában ritkábban volt a kezemben, a mozdulat ott is megvan, de büntetlenül. Régebben a még éppen hátraevő oldalak tetejét pörgettem az ujjaimmal; erről már leszoktam. A Harry Potter-köteteimen viszont látszik, hogy nem teljes nyugalomban olvastam őket. A 4-5. kötet lapjainak a teteje a borítónak megfelelően kék vagy zöld. (De lehet, hogy csak simán koszos.)

Harmadszor: Szent meggyőződésem, hogy ha elolvastam egy könyvet, akkor az vastagabb lesz, mégpedig azért, mert benne maradt a lelkem egy darabja. Leginkább azoknál a könyveknél veszem ezt észre, amelyek nagyon tetszettek. Persze az ép eszemmel (hogy mivel?) tudom, hogy csak azért  tűnik vastagabbnak, mert az olvasással fellazítom a szűz könyv összepréselt, vagy éppen a rég olvasott példánynak a többi által összenyomott lapjait, de ez túl egyszerű, túl logikus és túl evilági magyarázat. Mennyivel jobban hangzik a saját magyarázatom?!

-Az utolsó alkalom, amikor sírtál egy könyvön
Bármikor, bármin tudok sírni, ami valamilyen formában megérint. Ezért talán meglepő, amikor azt írom, hogy a könyv, aminek legalább egy lapját eláztattam: Stephen King - Az. Nem írom le, hogy melyik az a jelenet; aki olvasta, privátban megkérdezheti, úgy szívesen elmondom, de itt nem szeretnék spoilerezni. Van benne egy jelenet, ahol az író számomra nagyon átélhetően festi le a szereplők érzelmeit. Semmi cifrázás, csak egyszerűen leírja azt, ami van. Azt hiszem, épp emiatt az egyszerűség miatt voltannyira valósághű, és emiatt érintett meg annyira. 

-Könyvek száma az éjjeliszekrényeden?
Jelenleg nincs éjjeliszekrényem, így az ágyamban tartom az éppen aktuálisan olvasott könyvet, szorosan a párnám mellett, illetve ha tudom, hogy van lehetőségem napközben is beleolvasni, akkor a táskámban lapul. Mindig csak egy könyv van vagy itt, vagy ott; nem szeretek párhuzamosan többet olvasni. Nem valószínű, hogy összekeverném a cselekményeket, de szeretem a teljes figyelmemet egy történetnek szentelni. Ha annyira tetszik, akkor úgysem tudom letenni, tehát nem is vennék elő másikat. 

-Kedvenc rágcsálnivalód olvasáshoz?
Ilyenem nincs. Nem szeretek olvasás közben enni, ha éhes vagyok, arra a kis időre inkább leteszem. (Addig olvasok, amíg egy olyan részhez érek, ahol le tudom tenni, és utána eszem.) Tea vagy egy pohár szörp viszont majdnem mindig van mellettem (fontos a megfelelő mennyiségű folyadék bevitele).

-Három könyv, amit bárkinek ajánlanál?
Timur Vermes - Nézd, ki van itt!
Stephen King - Bilincsben
Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei

-Egy kép a könyvespolcodról?
Több polcon tárolom a könyveimet, a nagy részüket még nem költöztettem el a vidéki otthonomból. Sajnos nem találtam képet a kedvenc polcomról, így be kell érni egy szegényesebbel. Ez lenne tehát a pesti könyvespolcom:

Stephen King többi műve sajnos nincs most velem; 37 van meg belőlük. Ezenkívül több regénysorozat: Harry Potter, Percy Jackson, Rémálom... A már fent említett lovas könyvek, és nem is emlékszem pontosan, hogy még mi. (A moly.hu-n összeírtam.)

-Milyen sokat jelentenek neked a könyvek?
Röviden: nagyon sokat. Másik világokat, rengeteg sok megélt életet (aki nem olvas, annak csak egy élete van, aki igen, annak több száz - mondá vala egy bölcs ember), kikapcsolódást, szókincset, műveltséget, és sok hasznosan és kellemesen eltöltött órát. 

-Legnagyobb könyves titkod
Nincs igazán nagy titkom; semmit nem olvastam titokban, sosem rejtegettem könyvet mások elől, a környezetem mindig tudta, hogy éppen mit olvasok. Talán egyvalami van, amit a félreértések elkerülése végett nem feltétlenül szoktam reklámozni,  az pedig a Mein Kampf elolvasása. Érettségi előtt olvastam; van bennem egyfajta érdeklődés a náci Németország iránt, ami akkor erősebb volt, mint most. Érettségin a szóbelin is azt húztam, naná. Leszögezném azonban, hogy nem vagyok náci, és szimpatizáns sem. Távol áll tőlem a rasszizmus, mások elítélése az alapján, hogy milyen a bőrszíne vagy a vallása. Számomra az egész inkább történelmi szempontból érdekes, illetve ebben az esetben az ideológiát akartam jobban megérteni. Nem igazán akartam elhinni, hogy amik történtek, azoknak az alapja ebben a könyvben van leírva, vagy hogy nem csúszott-e el valami nagyon csúnyán a leírtak félreértelmezésével. A tartalmába most nem mennék bele, aki szeretné, elolvashatja bátran, mindenféle következmény nélkül meg lehet venni. Hosszú és tömény olvasmány, az biztos. 

- Kihívott bloggereim:
Erre a kérdésre sajnos vagy nem sajnos nem fogok kielégítően válaszolni. 5 embert nem tudok kihívni, kevesebbet pedig nem szeretnék, ezért én megszakítom a láncot. 

Köszönöm még egyszer, hogy részese lehettem! :)


1 megjegyzés:

  1. Remek válaszok és örülök, hogy ezennel többet tudok rólad! Érdekes érzés lehet, hogy vastagabbnak tűnik egy könyv miután elolvastad, mivel ezt én sose tapasztaltam. Elégedett és boldog érzést igen főleg, ha nagyon tetszett, no meg szomorúságot mikor tudtam, ennyi, vége. Elolvastam az utolsó kötet utolsó lapját. Nem szeretem ha ez a vég eljön, mert akkor keresnem kell egy másik világot. :)
    De igazán jó hasonlat volt és logikusabb! ;) :D

    Illetve nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy ló rajongó voltál. Engem valahogy elkerült az ilyesmi, de korosztálybelieknél és mostanában is látni, hogy nagy trendnek örvend a lovak szeretete. Kár, hogy kevesen jutnak el igazi lovat látni, simogatni. Pedig az az igazi! :D
    Örülök, hogy kitöltötted és szerintem sem kötelező a szabályok betartása. Sokkal fontosabb, hogy a kitöltőt szórakoztassa. ^^

    VálaszTörlés